Amerikai Magyar Szó, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-06-11 / 24. szám
Thursday, June 11, 1959 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 9 ugye, mert leltár, szemle, gyógyszerigénylés, ilyen katonai továbbképzés, olyan kötelező foglalkozás, sürgős jelentések, satöbbi... a fene tudná felsorolni. Nos, az ember azt gondolná, hogy ha már orvosból hivatalnokká vedlettem, legalább anyagilag jobban járok. Dehogy! Magánpraxist nem folytathatok. Ezt csak azért mondom, mert úgy érzem, nem lennék őszinte, ha erről hallgatnék, habár nem tartom anyagiasnak magam. . . Gara csendesen közbeszólt: — Igéből nehéz kenyeret venni. — Nem egészen erről van szó. Ugyebár én most is gyógyítok a faluban, ingyen. Pedig nyomkodják a kezembe a bankót, hogy igy meg úgy, fizetség nélkül nem fogadhatják el. Eddig egyszer sem vettem el pénzt. . . Hiszen orvos vagyok, ez a hivatásom. — Nagyot sóhajtott, és kissé színpadias mozdulattal széttárta karját: — Higgye el, százados elvtárs, ha mások is tudomásul vennék, hogy ez a szakma legalább annyira hivatás, mint az övék, sokkal könnyebb lenne a helyzetem, Én tisztelem, becsülöm az őrnagy elvtársat, de. .. hogy is mondjam csak. . . köztünk maradjon, elég primitív ember. Nagyon jóindulatú, a maga módján kedves is, de mégis primitiv gondolkodású. Rám nézve sérelmes, hogy egy ilyen ember előtt ugráljak, mint valami bakkecske, s a számat vé- letlenségből se nyissam ki, ha nem egyezik a véleményünk. Távol áll tőlem, hogy kételkedjek a becsületességében, de azért én mégiscsak évekkel többet ültem az iskolapadban, és talán bizonyos szempontból többet is tudok. — Beszéd közben óráját húzogatta, s hogy egy pillantást vetett a számlapra, felállt. — Elnézést kérek, százados elvtárs, kivonulás. .. — Melyik autón utazik? — A sebesültszállítóval. Szívesen meghívom, van helyünk. Gara bólintott, s felállt: — Intézkedjék. Az orvos kiszaladt a sátorból. Az asztal közepén, egy nyitott könyvön, beföttes üvegben szalamandra és két apró tarajos gőte fickándozott. Gara megnézte a könyv fedelét, amelyre nyomtatott betűkkel Írták rá: “Gyengélkedő napló”. Belelapozott. Rubrikák: beteg neve, kórisme. Elmosolyodott. Marosvölgyi téved. Legtöbb páciense nem hasmenés miatt kereste fel, hanem influenzá ra kért orvosságot. Letette a könyvet. Gara kilépett a sátorból. Marosvölgyi meglódult, hogy előbb érjen a mentőautóhoz. Sarkig tárta az ajtaját, s előre tessékelte a századost. Gara leült a hordágyra, három egymásra helyezett rohamsisak mellé. Kézbevette a legfelsőt, és kiváncsi pillantást vetett az orvosra. Marosvölgyi mosolygott: — Gombát szoktunk szedni bele. . . Az autó elindult. Kegyetlenül rázott, s olyan csörömpöléssel, zörgéssel haladt, hogy Gara nem tudta folytatni a beszélgetést. Fél órai kocsikázás után érkeztek a segélyhelyre, a nyomsáv melletti erdő széléhez. Marosvölgyi telefonon jelentette Albert őrnagynak, hogy elfoglalta helyét, majd visszament a gépkocsi mellé a századoshoz: — Most pedig, mivel százados slvtárs itt van, én is itt maradok. De ha szereti a málnát, akkor elcsábítom, száz méternyire innen remek, érett málnát láttam. . . — Jó, gyerünk. Marosvölgyi az egyik rohamsisakot kibélelte papírral és a karjára fűzte: — Százados