Amerikai Magyar Szó, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1959-06-25 / 26. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

Thursday, June 25, 1959

irta: J. D.

Az ízlésesen, berendezett newyorki lakásban, baráti társaság beszélgetett. A Magyarországra visszatértekről volt szó. A jelenlevők csaknem mindannyian kinyilvánitották véleményüket. A zömükben 8—10 év óta Amerikában letelepedett emberek, fölényesen és lekicsinylőén nyilatkoztak meg a hazatérőkről: “Élhetetlen flótások” — mondta a “salesman”, aki otthon nagykereskedő volt. “Érzelgős bolondok” — toldotta meg a hajdani gyáros, aki itt Amerikában üzemi bevásárlóvá “avandzsált”. A többiek is hasonló “tárgyilagossággal” és “alapossággal” fejtették ki véleményüket. A szoba sarkában meghúzódó fiatalember volt az egyetlen, aki néma maradt a hazatérők általános csepülésében. A zajossá vált társalgás kezdetén még nem tűnt fel a hallgatása, tekintve, hogy mindenki el volt foglalva igen fontosnak tartott nézete, minél előbb való kifejtésével. A későbbiek folyamán azonban, ahogy kifogytak mondanivalóikból a “vezérszóvivők”, ez a némaság észrevehetővé vált.

Unszolni kezdték, hogy szóljon ő is hozzá a vitához. Kezdetben húzódott ettől, de a többség biztatására megtört az ellenállása és nekikészülődött ő is a beszédnek. Látszott rajta, hogy szabó- dása ellenére örül annak, hogy megvitathatja ezt a nyilvánvalóan érdekes kérdést, ami a legtöbb, újabban bevándoroltat élénken foglalkoztatja. A szobában teljes lett a'csend. Mindenki az uj hozzászólóra figyelt, eddigi hallgatása felkeltette iránta az érdeklődést.

A fiatalember, zavartan a rászegeződő tekintetek középpontjában, halkan kijelentette: “Tegnap beadtam a kérvényem a hazatérésre”. A néhány pillanatig tartó döbbent némaságot a csodálkozással vegyes méltatlankodás kitörése váltotta fel. Egymást túllicitálva próbálták megmagyarázni az elvetemült fiatalembernek milyen jövő elé néz ha szándékát megvalósítja. Mindany- nyian egyszerre beszéltek és úgy látszott, hogy az összejövetel teljes “anarchiába” torkollik, egyik sem hallotta már a másik szavát.

Ekkor a legidősebb és otthoni állásánál fogva a legnagyobb tekintélyt jelentő tagja a társaságnak, erős hangjával tulharsogva a többieket, csendet teremtett: “Uraim — kiáltotta — szabad, demokratikus államban élünk, ahol mindenkinek meg kell adni a jogot és lehetőséget arra, hogy véleményét kifejthesse. Hallgassuk meg az érveit — ha egyáltalán vannak —, hogy mi készteti őt erre a végzetes lépésre. Tekintve, hogy apja jó barátom volt, érdekel a sorsa. Hátha sikerül jobb belátásra bírnunk”.

Az idős ember tekintélye lecsillapította a za- jongókat és a nyugalom helyreállt a szobában. Ekkor ismét megszólalt a társaság szeniorja: “na fiatal barátom, megteremtettem a nyugodt vita feltételeit, most magán a sor, hogy mondanivalóját, ha van, előadja”. A felszólított úgy érezte nem térhet ki a vita elől, zavartan nézett széjjel, feszélyezve érezte magát, szokatlan volt a számára, hogy a társaság középpontjába került. De egyben izgatta a téma érdekessége, és beszéde elején mindjárt a tárgyra tért.

— Kérem tudják meg, hogy mi késztet engem a hazatérésre, ezért részletes magyarázatba kell fognom. Előrebocsátom nem voltam párttag és nem mindenben értettem egyet a Kommunista Párt politikájával.

