Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-09-10 / 37. szám
Thursday, Sept. 10, 1959 AMERIKAI MAGYAR SZÓ világ'. Milyen ostoba ez a zászlóaljparancsnok! Az utolsó délelőtt annyi aknát szedtek fel, mint máskor másfél nap alatt. Ez az oktalan ökör — mert más nevet nem adhat épeszű ember az ilyennek — ráparancsolta zászlóalját a mentesített részre. Mint aki nem tudja, hogy el is hagyhattak volna néhány aknát! Igen, előfordult már. Végeztette volna el még egyszer a munkát! De nem. Ez rá- trappoltatta az embereit az aknamező helyére Azok meg örömükben úgy verték a diszlépést, hogy dongott belé a föld. Vége. Hazamehetnek. Az osztrákok azt hitték, a tiszteletükre masíroznak az őrsük előtt. Kitódultak, fonott üveg meg csattos a kézben, nyújtogatták a műszakiaknak áldomást inni, és énekelni kezdtek. Az aknászok nagyokat húztak az üvegből. Egy pillanat, s az egész alakulat összegabalyodott az osztrák határőrökkel. Ölelkeztek, összecsókolóztak, barátságból úgy megpüfölték egymás hátát, hogy a lélegzetük elállt. Na, hogy a hirtelen támadt ünnepség fénye nagyobb legyen, föltűnt két portyázó magyar határőr is. Elől a járőrparancsnok, nyakában géppisztoly, a másiknak meg puska, szintén a nyakában, egyik könyökét a csőre, másikat a tusára támasztotta. Markában zsebsakkot szorongatott, és nagyon elmerülhetett a kombinációkban, mert majd hasra esett egy bucka oldalán. Megálltak, hosszasan szemlélték a kurjongató, éneklő társaságot, aztán sietve odavágódtak az őrnagy elé, hogy ez határsértés, ne csináljanak botrányt, hívja vissza katonáit, és az osztrákokat küldje haza. Az őrnagy úgy pattogtatta hangját, mintha pisztolyt csettintett volna. Megkapták a magukét: — Először is engedélyt kérnek, hogy jelenthessenek! Másodszor le is ut, fel is ut! Sakkozó járőrrel nem állok szóba! Végeztem! — De. .. — Végeztem ! —ordított Albert. A két határőr morogva tette zsebre a játékot és odábbvonult. Akkor érezte, hogy ilyen bizonytalan a lépte. Talán ő volt az egyetlen, aki tartózkodott a nagy ünnepléstől. Csömört kapott már a lelkesen egyhangú tapsoktól. Ettől nem lesz jobb. Nézte a katonákat, és a szive szorongott, nehogy fölrobbanjon valamelyik a hamar munka következtében. Ünnepelnek, örülnek, ölelkeznek — ő pedig szedette volna megrázni őket, és a fülükbe ordítani, hogy elég volt az ünneplésből! Elég! Hát nem látnak tovább egy centivel sem az orruk hegyénél? Nem látják, hogy az ország politikai s gazdasági csődjén vigadoznak? Mert ez tökéletes csőd. Egy ország társadalmi rendjének csődje... Ugyanezek az alakok néhány esztendővel ezelőtt egészen más politikai koncepciónak tapsoltak. Hát megőrültek teljesen? Vágy ennyire jellemtelen rongyemberek? Képtelenek fölfogni, hogy most egykori önmagukat vihogják, és mindenben, de mindenben azoknak lett igazuk, akiket ezerszer elátkoztak, s akiket most a keblükre ölelnek? Teljes csőd. ő, igen, ő érzi csak a bőrén. Emiatt van baj s. családban, a politikában. Ezek tort ülnek egy katasztrofális tragédia árnyékában. . . Zokogjanak inkább, a mellüket verjék! Különben — tudja a fene. A halottakat feltámasztani nem lehet. . . A Szovjetet majmolóknak persze mindegy. A 20. kongresszus után sem látják be, hogy bűnös