elvtárs, kér egy kosárkát ? Gara nemet intett. Bevették magukat a málnabokrok sűrűjébe. Szépen termett. Marosvölgyi maroknyi málnát szedett s gyors mozdulattal a szájába öntötte, csámcsogva magyarázott: — Micsoda érték megy itt veszendőbe! Jó kis pénzt vágna zsebre az ember, ha évenként megszedhetné a határmenti málnabokrokat. . . Valódi hegyi málnaszörp. Gara bólintott. Szemelgette a gyümölcsöt. Édes volt s igen jó izü. “Az utóbbi időben egészen elhagytam a gyümölcsöt” — rosszaié fejcsóválással állapította meg, hogy hirtelenében kapja be ebédjét, s rohan ki az étkezdéből, nem érkezik megvárni, amig a gyümölcsöt adják. — Minden hely megtelt — közölte Marosvölgyi, s mutatta neki a teliszedett rohamsisakot. — Következő felvonás: mindent megenni! Visszaballagtak a segélyhelyhez. A mentőautó mellett Sarbó állt és a gépkocsivezetővel társalgóit. Megpillantva Garát, vigvázzba kapta magát. A százados kezet nyújtott neki és Marosvölgyire kacsintott: — Megkínáljuk a hadnagyot? Az orvos elértette. — Ah. egv hadnagyot?! Hadnagyokig nem ereszkedünk le. Sarbó arcára félszeg mosoly húzódott. Láthatóan bántotta az évődés. Gara megsajnálta: — Hát, ha enni nem is adunk neki, azéi't közénk ülhet. Hadd szagoljon egy kis málnát. — Nézze meg az ember — kezdte fejcsóválva Sarbó, de Marosvölgyi közbevágott: — Ember!? Hol az ember? — és mutatóujjával Sarbóra bökött: — Csak egy férjet látok. . . Ezen aztán mindannyian jót mulattak, Marosvölgyi meg a földre tette a rohamsisakot, és köréje telepedtek. Gara halkan kérdezte Marosvölgyit: — Milyen tervei vannak a jövőjét illetően? — Talán maga megért, százados elvtárs. Orvos akarok lenni. Jó orvos. A hadseregben erre kevés a lehetőség. Nekem gyakorlat kell. — Tehát le akar szerelni — összegezte Gara tárgyilagos, száraz hangon. Marosvölgyi ráemelte a szemét és a fejét ingatta. — Én egyszer kértem a leszerelésem, akkor odafönn, a minisztériumban azt mondták, hogy leszerelni — annyit jelent, minti meghátrálni a nehézségek elől. Dezertálni. Amint látja, elég sokféle kifogást emelek a hadsereggel szemben, mint orvos. Talán éppen ezért furcsán hangzik a számból, hogy szépszerével szeretnék megválni az uniformistól. Szükségesnek tartom ezt megjegyezni, mert ismerek néhány orvost, aki egyszerűen botrányt csinált, hogy kirúgják. Ez meg is történt, és az illetőt azóta anyagilag is, erkölcsileg is jobban megbecsülik, mint bennünket, akik a leszerelésnek ezt a módját elitéltük. — Az orvos úgy van a hadsereggel, mint a többi értelmiségi — szólt közbe Sarbó. Ujjai közé fogott néhány málnaszemet, azokat bámulta, mintha hozzájuk intézné szavait: — Katonának orvos, orvosnak meg katona. így érzik a technikusok is, meg a többiek. Engedje meg, százados elvtárs, hogy egy példát mondjak. Itt van a mi technikus tisztünk, Gerencsér hadnagy... — Gerencsér — legyintett Marosvölgyi. — Az megérdemelne vagy huszonötöt a fenekére. Képzelje, százados elvtárs, két hete a törzsfőnök. Tímár százados szörnyen leszidta. Tudja, hogy Tímár milyen állatbolond. Akkor éppen egy kakast szerzett, Bandinak hívta és agyonbecézte. Ketrecet csináltatott Bandinak, ha jól emlékszem, épp Gerencsérrel... — Igen — mosolyodott el Sarbó. Marosvölgyi folytatta: — No, Gerencsér egy kanál