— Hát akkor elment az esze, hogy vissza akar térni oda, ahol nem érezte jól magát. Ennek a hatalmas és gazdag országnak a polgára lehetne, miért cserélné ezt fel egy kis elmaradott ország állampolgárságával — kiáltott közbe egy izgatott ember a társaságból.

— Ugylátszik elkerülhetetlen a vita — kezdte ismét a hazatérni szándékozó — pedig őszintén szólva ennek sok értelmét nem látom, mert nincs gyakorlati jelentősége. Önök nem tudják beleélni magukat az én helyzetembe, mert más időben és más körülmények között hagyták el az országot. Én pedig akiben ez az elhatározás, hogy visszatérek, hosszú idő alatt érett meg, az igazság állandó keresése közben, nem fogóm megváltoztatni nézetemet ebben a kérdésben.

— Abból indulok ki, hogy nem az a lényeges számomra, hogy hol a hatalom és az erő. Nem vitatkozom arról, hogy jelenlegi hazám hatalmasabb és erősebb mint a régi volt! De ilyen alapon ki§ országok polgárai állandó kisebbségi érzés tudatában élnének. Valóban léteznek ilyen egyének nálunk és más országokban is. Ezek szegődtek a

múltban a hatalmasok mellé, amikor a nemzeti kisebbségek elnyomására lehetőségük nyílott. Ilye nek álltak a pángermán törekvések szolgálatába a gyengék üldözésére, még akkor is ha ez saját hazájuk pusztulásával fenyegetett. De a többség nem ilyen. A kis nemzetek polgárai is tudják, hogy az egyénnek a képességei a lényegesek nem az ország nagysága. (Ezek nem cserélik fel országukat az esetleges nagyobb kenyér kilátása esetében sem.) De úgy látom még nagyobb .darab kenyérre sincs valami nagy kilátás jelenlegi hazámban.

— Csak nem azt akarja mondani — vágott közbe valaki mérgesen —, hogy az a kis ország ott Európa kellős közepén, többet nyújt a dolgozóinak, mint az Amerikai Egyesült Államok?

— Nagyon jól fejezte ki magát, többet nyújt valóban. Ha azt kérdezte volna, hogy többet keresnek-e a dolgozók, természetesen más lett volna a válaszom. De ami a dolgozók részesedését illeti az állami jövedelemből, nem kétséges, hogy a kis Magyarország előbbre tart a nagy Amerikánál. Nem kell azt hiszem hosszabban elmagyaráznom, hogy nincsenek monopóliumok és trösztök, de még csak nagyobb számú tőkések sem, akik a vállalatok nyereségének jelentős részét saját hasznukra fordítanák.

— Még igy is sokkal többet keresnek a mi munkásaink, mint az óhazaiak — folytatta közbekiáltását az előbbi mérges ember.

— Pénzben kifejezve igen. De elfeledkeznek -olyan juttatásokról ami talán több ennél. Például mindenkinek jár a munkája első évében két hét szabadság. Ez szolgálati éveinek növekedésével arányosan eléri végül a négy hetet is. Jelenlegi munkahelyemen, itt Amerikában, egy hét szabadságra tarthatok igényt, de dolgoznak velem olyan emberek, akik 35 éve vannak már ugyanezért vállalatnál és nincs több szabadságuk. Otthon a munkások és alkalmazottak szabadságuk idejére, igen alacsony áron, állami üdülőkben nyertek elhelyezést. Mindenki előtt megnyíltak azok a szállodák és szórakozóhelyek, amik eddig csak a vagyonosok és az arisztokraták számára voltak fenntartva. Itt Amerikában, nagyon sok irodai dolgozót és munkást ismerek, akik egész évben kénytelenek élére rakni a garast, hogy el tudjanak menni egy harmadrangú nyaralóba családjukkal. Az első és másödrendüek, ugyanis a milliomosok és vagyonos rétegek számára állnak csak nyitva. Sok kisfizetésű ember még kölcsönt is kénytelen felvenni, jó nagy kamattal, amit egész évben nyöghet, mert arra mert gondolni, hogy kikapcsolódást keressen a nagyvárosi élet forgatagából.

