Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-09-24 / 39. szám
10 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Sept. 24, 1959 (16) — Várjon — vetette oda ingerülten. A rendőr vigyázzállásban várakozott. Papát idegesítette a zavartan ácsorgó ember, s mikor az elnézését kérte, hogy rossz időben jött, majd inkább máskor próbálkozik, kurtán feléje bólintott: — Most már mindegy. Üljön le addig. . . A rendőr az egyik szék szélére telepedett. — Rendelkezésére állok — emelkedett föl a papa az asztal mellől. A rendőr arcán halvány mosoly suhant keresztül, ahogy eszébe ötlött a gyerek hasonló hanghordozása. Igen, ugyanezt mondta. Beszámolt a papának az ablakról, és hozzátette, hogy ő az uj körzeti megbízott. Sokan panaszkodtak neki a fiúra. Tanácsolná, hogy ellenőrizzék jobban a gyereket. — Ennyi az egész ? — kérdezte a papa, és hogy a rendőr kissé meglepett, csodálkozó arccal bólintott, mint aki nem ezt várta, kényszeredetten hozzáfűzte: — Köszönöm. A rendőr kesernyés szájízzel távozott, gondolván, hogy a fiú valóban ügyesen alakítja példaképét. Pityu engedte ki a rendőrt, és mielőtt becsukta volna mögötte az ajtót, kiöltötte rá a nyelvét. Visszatért a szobába. A mutter leszedte az asztalt, közben elmondta Pityut mindenféle csavargó csirkefogónak. Papa a fotőjben ült, könyvet lapozgatott, csak egyszer pillantott fel belőle. — A nevelésed — állapította meg rezignáltan, sokatmondó hangsúllyal s pillantással. A mutter felsírt — a feje fájt ismét — és otthagyva az edényeket, kiszaladt a konyhába. Papa mormogott: — Intézd el anyáddal. Engem hagyjatok békén. . . Vidd ki az edényeket. Pityu vállát vonogatva engedelmeskedett. A mutter a konyhában, az asztalra borulva szipá- kolt. Pityu szó nélkül lerakta a piszkos tányérokat, füzetét a táskájába tette s az előszobában a fogas alá állította. A szobába ment, feküdni készült. Papa felállt a fotőjből, nyújtózott. Aludni lenne jó, a fene egye meg az egészet—gondolta, s újra kézbe vette a könyvet. Három nap múlva államvizsgát kell tennie a Petőfi Akadémia filozófiai tanszékén. Tulajdonképpen még tavasszal kellett volna levizsgáznia, de nem volt nagy kedve hozzá, ezért örömmel kapaszkodott a könnyen adódó kifogásba, hogy szolgálati elfoglaltsága miatt kénytelen elhalasztani a vizsgát. Háromszor sikerült, de két héttel ezelőtt a tábornok maga telefonált, s kurtán-furcsán közölte: “Ezredes elvtárs, október 24-én déli tizenkét órakor jelentse, hogy levizsgázott.” A lélegzete is elakadt, mintha mellbevágták volna, még a szokásos “értettem”-et sem tudta kipréselni a szájából, a telefon máris kattant, Földes vezérőrnagy letette a kagylót. A vizsga napja kísértetiesen közeledett, a tanulás megkezdése pedig vészesen távolodott mindig holnapra. Tegnapelőtt aztán végre nekidurál- ta magát. Úgy tervezte, hogy vasárnap itthon marad, bezárkózik s tanul. Dehát ember tervez ... A tábornok ma reggel átküldött neki egy paksaméta papirt, valamilyen iró firkálmányát, hogy holnap, az aknaszedők ünnepségén úgyis találkoznak, olvassa el addig, s mondjon véleményt róla. Nem elég annyit reprezentálni, még ilyen mellékmunkákat is a nyakába sóznak! Telefonált a vezérőrnagynak, hogy vizsgára készül, de az letorkolta: “Ugyan, maga már annyiszor tartott előadást arról, hogy nem az utolsó pillanatban kell tanulni! El sem hiszem, hogy lemaradt a tanulással.” Nem volt ideje ellentmondani, szépen lenyelte a keserű pirulát. Egész délelőtt és délután azzal a papirosoméval bíbelődött, s a pokol fenekére kívánta irodalmunk minden művelőjét, hogy annyit összelocsognak az emberekről. Akkor hazajön, s itthon Pityu ügyei várják. A legrosszabb pedig: holnap sem lehet bezárkózni, hanem szépen díszbe öltözni s reprezentálni az ünnepségen. Megfájdult a feje, és olyan álmos lett, hogy a szeme majd lecsukódott. Összecsapta a könyvet: — Vigye el az ördög! Legfeljebb két hét múlva megismételtetik a vizsgát — dünnyögte, és kiballagott a konyhába. Felesége az asztal szélére hajolva sirdogált. — Ne itasd az egereket — vetette oda félvállról —, törődj inkább többet azzal a kölyökkel. . . Azért vagy itthon.