vízben meg tudta volna fojtani Timárt, hogy miért, azt nem tudom. Elég az hozzá, az egészségügyi tiszthelyettesem jelenti a múlt héten, hogy Gerencsér egy kis üveg alkoholt kért. Mondtam neki, hogy adjon, biztosan foltot akar kiszedni a ruhájából. A fenét! Megcukrozta jól, s este odarakta Bandi vizesedényébe. Bandinak ízlett, mert ahogy Gerencsér elmesélte, úgy nyakait, hogy alig akarta abbahagyni. Persze berúgott. Másnap reggel Tímár hiába várta Bandi kukorékolását, Bandi a ketrecében feküdt, a lába égnek állt. Tímár szó- longatta, csiklandozta, de nem szólt az egy kukkot sem. Nosza rohant vele a szakácsokhoz, azok meg — éppen reggeli osztás volt — a nagy sietségben el sem vágták a Bandi nyakát, csak be a tálba, rá a forró vizet.. Arra Bandi úgy kiugrott, hogy majd kiverte a szakács szemét, ijedtében az egész konyhaszemélyzet szétszaladt, a Bandi meg mindenütt a nyomukban, és kukorékolt a szerencsétlen, mint az őrült, amig vissza nem talált a ketrecébe... — Hát igen, adomának jó, meg jellemző is Gerencsérre — mondta Sarbó. — Én sem vagyok hive az állatkínzásnak, és mondhatom, az én gyomrom is émelyeg, amikor Gerencsér verebet fog, össze-vissza mázolja, hogy olyan lesz, mint egy papagály, aztán meg elengedi. Éretlen fiú, gépész mérnök, sihederfejjel és mérnöki tudással. De azért nem szabad úgy bánni vele, mint valami kapcaronggyal! Gondolom, szívesen dugta volna a szakács táliába Timárt, de mert erre nem volt módja, hát Bandin töltötte ki a bosszúját. Volt ennek előzménye is. Az egyik gépkocsivezető de- fektet kapott. Megcsinálta, és mivel nagyon melege volt, bement egy házba és vizet kért. Ismerni kell ezt a környéket — persze, hogy nem vízzel, hanem borral kínálták. Megivott vagy két pohárral. Útközben aztán ellenőrzést kapott, s hogy ' borszag érződött a leheletén, felirták. A nevetséges az egészben az, hogy először nem a gépkocsi- vezetőt vették elő, hanem a technikus tisztet, Gerencsért, aki az egészről mit sem tudott. Rásóztak öt nap szobafogságot, és úgy lepocskondiázták, vagy húsz ember előtt, hagy ha nekem címezi Tímár mindazt, amit Gerencsér fejéhez vágott, régen becsületbiróság elé viszem az ügyet. így nem lehet bánni emberekkel. Miért nem kap legalább olyan megbecsülést Gerencsér, mint a többi tiszt? Bocsánatot kérek, egyike a zászlóalj legképzettebb embereinek. Ha szabad ezt a meghatározást használnom, szükséges rossznak tartják a technikustisztet, mert azzal mindig baj van, vagy inkább mert a gépkocsik nem emberek, s Gerencsér egyik feladata, hogy ne engedje tönkretenni s másra használni azokat, mint kellene. Persze, ilyen embernek sok a haragosa. Tímár is szeretett volna fát hazaszállítani abból, amit az aknamezőről kivágtunk. Gerencsér erre nem adott fuvart. így aztán könnyebb megérteni... És valahogy igy áll az orvossal is, csak ott megint más okokból... — Végre szájába dugta a málnát, s rágatlan lenyelte. Garának eszébe jutott, hogy a minap látott egy csodálatos színezetű madarat. A laktanya kerítésén billegett, azután elszállt. Elmosolyodott: Gerencsér müve olyan tökéletesre sikerült, hogy azt gondolta, valahonnan délről vetődött ide... — Nevetünk rajta — állapította meg Sarbó kesernyésen. — Jó, csak nevessünk. Engem nem érint különösebben, mert