Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)

1959-12-24 / 52. szám

AMRRIKAJ MAGYAR SZÓ Thursday, December 24, 1959 (II.—10) Szeplős a társa volt, egyetemista, ő váltotta föl, amikor Jutkával itthagyták a kaput. .. válasz. | — Szeplős!]! Az eiao emeleten lépések dobbantak. Szeplős kihajolt a folyosó rácsán: í — Mi van? — i„n «.ujtorogsz el? Hagyd az emeletet a többiekre. . . Mondtam, hogy itt maradj! — Innen jobban lehet,. . . — Jobban, az eszed tokját lehet jobban. Az emeletről nem tudsz a fal tövébe lőni. . . Nem azért jártatom a számat, hogy a falnak beszél­jek! •Szeplős már perdült is le a lépcsőn. Sarbó igazán mérges volt rá. Kétszer is elma­gyarázta, nekik, hogy ki, miért legyen ott, ahol kijelölte. Nem elkujtorog a marha?. . . Dohogott, hogy értelmes ember hogy lehet ennyire laikus a katonai dolgokhoz, amikor elmagyarázzák neki, miért kell úgy csinálni, ahogy csinálják. Persze, hogy igy védtelenül marad a ház bejárata, és ha egyszer azoknak odaát megjön az eszük, roham- csoport^t szerveznek, s úgy hátbakapják őket a lakásokban, mint annak a rendje. “Egyetemista, és ■'»» 1 'Ven csö^n érzéke se a logikához.. .” Szeplős úgy oldalgott eléje, mint a szidásra váró gyerek. — Még egy ilyen marhaság, és baléderesztek egy sorozatot. .. — sziszegte, és kezefejével vé­gigtörölte a száját. — Fegyelem nélkül megeszi a fene az egészet... Mindannyian elpusztulunk, mert őurasága elkódorog a helyéről. . . — Hangja fölcsiattant: —Itt maradsz! — Valamivel hal­kabban tette hozzá: — Ha keresnek, a műhelyben vagyok... — és otthagyta faképnél. A műhely a pincében volt. Nem egyenesen ment oda. Előbb vissza a föld­szinti udvari lakásba, ahonnan egyszerűen kites­sékelték a lakót, menjen valamelyik rokonához, mert szükségük van a helyiségre. Jutkát mát nem találta benn, s törte a fejét, hová tűnhetett. A pálinkásüveg ott árválkodott az ágy lábánál, de alig maradtr benne két -ujjnyi. — Megitta — hümmögött kissé csalódottan, és a maradékot fölhajtotta. — Fütyülős. . . — mo­tyogott, és leeresztette a kezét. Elengedte az iiTr,--o- p ^alack tompán koüpant a rongy­Szőnyegre, és félregurult az asztal alá. Acboiorkált az udvaron, s le a pincébe. Sarbó büszke volt a műhelyre. Ott gyártották az aknáit, meg a benzinespalackjait. Ma reggel jutott eszébe a dolog amikor megjelentek ellenük a páncélosok. Mondta az embereknek, hogy aknát kellene csinálni, meg gvujtópalackot. Mindjárt összejöttek néhányan, s igenlették, hogy jó az öt­let. Délig megszervezték a műhelyt. Robbanó­anyagot hoztak neki. Ebben a házban lakott egy vénember, asztalosmühelye volt, s még őrizte a szerszámait. Valamennyi faanyag is akadt még. Megtanította a gyerekeket, hogyan kell ilyesmit gyártani, s megindult a nagyüzemi termelés. Dél­után csinálta meg az első aknazárat, a szomszéd ház előtt. Azon robbant fői az a harckocsi. Aztán ráhajitották a benzinesüveget, az lobbantotta lángra. Sajnálta, hogy csak akkor látta, amikor már elintézték az ügyet, s neki csupán a legény­ség jutott. A műhelyben dolgoztak a gyerekek. Sürgette őket, s maga is nekilátott segíteni. Amikor* itt elkészült a telepítéssel, jött egy ember, hogy ő a parancsnokság összekötője, s utasítást hozott, mert úgy döntöttek, hogy a Cor vin-közhöz és a Kilián-laktanyához vezető vala­mennyi útvonalra telepitsen aknazárat. Csináltas­son még aknákat, és intézkedjék a telepítésre vo­natkozóan. Ha ember kell, adnak. Sarbó akkor tudta meg, hogy van parancsnokság. Mondta az összekötőnek, hogy elmegy és személyesen akar­ja megbeszélni ezeket a dolgokat a parancsnok­sággal, de az volt a felelet, hogy azt nem lehet. — A parancsnoksággal egyelőre, éberségi okok. bóí, csak összekötő utján érintkezhetnek. .. — Maga tiszt? — kérdezte Sarbó, és hogy a másik csodálkozva bámult rá, hozzátette: — Ügy beszél, mint a hivatásos katonák... Az összekötő nevetett.