----Csurgatta a vizet a csapból és egy nagy pohárral felhajtott. — Különben úgyis hiába beszélek neked. . . Feküdjünk le. TIZENÖTÖDIK FEJEZET Sasvári mesélt. A ritkásra engedett redőny s a vastag függöny fölfogta a nap melegét. A szobában hűvös félhomály volt. A falakon az embermagasságig rakott csempe kékjén megtört a halvány fény, és lidérces derengést árasztott az emberekre, bútorokra. Két ágy, két éjjeliszekrény, az asztal és négy szék — ennyiből állt a berendezés, almazöld szintiek, mint a mennyezet olajfestése. Az asztalon matyóteritő tarkállott; közepén, mázas cserépvázában, sárga tearózsa árasz tóttá illatát. Sasvári az ajtó melletti, magasra párnázott ágyon félig ült, félig feküdt. Fejét az ágy támlájának támasztva, halk, simogató hangon beszélt, mint aki régmúlt dolgok után kutat emlékezetében: — ...Öreg ember az orvos. Tízszer, százszor megkisérelte. Tízszer, százszor nem sikerült, és újra tízszer és újra százszor kezdte legeslegelől- ről. . . Makacs kis öreg ember a doktor. Bizhatsz benne, Béla. Olyan az, hogy akárhányszor kudarc éri, újra nekivág. Talán már meg is mondták neki, hogy a Leszenka Bélának jó szemre van szüksége. Gyorsan kellene, mert a Leszenka még mindig nem lát, pedig már harmadik hónapja, hogy az a disznó akna belerobbant az arcába. Légy egészen nyugodt, ahogy az a kis öreg doktor meghallja, azonnal munkához lát. Újrakezdi. Először az egyik tengeri nyúl szemét plántálja át egy másikéba. Biztosan valami újon töri a fejét, azért húzódik a dolog... És képzeld, egy szép napon a tengeri nyúl az átoperált szemével látni fog. Akkor a doktor majmon próbálja meg a műtétet. Sikerülni fog ez is, és akkor azt mondja a mi doktorunk, hogy hadd lám, hol az a Leszenka ? Elévezetnek, s az öreg, makacs kis doktor uj szemet ád a Leszenka Bélának. Valódi, uj szemet... És Leszenka tizedes látni fog. . . — karját magasba emelte. Lesoványodott kezén kéklettek az erek, s kezefeje úgy úszkált a levegőben, mint két hófehér galamb. Szomszédja nehézkesen mozdult odébb az ágyán. — Nem látom én többé az isten szép napját — mondotta lemondással. — Ha láthatnék, nem titkolóznának az orvosok... — Bízni kell, Béla. Bízni! Ha nem bíznék, már nem is élnék. — Bízni — sóhajtotta a másik bizalmatlanul. — Olyan vagy te, Rudi, mint a nagyanyám. Amikor kicsiny voltam s nem akartam előbb lefeküdni, mint a felnőttek — különösképpen, ha vendégek időztek nálunk —, sohasem erősködött parancsolom hogy mars az ágyba. Szép csendesen ölébe fogott s mesélt, mesélt, mindig csak arról, hogy milyen gyönyörűt álmodok majd. Addig mesélt szép csendes szavaival, amig álom nem jött a szememre. Te is csak mondod, olyan lelkendezve, hogy könyvbe kívánkozik. De a mese, mese... Érzem én azt. Előkészítenek a vakságra. írni, olvasni tanítanak, ahogy a vakok csinálják az ujjuk hegyével... Tudod, megértem az orvost. Ha megmondta volna, hogy “Leszenka, maga vak lesz”, kiugróm az ablakon, az biztos. Inkább azt mondta, hogy majd meglátjuk, reméljük, javulni fog. Ismered, most is igy keveri a szót. Neked is azt mondja, és addig-addig beszél, hogy belenyugszik az ember a világ feketeségébe, s mire elérkezik odáig, szakmára is megtanítják. Otthon soha nem hitték el nekem, hogy olyan ávós is van, amelyik aknát szed. Hát sikerült bebizonyítanom ... A szemembe került. — Bolondokat beszélsz. — Sasvári hangjából kifakadt a meggyőződés. — Szavak. Ezek csak szavak. Talán már bele is nyugodnék, ha megmondanák. Szörnyű ez. Félek, hogy megmondják, félek attól is, hogy magam nem tudom, és amikor az igazságot firtatom, kitérnek a válasz elöl. Felőrlődik az ember... A példálózások, hogy Mareszjev meg miegymás. Én aztán tudom, hogy mi az, kitartani! Elhallgatott. Sasvári valami okosat szeretett volna válaszolni, de nem talált érvet. — Bízni kell, Béla — mondta csendesen. — Igen. Bízni