Amerikai Magyar Szó, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-01-29 / 5. szám
4 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, January 29 1959 Külpolitikai Szemle-I .......~~------------ --------------- - -----' " — B"V ......... MANFRED LÜTGENHORST: h RUHR-VIDÉKEN FÉLELEI ROMOL Az alanti riport egy nyugatnémet polgári képeslapban, a “Münchner Illustrierte” január 3-i számában jelent meg. A riportot, terjedelme miatt nem tudjuk egészben közölni — csak mintegy harmadát. A cikken kizárólag rövidítéseket hajtottunk végre. Mindenütt korom. Szombat délelőtt van; az utcák olyan csendesek és elhagyatottak, mintha vasárnap délután volna. A bányakapuk be vannak zárva. A szállítóaknák tornyainak hatalmas kerekei bénák. Kényszerünnep van. . . Vaj helyett margarin Koslowskinak valójában nem Koslowski a neve, de legalább ötször becsületszavamat vette, hogy az isten szerelmére, ne Írjam ki valódi nevét, “különben holnap kiteszik a szűrömet”. Ezt úgy érti, hogy különben holnap azonnali hatályával elbocsátják. Ettől fél Koslowski és 450,000 bányásztársa az egész Ruhr-vidéken. Koslowski lakásában minden uj. Nappali szobája — masszív bútorokkal —, úgy hasonlít a többi bányász nappali szobájához, mint egyik tojás a másikhoz; heverő, fölötte olcsó olajfestmény,"1 ebédlőasztal, négy kárpitozott szék, két karoszék, állólámpa, televíziós készülék. A konyhában hűtőszekrény. Természetesen porszívó is tartozik a leltárhoz. Mindezekre a részletek törlesztése még folyamatban van. A bányász elpol- gáriasodott. “Ezért félek”. És akkor kitör Koslowskiból a vád, az elkeseredés és a félelem, felesége pedig közbé-közbe oly dühösen fakad ki, hogy a gazdasági csoda bűvöletében élő Adenauer-hiveknek még a hajaszála is égnek áll. — Ezek a disznók nyomást akarnak ránk gyakorolni ! — mondja Koslowski sötéten. — Kik a disznók, Koslowski? — kérdem. — Nem tudom — feleli — közülünk már senki sem tud semmit. Csak azt tudjuk, hogy a bánya- társaság kezében vagyunk. A vállalatvezetőség egy-kettőre fejünkhöz vágja: “Ha nem tetszik neked — itt vannak a papírjaid. És a lakásból szintén repülsz!” — Mindenre bólogatnunk kell. El vagyunk keseredve, a végsőkig el vagyunk keseredve, de tehetetlenek vagyunk. Koslowski, mint most majdnem minden Ruhr- vidéki bányász, kényszer szünnapokat tart. 1958 februárja óta a kényszerszünnapok száma már jóval meghaladja a kétmilliót. — És a válság csak most kezd igazán válság lenni — jósolják a bányászok és a szakértők. Koslowskiné már nem tudja, hogyan fizesse a részleteket. Havi 88 márkát kell törlesztenie a bútorokért, 12 márkát a televíziós készülékért, 12 márkát pedig a hűtőszekrényért. Ezeket a részleteket feltétlenül meg kell fizetnie, különben az eladó cégek visszaviszik a “kacatokat” •— ahogy ő mondja. Ugyancsak ki kell fizetnie a havi 52 márka lakbért, a villanyt, a gázt és a szakszervezeti járulékot. Ha mindezeket kifizeti, még 300 márkája marad kosztra, ruházkodásra, cipőtalpalásra és fodrászra. És egyetlen márka sem marad olyan dolgokra, amelyek örömet hoznának az életükbe. — Vajról többé szó sem lehet — mondja Koslowskiné — csupán a legolcsóbb margarinról. A piacon vásárolok, hogy a lehető legtakarékosabban szerezzek be mindent. Férjem csupán a legolcsóbb kolbászt kapja a kenyérhez, noha nehéz munkája mellett jobban kellene táplálkoznia. A lámpákból valamennyi körtét kicsavartuk, mindössze egyetlen 25 wattos körténk ég már. A gyereknek egy csomó holmira volna szüksége, azonban most csupán egy tréningruhát kap. Karácsonyra 1.20 márka értékű plasztikjáték jutott neki. Koslowskiné kis szünetet tart és kisiet. Különböző holmikkal a karján jön vissza. — Most megmutatok