útra és szakadékba taszították a magyarságot. A jugoszlávok azt mondják, hogy őnáluk van igazán szocializmus. Mi a bizonyíték arra, hogy az az igazi? Homlokára billentette sapkáját, s mérnöki pre- cizséggel próbálta megfogalmazni a választ, de semmilyen okos gondolat nem jutott eszébe, csak annyit állapított meg, hogy más kell. Mindegy, hogy nevezzük, csak nem ez. Szocializmus? Mindegy. Éljenek a ruszkik, ahogy akarnak, de ne majmoljuk őket. Magyar élet legyen! Menjen a pokolba mindenki, aki ezt a csődöt az országra oktrojálta. — Sarbó! Majd otthon aludj! Mikola basszusa harsant rá a folyosó végéből. Megindult. A pályaudvar előtt csoportba verődtek, s Albert őrnagy magyarázkodott, hogy mi legyen. Szállást már nem tudtak találni, hát aludjon mindenki ott, ahol tud, nem sokról van szó, mert két óra felé jár az idő, s reggel tizenegykor a Tiszti Ház előtt fognak találkozni, mindenki pontosan legyen ott. Mikola, Barta meg még jónéhányan elindultak a váróterem felé. Sar- bót elöntötte a méreg. Fölrendelni... azt igen, de egy koszos szalmazsákot adni, hogy néhány órára ledögölhessen az a szerencsétlen ember —, azt már nem. Az már fáradságba kerül. Alberthez, fordult, hangja'fátyolos volt és fojtott indulatokkal telitett: — Őrnagy elvtárs, telefonozzon az átvonuló szállásra. Biztosan lesz hely1. . . Az őrnagy kissé csodálkozó tekintettel mérte végig: — Ilyen okos én is vagyok. Már beszéltem velük. Nincs... Sarbó elmormogott egy istenhozzádot. Az őrnagy karonfogta s a szemébe kacsintott: — Magának van hol aludnia. .. Sarbó válla megrándult, kiszabadította karját Albert markából és szembefordult vele. Hangja ellenségesen csattant: — Nekem van, a katonáimnak nincs! Az őrnagy megőrizte nyugalmát, szelíden felelte : — Nekem sincs, hadnagy elvtárs. Velük fogok éjszakázni a váróteremben. De, gondolom, nem fognak haragudni ezért az átvirrasztott éjszakáért. Megéri — és hogy a hadnagy kétkedő fintorát látta, hozzátette: — Magunk között maradjon, kitüntetnek bennünket. Azért hívtak... Sarbó sóhajtott. Az őrnagy folytatta: — Menjen haza. Majd én vigyázok a katonáira. A hadnagy fanyar ábrázattal kérdezte: — Sasvárit, meg a többieket is kitüntetik? — őket is. A kórházba viszik nekik a medáliát. .. Sarbó a sapkájához emelte a kezét és megfordult. Villamos csörömpölt előtte, fölugrott a lépcsőjére. A kalauznő az ajtóban állt és kacér szem- villantás kíséretében megfenyegette az ujjával: — Ejnye, katona bácsi, ugrálni magának sem szabad! Válasz helyett a zsebébe nyúlt, aprópénzt vett elő. Átvette a jegyet. A kalauznő úgy nyújtotta vissza az aprópénzt, hogy ujjait a hadnagy tenyeréhez simította, s közben szelíd, sokatmondó pillantással nézett a szemébe. Sarbó mormogott valamit és leült a sarokba. Egy óra múlva otthon volt. Az ajtó homályos üvegén fény szűrődött ki, hangos beszédet hallott. Felesége nyitott ajtót, nyakába borult és köny- nyezett: — Csakhogy épségben vagy. Úgy féltettelek... — és csókra nyújtotta a száját. A homlokán csókolta meg, és nem törődött vele, hogy az asszony belepirult a visszautasításba. Kikerülte, beljebb lépett az előszobába, köpenyét gombolva kérdezte: — Ki van itt? Az asszony mögötte topogott, láthatóan kényelmetlenül érezte