kell — sóhajtotta társa, és minden átmenet nélkül hozzátette: — Kár, hogy nem láthatom az arcod. — Majd látni fogod. — Igen — felelt Leszenka kurtán és felsóhajtott. Csend lett. Leszenka oldalra fordult. Ujjával a párna szegélyét simogatta. Az ágy támlája nyomta Sasvári tarkóját. Alább csúszott, fejét a párnára fektette s mozdulatlanul hevert. Fanyar érzelem lopakodott szivébe. Ha lélekbúvár lenne, legalább két vaskos kötetet Írna a kommunisták leikéről. Bizarr ötlet, de meg kellene Írni, hogy mi is, és miért nem hagyja őt békében. Miért nem tudja úgy elhagyni magát, mint Leszenka? Miért erőlteti rá saját magára is az élet akaratát és érre a tizedesre? Bélának, szegénynek, minden gondolata mélyén a látás áhitása rejtezett. Falusi kovács, patkoló. Szeretné látni az izzó vasat. Azt hajtogatja mindig. Mi az ördög piszkálja őt, Sasvárit, hogy folyton-folyvást verekedjék az életért, az élet sodrában vagy akár azzal szemben. Az eszme? Micsoda brosúra izü válasz már egy hónapja fekszik itt, és azóta valamelyest lelket öntött Leszenkába. Mennyit mesélt neki, s hányszor olyant, amiben maga sem hitt! Ki tudna uj szemet adni? De időt nyer, s ezalatt Leszenka megszokja, hogy a világon minden fekete. Az örö kös éjszaka rabjainak is ad örömet az élet. Vagyis magyarán: úgy fest a dolog, hogy nem tudott összeroppanni, mert egy másik emberben kellett a lelket tartania. Nem hagyhatta el életereje és élniakarása, mert Leszenkának szüksége volt rá. Sóhajtott. Hányszor lepte meg a gyengeség, s erővel szorította vissza ezt a beteg számára oly természetes érzést! Béla már annyira megszokta őt, hogy a légzéséről megismeri, ha indulatos vagy szomorú. Leszenka miatt nem engedhette meg magának a gyengeség fényűzését. Nemrég, amikor a műtőben kötözték, megkérdezte az orvost: fog-e látni Leszenka? Salamon doktor elengedte a kérdést a füle mellett. Erre aztán elmondta, hogy miket beszél Bélának. Az orvos közben befejezte a kötözést és figyelemmel hallgatta. — Köszönöm — brummogta végül vastag, dör- mögő hangján. — Sokat segíthet nekem, ha akar. .. Leszenka. . . Egyelőre nem szabad megtudnia, sohasem fog látni. Ki kellett vennem a szemgolyókat. Akkor mondjuk majd meg, hogy nincs szeme, amikor megtanulta a vakok irását- olvasását, meg szakmát adunk neki. Telefonközpontos lesz. Magát kérem, javasolja, hogy amig a kezelés tart, szórakozásból tanuljanak ilyesmit. Érdeklődjön, ha lemegyek magukhoz, hogy nem lehetne-e ilyesmivel foglalkozniuk, csak úgy, mulatságból. Maga tanult ember, ha jól értesültem, párttag is. Számitok magára. Még egyet: ha Le- szenkát kétségek gyötörnék, nyugodtan erősítse csak, hogy látni fog. Biztosan megért, igy elkerüljük a nagy lelki megrázkódtatást... Az élet céltalansága borzalmas érzés. Ha sikerül kihúznunk addig, amig szakma kerül a kezébe és állást szerzünk neki, sokkal könnyebben belenyugszik... Azóta tanultak, “mulatságból”. Tanáruk maga is vak volt, minden délelőtt bekopogott, s az ajtóból megkérdezte: “Nos, van kedvük szórakozni?” Persze, mert Salamon doktor sietett őt is fölvilágosítani, hogy ebben a szobában csakis azért bíbelődnek tanulással, mert másképp nem tudják agyoncsapni az időt. . . Sasvári éppen úgy mesélt Bélának, mint azelőtt, de szavai korántsem hangzottak olyan szenvedélyes meggyőződéssel. Borzalmas sejtés kínozta, éjszakákat virrasztóit át azon töprengve, vajon az orvos nem kettős célt akart-e elérni ezzel a megbízatással, amelyet néki adott. Hátha őt is meg akarja tanítani... felkészíteni arra az időre, amikor neki — Leszen- kához hasonlóan — bele kell nyugodnia. . . Valaki megállt az ajtó előtt. A kilincs halkan roppant, s ahogy kinyílt, olyan csendesen zárult. A zöldes-fehér linóleumpadlón könnyű léptek toppantak tompán. Selyemruha suhogott, üde asz- szonytest parfőmös illata csapódott a szobába. Sasvári két kézzel nyúlt az érkező felé. — Krisztin — suttogta. Apró fehér kéz simult a tenyerébe. — Megjöttem. . . — lehelte Krisztin, s egy futó
