Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)

1959-10-01 / 40. szám

10

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

Thursday, October 1, 1959

(17)

— Szeretlek...

Sasvári a gyűrűket forgatta tenyerében. Megfogta Krisztin csuklóját, s a kisebbiket lassú, tétova mozdulattal az ujjára húzta.

— Erezd magad velem úgy, ahogy én veled — és a szájához emelte Krisztin kezét, majd a magáét az asszonynak nyújtotta. Krisztin rávonta a másik gyűrűt.

— Ennél szebbet sohasem kívánhattál volna — mondta egyszerűen.

Leszenka félkézzel kinyúlt az ágyból, kinyitotta éjjeliszekrénye ajtaját és bizonytalan hangon megszólalt:

— Na, ha nem csalnak a füleim, itt az alkalom, hogy köszöntőt mondjak... — és borospalackot vett ki a szekrény aljából.

— A köszöntő sosem rossz, most azonban időszerű is — felelte Krisztin, és az ajtóra pillantva megjegyezte: — Csak nehogy benyisson valaki...

— Ugyan, vasárnap délelőtt? Legyen szives háziasszonykodni. De csak két pohár van... A közös háztartást azzal kell kezdeni, hogy a Rudiéból iszik.

Az asszony töltött.

Leszenka felemelte a poharat:

— Mindig teljesüljön minden kívánságuk!

Krisztin koccintott vele, belekortyolt a borba, s

vőlegényének adta:

— Szerelmünkre!

Sasvári fenékig hajtotta.

Tenyerébe fogta Krisztin kezét. Szótlanul simogatta. Ez az asszony volt vágyai beteljesülése, és mennyire nem akarta elfogadni asszonyának! .. . Majd elmarta maga mellől, s minél durvábban sértegette, Krisztin annál makacsabbul állt mellé. Egy ilyen jelenet után az asszony a fülébe súgta:

— Azt hiszed, hogy teher lennél, azért küldesz. Félsz, hogy nyomorék maradsz. Bolondkám. Tudom, hogy szeretsz, és akkor se megyek, ha kidobsz.

Tegnap bejött a sebész, aki operálta — őszülő bácsika, fején fehér sapkával. Pápaszeme végigmustrálta az asszonyt. Krisztin bemutatkozott:

— Sasváriné — mondta olyan magától értetődő természetességgel, hogy a tizedesnek torkán akadt a tiltakozás.

— Cserélnék magával, fiam — veregette meg a doktor Sasvári vállát.

— Nem a feleségem — dörmögte mogorván.

Krisztin felnevetett, és magyarázkodva csilingelt az orvosnak:

— Látja, doktor elvtárs, hogy félti a függetlenségét? Pedig az a néhány nap igazán nem számit. Úgy volt, hogy az aknaszedés után megesküszünk, de közbejött ez a baleset...

Sasvári nem tudott szóhoz jutni.

Amikor az orvos eltávozott, heves mozdulattal felült:

— Hát ez. . .

Nem folytathatta, mert az asszony gyengéden a szájára tette a tenyerét.

— Csitt! Aki letagadja, hogy szeret, az ne csodálkozzék, ha vele szemben sem válogatósak a fegyverekben. . . Máskülönben a férfiak úgyis nekem adnak igazat, elsősorban, mert nő vagyok, aztán meg csinos is vagyok. . . Csak feküdj visz- sza szép csendesen, mert az izgalom árt az idegeidnek.

Sasvári nem tudott felelni.

... Asszonya kezét simogatta, s a szive csordulásig telt. Jó, hogy itt ül az ágya mellett. Kitágult orrcimpával szíttá a levegőt s benne az asz- azony üde illatát.

Kopogtak. Az ajtó sarkig tárult.

Sasvári a recsegéséről ismerte föl Albert őrnagy hangját. Albert az ágyhoz lépett.

— Na, hogy van? — kérdezte, és két kézzel szorította meg a tizedes markát. — Még mindig pólyában... — rosszalóan csóválta a fejét, miközben a katonája szemén és homlokán átfutó kötést méregette. A pólya fehér szalagján egy barna haj tincs sötétlett. Krisztin hátrasimitotta.

— Mi még nem találkoztunk — fürkészte végig az őrnagy az asszonyt, mert amikor Krisztin nála járt, megígérte neki, hogy találkozásukról nem tesz említést a tizedesnek. Bemutatkozott:

— Albert őrnagy. — Sasvárira biccentve, gu- nyoros szájránditással kérdezte: — Rokon?

Krisztin elpirult. Helyette a tizedes felelt:

— A feleségem. . .

— Maga nős? — Albert szája nyitva maradt a csodálkozástól.