magát, s csendesen mondta: — Tamás, kérlek, vendégeket hívtam. .. Kollégáim. Ne csinálj igy velem. A férjem vagy még. Nem szeretném, hogy csúnyán váljunk el. Viselkedj úgy, mint a férjem. . . — Kérő, kérdő szemmel figyelte a férfi arcát, de annak egy izma sem rándult. Felsóhajtott. — Ne hozz szégyenbe. Vitatkozunk néhányan. — Pont ide kellett jönni nekik? — Ma mindenki mindenütt vitatkozik. — Aludni szeretnék. Az asszony nem felelt. Kezét puhán a karjára tette, szemében kérés csillogott. Sarbó vállat vont, benyitott a szobába. Cigarettafüst, pálinkaszag és édeskés parfőm illata csapta meg. Az asztalon feketés csészék és pálinkás pohárkák. Apósa és anyósa kimérten viszonozta köszöntését. A társaságból csak egy arcot ismert, azt sem tudta hová tenni emlékezetében. Derese- dő halántéku férfi, mérnök és építkezési vállalat- vezető, mint a bemutatkozásnál kiderült, de hogy hol találkoztak s miért, arra már nem emlékezett. Az egyik párnás székre zökkent. A társalgás megakadt. Sarbót olyan érzés fogta el, hogy itt semmi szükség rá. Az ismerős arcú mérnök, szivarzsebében csipkés diszzsebkendő- vel, érdeklődve fordult felé: — Maga katona. Engedjen meg egy kérdést. Hogyan vélekednek a hadseregben az ország dolgairól ? — és magyarázólag mondta társainak: — Mert ugye ilyen helyzetben sok függ attól, hogy a hadseregben marad-e a régi szellem, ott maradnak-e a sztálinisták, vagy sem. Amikor egy ország haladó mozgalma forrni kezd a hadseregben is, mint ahogy forr az egész országban, akkor annak a mozgalomnak már nincs mitől félnie, mert fegyverekre támaszkodhat. . . Sarbó unottan hallgatta a szóáradatot. Idegennek tűnt itt minden. Az emberek, a bútorok, az asszony. Mi az istent akar még ez is tőle? Vállat vont. — A hadsereg úgy vélekszik, hogy fél évi aknaszedés után jogos epedás rökamién aludni. Tehát elnézést kérek'. . . — faképnél hagyta őket, és átment a hálóba. Még hallotta felesége szörnyü- ködő hangját, ahogy összecsapta kezét: “Hát ez borzasztó...” A deresedő mérnök sima tenorja mentegette: “Kérem tisztelettel, az ilyen munka tönkreteszi az ember idegeit. Hadd pihenjen...” — Kígyó — gondolta Sarbó s órájára pillantott. — Majd éjjel háromkor nekiállok udvarias- kodni ezzel a ringyóval meg a társaságával — és kiköpött a szőnyegre. Törte a fejét, hogy honnán ismeri ezt az őszülő lovagot, szivarzsebében a csipkés zsebkendővel. Utálta az ilyen választékos beszédű, sima modorú embereket. Ez a fajta mindig a talpára esik, mint a macska. Homlokára csapott. A macska! Széles vigyor telepedett az arcára, és harsányan felröhögött. Hiszen ez orszá- goshirii ember! Hatalmas mérnöki lángész, kevesen csináltak Magyarországon akkora karriert, mint ő .Az uborkafa egyik legdíszesebb gyümölcse. Valaha negyvenben végzett, negyvenötben derék bilgericsizmás kisgazda, majd harcos kommunista, párttag. Aztán kivágták. Ez tervezte és1 vezette annak a gyönyörű négyemeletes háznak az építését, ha jól emlékszik, Lágymányoson... Micsoda épület volt! Grandiózus! — és a combját csapkodva nyerített, mint valami vidám paripa. Elkészült az épület, lebontották az állványozást,, s a beköltözésre váró lakók elkezdték a vezető 1 mérnököt keresni, hogy mutatná meg, hol a