— Vagy vegyünk egy más esetet. Gyermekes családok nem tudják elhelyezni bölcsődébe vagy óvodába gyermekeiket, mert ez költséges itten, így a feleség nem dolgozhat tovább, ami nagyon sok esetben az egyedül dolgozó férfit szinte megoldhatatlan feladat elé állítja. Különösen ha több gyereke van és nem tartozik a munkásarisztok- ráciához, tehát fizetése nem elég magas. Ezt a problémát otthon, már jelentős mértékben megoldották bölcsődék és óvodák felállításával, ami hozzáférhető a kisfizetésüek számára is. A sok- gyermekesek pedig tekintélyes összegű családi pótlékot kapnak. A nagyobb gyerekek iskoláztatása szempontjából is előnyösebb helyzetben vannak az otthoniak, ösztöndíjakkal segítik és serkentik az ifjúságot a tanulásra. Minden egyetem és főiskola kitárta a kapuit a nép széles rétegeinek gyermekei előtt, akik előtt ez zárva volt nálunk a múltban és még zárva van ma is sok, régi kultúrával dicsekvő államban. Nem jobb a helyzet, ha a munkalehetőséget hasonlítjuk össze a két országban. Ez a kérdés mindig érzékeny pontja volt ennek az országnak és ez jelenleg sem sokat változott. A bizonytalanság érzése nagyon sok emberben él a jövőt illetően. Sok munkást aggaszt és számos alkalmazottnak okoz álmatlan éjszakát. Ez fokozza kiszolgáltatottságuk érzését a főnökökkel szemben. Magyarországon az utóbbi időben nem volt munkanélküli jelentős számban. Általában az emberek képzettségüknek megfelelő helyen dolgoztak. A diplomásoknak nem kellett a köztisztasági intézmények autóin alantas beosztású munkát végezniük, mint itt egyeseknek, munkahelyek hiánya miatt. Ne értsenek félre, nagyon hasznosnak és társadalmilag egyenlően szükségesnek tartom a köztisztaság nemes munkáját, de nem tartunk még ott a fejlődés vonalán, hogy már az ilyen munkakört is akadémiai képzettségűek töltsék be.

— De még nem is ez a legnagyobb különbség a két ország és a két rendszer összehasonlításánál. Fontosabbnak tartom azt, hogy a dolgozók előtt megnyílt az érvényesülés útja. Mindenki egyenlő eséllyel indulhat neki az életnek. Nem állnak útjába társadalmi vagy gazdasági koriátok, mint amit itt tapasztaltam. A vállalat és osztályvezetők ugyan fizetésben és beosztásben felette állnak az egyszerű beosztottnak, de ez nem jelent örökös előnyt. Ha a vezető állású egyén méltatlannak mutatkozik a posztjához, akár képességének hiánya miatt, akár mert visszaélt rangjával, leváltható és sok esetben ez meg is történik.

Valaki közbe akart szólni, de ő nem engedett a magáéból.

— Jó-jó, tudom mit akarnak mondani, hogy ez az elméletben van csak igy, de mást mutat a gyakorlat. Valóban nem működik kifogástalanul ez a rendszer sem a gyakorlatban. Sok visszaélés történt és történik ezen a vonalon. De nagy szó, hogy megvan a lehetőség és az elméleti előnyt a gyakorlatban érvényesíteni és javítani lehet.