— Éppen most határoztunk igy. Már az áldomást is megittuk.

Albert egyre az asszonyt nézegette, s száraz szóval megállapította:

— Ilyen fehércseléd sem terem akármilyen bokorban — és arra gondolt, hogy ezt a Sasvárit még sok csalódás éri majd az életben. Krisztin kitalálta véleményét, ingerült hangon odavetette:

— Annak terem, aki megérdemli — és méltóságteljesen végigmérte az alacsony, aszott emberkét.

Albertnek eszébe jutott, hogy Sarbó beszélt valamit erről a nőről, aki úgy odavan Sasváriért, s akiről a tizedes nem hajlandó tudni, pedig nagyon szereti az asszony. Ezek szerint igazat mondott neki, vagy csupán annyi az egész, hogy sikerült férjet fognia? Sasvári állapotát ismerve, nem valószínű, hogy különösebb anyagi vagy más haszna lenne a házasságból. Hümmögött. Kezdte magát rosszul érezni, hogy a múltkor — Sasvári fogadatlan prókátoraként — egyszerűen kidobta Krisztint, s még örült is, hogy megszabaditotta a legényt ettől a nőtől, aki nem átallt utána járkálni. — Mi újság a zászlóaljnál, őrnagy elvtárs? írtam két levelet is, az egyiket Gara százados elvtárs vitte magával, de válasz egyikre sem jött. Pedig jólesik hallani a fiukról.

Albert fölszisszent:

— Gara ..

Épp az imént járt a százados lakásán, elvitte az értesítést a kitüntetésekről, s hogy a miniszter többüket — köztük Garát is — vendégül látja egy hétig a Margitszigeten. A századost még ágyban találta. Valami öregasszony engedte be a lakásba, és rábízta, hogy ébressze föl Garát, ha tudja. Nahát! Vagy negyedóráig rázogatta, amig méltóztatott neki fölülni az ágyban. A kitüntetésre meg a vendégeskedésre csak legyintett. “Nem ez a fontos — dörmögte. — A leszerelések ügyére pontot tettek már? Meg kell szüntetni a tisztek bizonytalanságát...” Amikor az őrnagy fölháborodott, hogy ilyen flegmával fogadja saját kitüntetését is, harákolva leintette: “Boldog ember vagy, hogy ennyire gyerekesen tudsz örülni a fityegőnek...” Aztán még tett néhány epés megjegyzést arra nézve is, hogy nem érdeklődte meg, kiviszik-e Sasvárinak a kitüntetést, vagy sem, s célozgatott rá, illő lenne meglátogatni a tizedest. Persze, hogy az őrnagyot elöntötte a méreg. Csak annyit időzött a századosnál, amig a minisztériumba telefonált Sasvári miatt, azután otthagyta. Mit képzel? Becsmérelni, lebecsülni merészeli a parancsnoka kitüntetését? Mert hogy a magáéra fütyül, az rendben van, az az ő dolga. De az övét ne fitymálja! “Nem az a fontos?!” De még menynyire fontos!

Sasvári érdeklődve kérdezte:

— Mi van a százados elvtárssal ?

Albert elfojtotta kitörni készülő káromkodását. Ezeket nem teregetheti ki Sasvári előtt.

— Semmi — mondta dühösen, és hangoskodva válaszolt a tizedes előbbi kérdésére: — Újság? Hát a legnagyobb újság, hogy befejeztük. — Albert akkorát fújt, mintha egymaga szedte volna fel az egész határvidék minden aknáját. — Vége. Több nincs. Ha csak ott nem felejtettük — és felnevetett. — Ma osztják a kitüntetéseket. Fölterjesztettem vagy húsz embert a zászlóaljból. Magát is. . . Hatunkat maga a miniszter hivott meg vendégségbe. Egy hétig leszünk a Margitszigeten. Én, Gara százados, Marosvölgyi főhadnagy

— tudja, az orvos —, aztán Sarbó és Mikola hadnagy meg Barta honvéd. Éppen most jártam Gara elvtársnál, mert szabadságon volt, nem is tudott semmiről. Itt lakik a közelben, odaadtam a meghívóját. Egy órakor adják át a kitüntetéseket a Tiszti Ház nagytermében. Megkérdeztem a minisztériumban, hogy magukhoz ki juttatja el a medáliát... Azt mondták, ma kihozzák a kórházba.

Leszenka közbeszólt:

— Az államvéde'mieknek is, őrnagy elvtárs ?

— Igen.

Leszenka bólogatott:

— Kár, hogy nem tudtam előbb. Üzentem volna, hozzanak egy kis harapnivalót...

