Amerikai Magyar Szó, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1959-06-25 / 26. szám

Thursday, June 25, 1959 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 9 meghegyezte, másikra kócmadzaggal ráerősitette a robbanószert. Sóhajtott. — Katának nem lesz gyereke. Nem akar. “Any- nvi pelenkát mosni...” — mondja, és legyint, mintha nem azért született volna életerős, szép testű nőnek, hogy egészséges, vásott csemetéket hozzon a világra, apja és a felnövekedő, csókolni való asszonyok örömére. Csókolni való asszony — erre a gondolatra vackorosan keserű iz futott szét a szájában. — Cafat. — Keze remegett dü­hében, szinte látta, ahogy éppen most öleli magá­hoz azt a másikat. Átkulcsolja a karjával, izmos combjával ruganyos testéhez szorítja. — Asz- szony. Ringyó. Mindegy néki, hogy ki. Cafat. — Ez is nő. . . — morogta, és a csomókba fe­hérlő virágok felé rúgott. A málnabokor tüskéi beleakadtak szerelőnadrágjába, a vastag vásznon át lábszárába szúrtak. Sziszegett, és kiszedte a tüskéket, aztán elvigyorodott. — Már Jókai megírta, hogy a nőkkel nem ér­demes kikezdeni! — fölényesen vállat vont. Föld­höz köti az embert a teste. Bolondság. Egyszerű az egész. Pisztoly nélkül is könnyű az. . . Két-há- rom perc, és mehet a jelentés: rendkívüli ese­mény. Tiz tucat ember fogja vizsgálni: miért? Tíz tucat bizottság jöhet, és megállapíthatja, hogy egy aknász tévedett. Közlik majd a felesé­gével, hogy hálhat, akivel akar: hősi halott öz­vegye lett. És ő meg tüskéket szedeget a nadrág­jából. Ostoba. Egy aknász tévedett. . . Nem, tisz­telt bizottság, bárhogy is fáj, be kell vallani, ez az aknász nem tévedett. Ez nem tévedhet s nem téved. És az akna sem téved. Cigarettát halászott elő a zsebéből. Csend volt. Átvágott a nyomsávon. Az érintőaknát piros zászló jelezte. A bozót a melléig ért. Kezével széthajtotta. Csalánhoz nyúlt, ujját önfeledten a szájához kapta. Beljebb lépett. A drótkerítés karója mellett megpillantotta az akna vastag acéldróttal körülcsavart, hengerala- ku testét. Féllábszárig magaslott ki a földből. Gyujtószerkezete ép volt, s a tetejéről vékony acélhuzalok ágaztak szerteszét. Ha valaki a drót­hoz ér, s kicsit meghúzza, felrobban, ezért nevezik érintőaknának. De az akna haláltölelő karjai er­nyedten lógtak a földre. Drótját szétmarta az idő. Szorosan az akna mellé tűzte a pálcára erősí­tett robbanóanyagot. Mélyet szippantott a cigarettából, és parazsát a gyujtózsinórhoz érintette. A zsinór tűzre ka­pott, füstölt, apró szikrákat hányt, mint a csil­lagszóró. Az akna fölé hajolt, s a szikrákat "bá­multa. A nyomsávon kavics zörrent. Hátrahökölt. Barta állt.mögötte. A verejték barázdákat vont meztelen felsőtestén. Tisztelgett: — A parancsot végrehajtottam. — Marha! — szaladt ki Sarbó száján, s dühé­ben toppantott. Elfelejtette a figyelmeztetést ki­áltani. Jött ez a bolond. Uram isten! Halálsápad- tan üvöltötte: — Gyujtvaaaaaa! A hegyoldal visszagurgulázta: .. .vaaaaaa. .. Barta remegett. — Rosszul van, hadnagy elvtárs? Sarbó csak nézte. Mozdulatlanul állt, ahelyett, hogy futna, rohanna, árkon, bokron át, vinné a nyomorult életét a két szerencsétlen gyerekének. Barta mellére bökött: — Meneküljön! Felrobban! A hegyoldal visszalóditotta ijedt hangját: . . .óbban! Minek jött ez ide? Ki hivta? Katának lenne igaza? Otthonában zsarnok, de valójában tutyi- mutvi ember ő, csak azt képes véghezvinni, amit a szájába rágnak? Meghalni sem tud önállóan? Szemében gyűlölet és düh vibrált. Barta bizonytalan mozdulattal előremutatott: — Ég... — és kimeredt szemmel bámulta a sercegő gyuj tózsinórt, mint autó reflektorába té­vedt nyúl a fény pászmáját. —; Ég... A hadnagy felé lépett. Sarbó ebben a pillanatban halálosan gyűlölte. Ez nem érti, hogy menjen. Ez nem hagyja itt. Ez ezerszer megesküdött, hogy a parancsnokát, amig él, el nem hagyja. Ezt hiába küldi, nem megy. Két gyereke van... Barta hozzáhajolt és felemelte. Nem gyilkolhatja meg két gyerek apját, mert ö undorodik az élettől. Gyűlöli. Az emberségéért gyűlöli. Kezével-lábával nagyot kalimpált, és kicsúszott a katona karjából. — Fedezékbe! — kiáltotta és előre szaladt. Rohanvást át a nyomsávon, a gidres-gödrös le­tarolt erdőszélen. Barta