magának valamit — mondja és odadob egy csomó holmit a politúros asztalra —, figyeljen ide. Anyám a keleti zónában (A Német Demokratikus Köztársaságban) lakik. Egész évben csomagokat küldözgettem neki. Most azonban azt Írtam: nekünk már nem megy jól, küldjél egyszer Te nekünk valamit. És most— mutat a holmikra — ezt küldte nekünk. Nézze meg .alaposabban ezeket a holmikat s győződjön meg róla, hogy a keleti zónából származnak. Mindent megmutogat, egyenként: csokoládé, cukorka, alma, házicipő, perionharisnya, a férj részére egy ing és a kisfiúnak egy öltöny. — Éhen nem fogunk halni — morogja Koslowski. — Inkább lopni megyek. — A fene egye meg — kiált fel Koslowskiné —, fiatal asszony vagyok és már nem emlékszem az időre, mikor voltam utoljára moziban. Nem járhatok többé fodrászhoz, nem csináltathatok uj ruhát, sehová sem járunk. Szeretnék már egyszer ismét emberek közé menni. — Akkor menjünk — szólok Koslowskinak —, meghívom magukat! Mi vagyunk hülyék . . . A kocsma, amelybe Koslowskiékkal és néhány barátukkal elmentünk, a sarkon túl volt. Bányász kocsma. Annak ellenére, hogy szombat este volt, a két terem alig félig telt meg. Elindultam egy asztal felé, de Koslowski a szomszédos üres szoba felé húzott. — Miért? — kérdeztem. — Jobb igy — felelte —, mert ha bányász- társaim jönnének be és látnák, hogy idegennel ülök egy asztalnál, mit tudom én, mit gondolnának és ha még azt is tudnák, hogy maga újságíró, később majd azt mondanák: “Koslowski köpött — és én megkapom a felmondást.” Az a bányász, akit Koslowski Erichnek szólított, igy beszélt: — Korábban a külomüszakokkal együtt 800— 1000 márkát kerestem havonta. Most pontosan 380 márkám marad egy hónapra a lakbér kifizetése után. Ebből még lemegy a gáz, villany, szakszervezeti tagdíj és 34 márka résziét a gáztűzhelyre. Marad neki feleségével és két gyermekével pontosan 306 márka. Egyébként — mondja — a gazdasági csoda most úgy festt hogy a Ruhr-vidék gazdasági vezetőinek már a Mercedes 300 sem elég előkelő, ők már csak Rolls Royeg-on járnak, mialatt a bányásznak — akinek nem cseltély része van a gazdasági csoda létrejöttében —"kényszer munkaszünetet kell tartania. — Mi vagyunk hülyék! — Igen — vágnak közbe a többiek — mi vagyunk hülyék. — Bányászok, fogjátok be a pofátokat! — sziszegte hirtelen Koslowski az asztalon keresztül. Nem történt egyéb, mint hogy néhány férfi letilt a szomszédos asztalhoz. — Mi történt, Koslowski? — kérdeztem. — Azt hiszem, ezek a bánya emberei — alkalmazottak. Most sürgősen témát kell változtatnunk. Tedd el a gyorsíró-blokkodat — suttogta tegezve. Azonfelül jobb lenne, ha most tegeződ- nénk, nehogy észrevegyék, hogy kívülről jössz, s mi több újságíró vagy. És ettől kezdve tegeződtünk. A beszélgetés során még néha-néha érintettük a bányászproblémát, de valamelyik rögtön közbesziszegett: < — Vigyázz öregem, beszéljünk másról és tedd el a blokkodat! A trónját vesztett “bányász-félisten” Több mint 10 évvel ezelőtt, a valutareform előtt, cikket Írtam Bányász-félisten cimmel, ezért a cikkért a szakszervezetek újságai nyílt levelekben támadtak. Annak idején groteszknek találtam, ahogyan a bányászt szeretet-csomagokkal, élelmiszerekkel, itallal, cigarettával, babkávéval halmozták el, mig a Ruhr-vidék lakosságának többi része éhezett. Nem tudtak bányászt toborozni a Ruhr-vidékre Németország egész területéről, sőt külföldről sem. Adenauertól származik a mondás: “Nagy kincsünk a kőszén.” Most kincsünk magasra halmozva veszélyes hegyekben fekszik a hányók«n szerteszét. Senkinek sem kell. íme röviden az okok, meglehetősen kézenfek- vőek. A Ruhr-vidéki veszélyes helyzetet az amerikai importszén és a fűtőolaj fokozottabb versenyképessége