én tartalékos vagyok. Véleményen szerint Gerencsér minden kamaszos csínyjével együtt mégiscsak egy pallérozott eszü mérnök. Tímár még ma is büszke, hogy valaha satupad mellett dolgozott, s nem állt módjában hat eleminél többet elvégezni. Én a helyében inkább letagadnám ezt a dicsőséget. Mégis, Tímár a fölöttese Gerencsérnek, nem pedig megfordítva. Az az érzésem, hogy Gerencsér jobban tudna emberekkel bánni, hiszen az ő gyerekes bosszuállá- sa végeredményben Tímár tetteinek reakciója.. . Mondom, engem nem érint különösebben. Vége az aknaszedésnek, hazamegyek, és kész. Csak bánt. Fáj, amikor látom, hogy két magyar katona, pláne tiszt, marakodik. . . Nincs arra semmi szükség. Az okokat kellene kiküszöbölni, mert az okozatok ellen hiába minden, amig az okok nem szűnnek meg. . . Tanulnunk kell a nyugattól. Ott agy mérnök-tiszt irtózatos nagy ur. Persze az ő hadseregeikben a technika dominál. Mi nagyon egysikon láttuk a dolgokat,, amelyek más színben jelennek meg most, hogy félrelibben a vasfüggöny ... Gara félrebiggyesztette a száját: — Vasfüggöny!? Maga bedől ezeknek a nyugati dumáknak? Egyébként a törzsfőnök nem rossz gyerek. Fiatal, hevesvérű és tapasztalatlan. Nyesegetni kell rajta. — Hogy lehet leszerelni? — kérdezte csendesen Marosvölgyi. — írjon egy kérvényt — mondta Gara. — Most leszerelik azokat, akik menni akarnak. — Kis szünet után hozzátette: — Megértem az elhatározását. Van igazság az indokaiban. Nézze, a hadseregből a kevéssé képzett, gyengébb tudásu tiszteket most elbocsátják. Maga ismeri a helyzetünket, sok ilyen van. Becsületesek, párthüek, de lemaradtak. Nem ütik meg a mértéket, amelyet az idő követel. Ma már nemcsak az a fontos, hogy megbízható legyen, hanem a képzettsége is. Távol áll tőlem, hogy befolyásolni akarjam, de én a maga helyében maradnék... Marosvölgyi kis ideig hallgatott, a földet nézte: — Ki fogja eldönteni, hogy kik szereljenek le? — A parancsnok. Marosvölgyi elmosolyodott, fehér foga is elövil- lant. “A kis szalonnasütö mester” — gondolta, és megjelent előtte az őrnagy keszeg alakja, kezében a nyársra tűzött szalonnával. Amikor a tábornok itt járt, azt is tanítani kezdte a tudományára, körülötte meg vihogtak a katonák, mert már ismerték a leckét — akármelyikük folytatni tudta volna, ha Albert netán abbahagyja. Régi lemez. Ezt a kis emberke is tudja, rájuk ripakodott nagy haragosan, hogy: “Ezeket megjegyzik, az istenit a fejüknek, de amikor arról beszélek, hogy tartsák be az előirt óvatossági rendszabályokat, mindjárt elfelejtik.” A katonák persze illően komor ábrázattal hallgatták tovább a mesét, mivel számítottak erre a megjegyzésre, .és tudták, hogy egy késett vigyor parancsnokuk haragját válthatja ki. Azt pedig jobb elkerülni. Albert haragjáról az a hiedelem járta, hogy hasonlatos az olcsó húshoz: hig a leve, sokáig kell inni. “A kis keszeg emberke — forgatta fejében a gondolatot Marosvölgyi —, ez fog dönteni arról, hogy ki müveit eléggé a hadsereg számára. Vagy inkább, hogy ki csodálja ámulóbb szemmel a daliás termetét.” Hát ő nem fogja gigászinak látni azt a girheslelkü alakját! Mosolygó arccal és határozottan közölte: — Leszerelek. Gara kezefejére kövér esőcsepp hullott. Égnek emelte a szemét. Beborult. (Folytatjuk) J