—Mi a helyzet itt? Talán nem a vagyon dönti el a társadalmi érvényesülés útját? Talán a főnököt vagy a fiát le lehet váltani, ha visszaél a hatalmával? Esetleg egy alkalmasabb ember kerül a vállalati részvénytársaság elnöki székébe a részvénytöbbséggel rendelkező helyett? Vagy a nagyobb képzettséggel és magasabb iskolával rendelkező szakember többet keres, mint az esetleg néhány elemi osztályt végzett ügyes spekuláns, aki milliókat szed össze a hiszékenyek és könnyen becsaphatok verejtékkel megkeresett dollárjaiból ?

— Ez az ország egy free country, szabad ország.—Az idős férfi szava hangzott most fel a szó bábán. — Mindenki előtt nyitva áll a korlátlan érvértyesiilés üt ja. Itt mindenki kicsiben kezdte. A nagy milliárdosok ősei is egyszerű emberekből váltak nagy vállalkozások és részvénytársaságok uraivá. Minden bevándorló batyujában hozza a nagy vagyon szerzésének eszközét, saját tehetségét és ügyességét.

— Hát ezt jól megmondta — replikázott a fiatalember — “free country”. Valóban az, szabadon érvényesülhet az erőszak és önkény is ezen a cimen. Talán csak nem akarja azt állítani, hogy a mostani hatalmasok ősei azáltal kerültek ilyen vagyon birtokába, mert szorgalmasak voltak és becsületesen dolgoztak? Vagy talán többet dolgoztak, mint más, akik csak esetleg egy mázsás csomagot vittek el a hátukon, mig ezek kettőt, önök épp olyan jól tudják, mint én, hogy keletkeztek a nagy vagyonok. Eleget Írtak róla még itt Amerikában is az újságok és könyvek. Sok vér és sóhaj tapadt azokhoz a dollárokhoz, amiket az utódok most élveznek. Persze nem a va- gyonalapitó ősök vére és sóhaja.

— Szabad ország ez valóban, mert szabadon versenyezhetek én is a nagy vagyonok birtokosaival. Egyenlő eséllyel is persze? Mondjuk én is létesítek egy olyan vállalatot, mint a Du Pont, vagy beülök valamelyik nagy olajvállalat vezér- igazgatói székébe. Az a csekélyke kis hiba persze nem számit, hogy nincs pénzem. . . Esetleg kicsiben elkezdek autót gyártani és versenyre kelek a General Motors-szal? önök is láthatják, hogy ez milyen nevetségesen hangzik. De nem kell ilyen messze mennünk a szabad ország fogalmának amerikai értelmezésével. Egy kis történet nagyon jól rávilágított erre, itteni élményeim folyamán.

— Tavaly nyáron, rekkenő melegben meglátogattam égy New York környéki kis városban lakó ismerősömet. Az illető már hosszú évek óta Amerikában tartózkodik. Kilenc éves fia már itt is született. A nagy meleg miatt elindultunk, hogy uszodába megyünk. Beszálltunk az autójába és miközben utaztunk a gyerek mesélni kezdte, hogy mit tanult az iskolában. A tanító — mondta a gyerek —, magyarázta, hogy a mi országunk szabad ország, itt mindenkinek egyenlő lehetőségei vannak a szabad életre. Az amerikai fiú büszke lehet a hazájára, mert a szabadság nálunk a legteljesebb. Közben autónk egy uszodához érkezett. Boldogan szálltunk ki belőle, mert láttuk micsoda szép vidékhez érkeztünk. Már szinte testünkön éreztük a valóban gyönyörű medence vizének hűsítő simogatását. A gyerek szaladt elől, mert ő szenvedett legjobban a hőségtől. De a bejáratnál útját állták. A portás röviden, de annál gőgösebben “megmagyarázta” nekünk, hogy ez az uszoda a klub tagjai számára létesült, csak azok használhatják. A klub tagjai pedig “előkelő” és nagy vagyonnal rendelkező polgárok lehetnek. így azzal visszaültünk az autóba és tovább mentünk. Nem volt nagyobb szerencsénk a

12

Vita a hazatérésről