idézték elő. Amerikával 38 millió tonna szénre kötöttünk hosszúlejáratú import- szerződést. A fütőolajfogyasztás, az 1955 évi 2 mililc tonnáról hatmillióra emelkedett. Ezeknek az okoknak következménye a szénvidéken előállott helyzet. — Bonn agyalágyult energiapolitikája — mondják a Ruhr-vidéken. Fenyegetően közeledik a Ruhr-vidék politikai radikalizálódása, azé a Ruhr-vidéké, amelyen 10 millió ember él, s ezek közül minden harmadik a szénből él. , , Az I. G. Bergbau főnöke, Gutermuth, igy intette Konrad Adenauert: “Kancellár ur, a RuUr- vidék politikai szempontból mindig nagyon-na- gvon labilis volt.” Adenauer igy válaszolt: “Tudom, Gutermuth ur. ismerem a Ruhr-vidéket és ismerem a politikai radikalizálódás veszélyét.” Most közvetlenül e radikalizálódás előtt állunk. Az alkotmányvédelmi hivatal máris a kommunisták fokozott agitációjáról tett jelentést a kancellári hivatalnak. Nincs azonban szükség alkotmányvédelmi hivatalra annak felismeréséhez, hogy a Ruhr-vidéken vihar előjelei mutatkoznak. A bányász hirtelen d&y érzi, hogy a “német gazdasági csoda” megcsalta! Úgy érzi, hogy becsapták. Sehol sincs munkásfelvétel Egy vendéglőben vagyok Krav-Siidben. Essen egyik külvárosában. Vasárnap délután van. Megrendelem a sült húst. — Rosszul megy az üzlet, mióta a bányászoknak rosszul megy? — kérdem a vendéglőst. — De még mennyire — feleli — de ha bányászokkal akar beszélni, akkor. . . — és a szomszéd asztalra mutat, amelynél nyolc-tiz ember ül. Gyorsan beszédbe elegyedünk. — Figyeljen csak ide — mondja egyikük, akit a többiek Jackienek neveznek — hogyan bánnak ma a bányásszal, akinek egy évvel ezelőtt még szelíden megsimogatták az arcát! Nemrégiben három hetet voltam otthon a gyomrommal; az orvos pihenést irt elő. Rögtön ezután három hétig voltam beteg egy balesetből kifolyólag. Mikor ismét bementem a bányába, magához hivatott az üzemvezető és igy szólt: “Maga hat hétig volt beteg. Ha ez többször is előfordul, el kell magát bocsátanunk.” — Túloz — vetettem ellen én — ilyesmi nem * létezik! < Ekkor felállt egy fiatal bányász, aki az egész idő alatt csendesen és elgondolkozva ült. — Most majd én mesélek magának valamit — -jnondta. — 14 hétig voltam beteg. A bányában egy^Jjő esett a fejemre. Mikor visszatértem, engem is magához hivatott az üzemvezető és igy szólt: “Ha e^mgg egyszer előfordul, el kell magát bocsátanunk. Maga-bafesetgyanus.” Ebben is kételkedtem. Később ezeket a történeteket majdnem minden embernek elmeséltem, akivel a Ruhr-vidéken összekerültem. A legtöbben azt mondták, hogy ma teljes mértékben lehetségesnek tartják ezeket az eseteket. Úgy látszik, valóban igy van: ha az embert egynéhányszor baleset éri, “balesetgyanussá” válik és megkaphatja felmondását. . . — A vállalkozók most kimutatják foguk fehé- J rét — elegyedik közbe ismét Jackie. — Mert hay ma-Telmondanak nekem, akkor benne vagyok-a csávában. Azelőtt azt mondtam volna: “RenrfÉen van, akkor elmegyek egy másik bányába!/!— és ott kézcsókkal fogadtak volna. Ma ezállás: egyetlen bányánál sincs munkásfelvétgh így az utcára kerülök. És a lakásból is ki jtell mennem. Mit tehetek? Behúzom a nyakam^ mindannyian meghunyászkodunk. Mi, bányászok vagyunk most a hülvék! • / A telepeken műszak után láthatók a bányászok, amint krumplit raknak és szenet lapátolnak; szükségük van hány márka különkere- setre. A tárnákban nő a balesetek száma, mert a bányászok a veszélyre való tekintet nélkül “megnyomják” a munkát, hogy több szenet tudjanak kitermelni. Az üzemi gyűlések a bányákban először telnek meg zsúfolásig. A bányászokat minden felelős helyről óva intik: ne vásároljatok többet, ne vegyetek újabb (Folytatás a következő oklalon)