-— Csak voltam... Sarbó vállat vont, mint akit nem érdekel külö­nösebben a dolog. Odahagyta a kapu alját, és be­szólt a műhelybe, hogy dolgozzanak gyorsabban. •Jutka vele 'volt, amikor az aknákat rakta, ott sündörgött ennél a beszélgetésnél is, és követte a műhelybe. Már akkor hozzá akart látni, hogy se- git a gyerekeknek, de Jutka kihívta, fel, a la­kásba. Aztán a tank. Kívánta a szeszt, és különösnek tartotta, hogy csak jó kedve kérkedett, de nem rúgott be. Pe­dig sokat ivott. Fütyülőst. Nem járt a szesz után, mint néhányan, de ital mindig volt, hát ivott. Hoztak. Ördög tudja, honnan. Csak most gondolt rá, hogy Jutka nem is szólt neki, hová megy. — Az a lány, aki este velem jött le, nem járt itt ? — kérdezte, mint valami lényegtelen semmi­séget, s nem nézett a többire. — Volt itt — hangzott a válasz. — Nemrég. Átment az összekötő utón.. Sarbó a műhely sarkába pislogott. A falon ki­bontották a második világháborúból megmaradt légoltalmi átjárót, s azon keresztül közlekedtek harc közben, ha manőverezni kellett, vagy lő­szert, benzinesüveget szállítani. Az átjáróból semmi nesz nem hallatszott. “Hová mehetett?” — töprengett, de nem akar­ta megkérdezni a mtihelybeli beosztottjait. — Adjatok innom — szólt rájuk, és töltötte a kész aknatesteket. • A sárguló, ritkás csomókba bokrosodott fü le­hajtott, szálai szertemeredeztek, mint a kócos lur­kók bozontja. Eső szitált. A legelő földje megnyál kásodott az apró cseppek permetétől. Albert őr­nagy csizmáján fénylett a viz, és törött fűszálak tapadtak rá. Talpa meg-megcsuszott, kezével ka­limpálva egyensúlyozott, messzelátója billegett a mellén. A domb felé tartott, az egyetlen kis he­gy ecskére a síkság fölött — annak aljában he­lyezkedtek el az üteg állásai, négy nagy, kerek gödör, amelyek oldalát fűzfavesszővel fonták be; mindegyiknek a közepén egy-egy löveg. Albertet bosszantotta, hogy amikor a terep olyan, mint az asztal lapja, neki akkor is hegyet kell mászni. “Hazamegyek, legyalulom a küszöböt, és. . .” — dünnyögte. Fiatal férfi kisérte, és a szeme sar­kából figyelte az őrnagy brummogását. Albert hátranézett. A katonák és civilek csoportokba ve­rődve beszélgettek a lövegállásoknál. Odébb, a müut üres volt. Aszfaltcsíkja messzire kéklett és beleveszett a távolba. Albert megcsúszott, kar­ját széttárta, de az már nem segített. Fenekére ült. Mord ábrázattal tápászkodott föl, előrehuz- kodtá köpenye ülepét, hogy megnézze, nagyon sá­ros lett-e. Társa kuncogott, de amikor az őrnagy rápillantott, igyekezett nagyon komoly képet vág ni, pedig alig tudta visszatartani nevethetnékjét. Az járt a fejében, hogy milyen jót mulathatnak a katonái ott, a lövegállásoknál, hogy ez az apró, mutugrálsz őrnagyuk seggre esett. Albert határozottan szerencsétlennek érezte magát. Nem az esés, az semmi, habár szimbólumnak is beillett volna. “Utolsó szalmaszál” — gondolta, s harákolva kiköpött. Az ő bosszúsága valóban régi keletű volt. Évek gyűjtötték benne, s ahogy múlt az idő, keserűsége megkövesedett lelkében, mint a viz ia fazék alján. Az eső arcába szemer­kélt, fázósan megborzongott, köpenyét összébb- huzta. Hosszúkás, inas jobb kezét egyenesre me­revítette, hüvelykét a gyűrűsujjához hajlította, és néhányszor megforgatta rajta a vékony arany karikát. Megszokott mozdulat volt ez, és önkén­telen. Albert nem emlékezett rá, honnan eredt, kitől ragadt rá, de már annyira megszokta, hogy észre' sem vette. Szokás. Az egyik ember letöri a cigarettája parazsát, amikor a hamutartóba dob­ja, a másik türelmes gondossággal szétnyomkod­ja, ő meg egyszerűen csak odaveti a tálcára. Ap­róság. Nincs jelentősége. Nem tudta volna okát adni, miért, egy Tégi, régi vasárnap reggel jutott eszébe. Ugyanilyen borongás idő volt, még a gazos ut is hasonlókép­pen nyálkás. Előtte való héten kapta meg száza­dosi kinevezését, és ezen a vasárnapi reggelen élete legelső villásreggelijére ballagott, őszintén szólva, nem tartotta szerencsésnek uj beosztását. Önálló századparancsnokká tették, s hozzá vidék­re, amikor több tanfolyamtársából őrnagy meg alezredes rendfokozatu ezred- és dandárparancs­nokot csináltak. Valamelyest enyhítette a büsz­keségén esett csorbát, hogy alárendeltjei között viszont