— Keveset kapnak ? — érdeklődött Albert.

Leszenka elhúzta a száját:

— Ez az én szobaparancsnokom semmit sem intézkedik. Nagyevő ember vagyok, őrnagy elvtárs, és mondhatom, ha Sasvárinak nem lenne menyasszonya, hozzám meg nem járnának be a Hatóságtól, akkor nyelnénk az éhkopot. Mert a Rudi csak akkor tud agitálni, ha ő nem érdekelt a dologban, de ha igen, hát beragad a szája. A hadtáposok áldoznak a hazáért a takarékossági mozgalom keretében, én pedig éhezem.

— Éhezik... — ámuldozott Albert. — Egyébként visszamenőleg megkapják a veszélyességi pótlékot arra az időre is, amikor már nem dolgoztak, egészen a munka befejezéséig. Négyszázat havonta. A miniszter kiutalt kétezer forinttól ötezerig gyorssegélyt, ki mennyire szorul rá. Maga Sasvári, négyezret kap. Meg egy teljesen berendezett kétszobás lakást. . . A Minisztertanács megszavazta. Még nem szóltak? — S hogy Sasvári a fejét ingatta, folytatta:

— Nem baj. Szólnak. . .

Leszenka nem hagyta, hogy beléfojtsák a szót:

— Igen... a századnál énnekem a parancsnok utasítására két adagot rendeltek mindenből, s a szakács hármat adott. Itt kiemelt koszton voltunk egy darabig, annyit és olyat ettünk, ahogy a kedvünk tartotta. De körülbelül egy hete levették, ugyanazt kapjuk, mint a lövészek, de az kevés, még Rudinak is, nem hogy nekem. . . Vártam a parancsnokom, tudom, az ki fog tálalni ezeknek a hadtáposoknak, de gondolom, nem ártana, hogy más is beszéljen a fejükkel.

— Mivel indokolták? — Albert hangja rekedtessé vált.

— Spórolnak.

Albert fölugrott.

— Mi? — sziszegte.

Leszenka erőltetett közönnyel ismételte:

— Spórolnak.

Vér nvomakodott Albert arcába. Úristen, ha ezt valaki megtudja... Káromkodást mormolt s kirohant a szobából. Nyitott köpenyének szárnya utána lebegett a levegőben.

Leszenka csendesen megjegyezte:

— Azt hiszem, elintézi.

— Majd szétrobban! Erre az órára nem cserélnék a hadtápfőnökkel — mondta Sasvári kissé szánakozva.

A hadtápfőnök valóban sajnálatot érdemelt. Albert a folyosó kanyaréban az egyik orvosfőhadnagyba botlott. Mutatóujját, mint valami fegyvert, a meglepett ember mellének szegezte. Arca vérvörös volt, artikulátlan hang tört elő a torkából, s csak nehezen nyögte ki:

— Hol a hadtápfőnök?

— Az irodájában. . . Első emelet, alattunk.

Albert félretolta utjából a főhadnagyot és tovairamodott. Csizmája dongott a linóleumpadlón. A főhadnagy jámboran bámult utána. Az őrnagy hamarosan megtalálta a keresett irodát. Belökte az ajtót, az előszobában félreintette az útját álló titkárnőt s valósággal berobbant a szobába.

— Maga a hadtápfőnök?

Kövérkés százados emelkedett föl az Íróasztal mögötti székből. Negyven körüli, középtermetű ember volt. Arcán ajóindulat kövérkés párnái redőztek. Szarukeretes pápaszeme mögül kiváncsi pillantásokkal fürkészte a világot:

— Parancsára őrnagy elvtárs — mondta nyájasan.

— Maga. . . Mondja, tud arról, hogy az akna- szedésnél felrobbant katonáktól megvonták a kiemelt étkezést?

— Az aknabalesetek? Nálunk csupán három vagy négy ilyen elvtárs van, ha jól emlékszem, a szemészeten. ..

— Nem az érdekel — pattogott közbe az őrnagy. — Arra feleljen, amiről kérdeztem!

A százados nem veszített nyugalmából.

— Hogyne, ha éppen azt óhajtja tudni az őrnagy elvtárs. Ismerem az ügyet. . .

Albei't az íróasztal szélébe kapaszkodott, s úgy markolta, hogy az ujja hegye belefehéredett.

— Kinek a parancsára vették el a jó kosztot? — sziszegte. — Ki adott erre parancsot?

— Bocsásson meg, őrnagy elvtárs, kissé furcsán viselkedik — tért ki a százados a válasz

V t' T T T "IT T ▼ T T T ▼ T ▼ ▼ T

nAKNAMEZŐI

►