lépcsőház s a lépcső. Derék, őszülő hajú barátunk meg sápadt arccal menekült a lakók elől, mert a lépcsőházat elfelejtette megtervezni és felépíteni. Még egy hónapot kellett várakozniok, amig a mérnök ur — azaz hogy mérnök elvtárs — feljárót biggyesztett az épülethez, s a folyosó rácsozatát szétbontva megteremtette a ki- és bejárás lehetőségét. De még az állványozás lebontása előtt egy szerencsétlen vénkisasszony a macskájával együtt beköltözött a második emeletre. Éjjel cihelödött föl az állványokon, attól félve, hogy valaki megelőzi. Lejönni már nem mert. Két hétig sápitozott az ablakból a földszintre, a macska keservesen miákolt mellette, s ő egyre kiabálta, hogy a vödörbe, amelyet madzagon leereszt, szerezzenek egy kis májat, mert a Cili mást nem eszik, pedig már olyan éhes, hogy egész éjjel nyávog a fülébe, aludni sem tud tőle. Hasát fogta. Ez a lókötő kontár most úgy mutatkozott be. hogy a nevét alig értette, a címét annál inkább. Újra fölkapaszkodott. Biztos a pártba is visszavették. Építkezési vállalatvezető. Talán azért, mert olyan jól szolgálta építésünk ügyét? Legyintett. Egy lábasban főnek ezek, mint a rizs. Az egyik szemet ki akarja kaparni valaki, a másik megégeti az ujját, összeragadtak. Vörösre lakkozott melldöngető. Vörösre? Pénzszi- nüre. Megborzongott a gondolatra, hogy valaha megfordult a fejében, be kellene lépnie a pártba. Nem, csak vegyék be az ilyeneket! Legyenek vele boldogok az elvtársak! Levetkőzött és ágyba bujt. Néhány perc múlva elaludt. Álmában Sasvárival találkozott. A szeme helyén lyuk tátongott, arca véres volt, egy aknatestet szorongatott a markában s barátságosan közeledett felé, ő hátrált. — Ne menj el, Sarbó — tegezte'le Sasvári.— Idenézz, meghúzom ezt a pockot és elviszlek magammal. . . Ki akarta kapni Sasvári kezéből az aknát, de mikor hozzáért, az alak semmivé foszlott, s a tizedes két lépéssel odébb jelent meg újra. Eszébe jutott, hogy imádkozni kellene, mert attól elijednek a kisértetek, de Sasvári kitalálta gondolat it és nevetett: — Hiába miatyánkozol, én materialista kísértet vagyok — előrenyujtotta kezét, s tenyerében újra ott volt az akna. — Úgyis felrobbantom... Arra ébredt, hogy a földön fekszik. Homlol sajgott, iszonyúan beverte a rekamié lábába. TIZENNEGYEDIK FEJEZET Az udvaron, a hevenyészett labdarugópálya fölött por kavargóit. — Henc! Tizenegyes! Az indiánok csatakiáltása csecsemőnvöszörgés- sé halkult a tizenegy esztendős Szliács Pista visítása mellett. A biintetőrugás helyére pöccintette a labdát, s már készült is, hogy nekifusson. — A Szakács lövi! — harsogott féltucatnyi torokból. Egyik csatár, zömök, de fürge fiú, odébb tolta Szliács Pistát: — Szakács rúgja, te falslábu hülye. Megint el akarod tolni? — és nyomta el a labdától mind a két karjával. Szliács poros arcán szutyokbarázdát vontak az izzadságcseppek. Arcát izgalom hevitette. Nem hagyta magát. — Marhák vagytok! Én .szereztem... — Ne agitálj! — torkolták le, és három izmos gyerektest szorította vissza, nehogy megzavarja a tizenegyes előkészületeit. Szakács kényelmesen hátrasétált. Ráncolt hon iokkal méregette a távolságot. Felső testével előredőlt, aztán egyre gyorsuló iramban nekifutott a labdának. (Folytatjuk)