két őrnagy is volt, helyettese pedig egy, a vezérkar apparátusából kikopott alezredes. Al­bertet azzal bocsátották tisztségébe, hogy az egy­ség minden tekintetben rossz, hozza egyenesbe a társaságot. Azonnal ki akarta próbálni a század harcértékét, szombatról vasárnapra virradóra be­ment a laktanyába és riadót rendelt el. Megcsóválta a fejét, mert ahogy eszébe jutott az a riadó, most is szörnyüködött rajta. Csak reggelire sikerült valamelyest elfogadható álla­potban fölállítani a századot. Káromkodó türel­metlenséggel toporgott az udvaron, és helyette­sét figyelte. Az alezredes dührohamokat kapott, ordított, sapkáját a földhöz csapkodva toporzé- kolt. és mindenkinek az anyja istenét szidta- Al­bert meg nézte, nézte, gúnyosan, egy szó nélkül. Akkor már beszélgetett néhány tisztjével, s töb­ben pedzették, hogy ideje véget vetni a haver­szellemnek, mert ezek a “karriertörött” régiek — az alezredes meg a két őrnagy — sülve-főve együtt vannak, takargatják egymás disznósága- it, s amig rövid pórázra nem fogják őket, nehéz lesz eredményt fölmutatni; úgy vannak ezek, mint az ember keze: ha egyiket .megüti, a másik bebugyolálja. Több nem is kellett Albertnek, el­határozta, hogy az első-adandó alkalommal közé­jük csap. Ácsorgott a riadótéren, és kaján vigyor- ral szemlélte helyettese erőlködését. A technikus­tiszt — az egyik őrnagy — egyszerűen távol ma­radt. Az alezredes, verejtékező diihvel, maga se­gített a gépkocsivezetőknek rendbehozni az autói­kat, mert valami hiba mindegyiken akadt. A ve­zetők sorban járultak Albert elé, s ő szelíd mo­sollyal a vállát vonogatta: ■ — Nem azt parancsoltam, hogy a hibákat je­lentsék, hanem hogy a riadót hajtsák végre. — De nincs itt a technikus. . . A szerelők fele hiányzik. . . — Nem érdekel — tett pontot Albert a mél­tatlankodás végére, és elfordult. Az alezredes a gépkocsik között sürgölődött. Motort javított, transzformátort cserélt, miköz­ben a sofőröket szidta, hogy a legelemibb hibá­kat sem képesek maguk megjavítani. Amikor végre jelentették, hogy a század telje­sítette a parancsot, aludni küldte a társaságot. A tisztek közül néhánnyal még beszélgetett az udvaron és várta, mikor kel majd az alezredes a barátja védelmére. Valami csípősét akart hozzá­vágni, hogy tudtára hozza: szem előtt vannak. Helyettese azonban hallgatott," és Albert unta meg előbb a várakozást . — Mi a véleménye a riadóról? — szegezte neki a kérdést. Az alezredes fölvonta szemöldökét, kar­ját széttárta: — Kérem, a riadó az a feladat, amelyet csakis a közösség közös erőfeszítése vihet sikerre. Jelen esetben közös munkáról nem beszélhetünk. A század gépkocsizó részlege csődött mondott. Ha véletlenségből nem értenék a gépkocsihoz, még most is ott állnának. A mai riadóból többrendbeli tanulságot kell levonnunk. Az egyik a technikus- tisztet illeti. Én már több Ízben említettem, hogy ilyen hányaveti, “ahogy esik, puffan” munkamo- rállal nem boldogulhat. Az őxrnagy — barátom, mégis, legnagyobb sajnálatomra, ez esetben kény télén vagyok elitélni magatartását. Erx'e nem is érdemes több szót vesztegetni. A másik tanulság legalább ilyen megszívlelendő. A gépkocsivezető­ink úgy értenek az autóhoz, mint az impei'ialista hadseregek sofőrjei. Az amerikaiaknál vezetni tudnak — javítani nem. Ha elromlik a gépkocsi, várják a szerelőt vagy az autómentőt. Vagyis a legkisebb meghibásodás esetén a kocsira beosztott legéixység ölbe teheti a kezét, mert megfosztották a gyors mozgás lehetőségétől, megbénították. . . Albex't nem ezt várta. Helyettesének férfias ál­• lásfoglalása kellemes benyomást keltett benne. Albert önérzetét rendkívül jólesően biasergette az a mód, ahogy beszélgetésük végén az alezx'edes bokáját összecsapva javasolta, hogy mivel x'ájuk- vii'i'adt, s Albert messze lakik, fürödjenek meg a laktanyában, tiz órakor pedig szívesen látja vil­lásreggelire. Kedvesen fogadták, és elhalmozták a figyelem apró jeleivel, amelyekből azt a következtetést vonta le, hogy rövid napok alatt beféi'kőzött alá­1?

Next

/
Oldalképek
Tartalom