lihegett a háta mögött. Elhagyott géppuskafészekbe ugrott. Barta mellé­je huppant. Robbanás csattant. Fejük fölött szilánkok surrogtak. Csend lett. Barta nagyot sóhajtott. Fölállt. Poros nadrág­ját veregette. — Azt hittem, rosszul lett, hadnagy elvtárs. Sarbó ráhagyta... , — A meleg. . . Barta egy darabig topogott, s halkan megkér­dezte : — Nincs szüksége valamire, hadnagy elvtárs? A doktor elvtársat idekiildeném. . . Sarbó nemet intett: — Eltávozhat. Barta megfordult, lassú léptekkel elment. Ilyen az ő szerencséje. Katának lenne igaza? Könyökére dőlt. A géppuskafészek rőzsefonat­tal fedett oldalfalán átzöldalt néhány fűszál. Egyiket leszakitotta, szájába vette s önfeledten rágcsálta. Kata járt az eszében, és fülcimpája megpirosodott mérgében, hogy nem tudja kiverni a fejéből ezt a nőt. Mennyit veszekedtek! Hogy rendetlen. Hogy mindent eltol a háztól. Valahová készültek. Fele­sége öltözött. Kedvesen kérdezte: — Mit vegyek fel? Mit? Honnan tudja? Ilyen vagy olyan ruha, sokat, sokat ért hozzá! — Nekem mindegy... — Tudhattam volna! Neked minden mindegy . . . Még az is, hogy. . . Különben, nem érdemes erről beszélni. Meglátszik rajtad, hogy egyetlen gyerek voltál. Egy férfinak ne legyen vélemé­nye ?! Vállat vont. Olyan fontos, hogy egy férfinak ilyesmiben legyen véleménye? Külszin! Az a lé­nyeges, hogy melyik ruha, vagy hogy tessék a férjének az asszony? — Hová menjünk? — Hová van kedved? Válaszként a kedves szájból fullánkos szisze- gés tört elő. Aztán ideges, dühödt hang. — Légy már férfi! Csak abban tudsz paran­csolgatni, hogy melyik zoknid stoppoljam meg? Vigyél valahová! Nehéz megérteni, hogy neki valóban olyan mindegy, hová mennek? Vele szeretne lenni. Ze­nét hallgatni, valami kerthelyiségben, egy pohár bor mellett beszélgetni. Hol? Mindegy. A kedves­sel, nem a fullánkos szájúval. Amikor Balatonföldváron nyaraltak, egy is­merősükhöz látogattak. Felesége ezzel kezdte a társalgást: — Látod, Tamás, itt nincsenek legyek — és szemrehányó pillantást vetett rá, mert az üdülő­ben rengeteg légy volt, s igazán sokat szenved­tek tőlük, aludni sem tudtak jól, felébredtek a rengeteg légy szemtelenkedésére, ahogy össze­vissza mászkáltak a testükön. Mintha tehetne róla, hogy sok a légy. Dehát ez a dolog mellékes része, most már érti, miért hasonlitgatta más férfihoz, miért volt min­den rossznak vagy kellemetlennek ő az okozója! Van, akihez mérje. Ennek a bolond Bartának is most kellett oda­jönni. De már nem tudott haragudni rá, inkább Katára. Ez a Barta. ez kihozta volna, ha nem jön. Kötelességből? Kötelességből talán nem visel­kednek igy az emberek. Szeretetből ? Ugyan mit szeretne rajta ez a katona? Hűséget fogadott a parancsnokához, hü marad hozzá. Kata, Kata!. .. Ha te hü lennél. — Szünet! Munkát befejezni! A zászlóaljparancsnok utasítását egyik harcos kiáltotta tovább a másiknak, végig az egész zász­lóalj hosszában. Kikászálódott a fedezékből. Medveléptekkel cammogott az ösvényhez. Ka­tonái egyenként szállingóztak a pihenőhelyre. Vé­dőszemüvegüket a homlokukra tolták. Meztelen felsőtestüket a nap megbarnitotta. Nadrágjukon folt hátán folt — a drótkerítés vastüskéi, a mál- nabökrok tövisei összeszaggatták. A rajparancs­nok utolsónak ballagott. Sarbó megállította: — Jól ment? Az alacsony, csupaizom emberke megtorpant, s kihúzta magát: — Jól... —— Pihenjenek. Addig termelek. . . — Értettem. .. A hadnagy megfordult és elindult a nyomsáv felé. Meleg volt. Tagjaiba bágyadtság költözött. Csizmája elnehezedett, lábát visszafelé húzta. — Idegroncs lettem — állapította meg, s gon­dolatai olyan lassan forogtak, ahogyan mozgott. Vajon Kata megsiratta volna? Egyáltalán, érde­mes egy asszonyért ennyit kínlódni? Jó lenne, ha nem szeretné, ha gyűlölné. De szereti. Vagy nem ? Amikor nincs mellette, mintha testének fele hiá­nyozna. Amikor vele van — jobb lenne távol tei­le. Ki érti ezt ? Hát van lelke annak a nőnek ?!. .. Keresztbe tett lábbal ült a széken, az asztalra kö­nyökölt és cigarettázott: — Őszinte vagyok. Szeretőm van. Szeretem, de. . . valahogy téged szeretlek benne. Téged — vagy azt, ami belőled hiányzik. Látod, furcsa, de senkivel sem tudnám ezt igy megbeszélni, csak veled. Ne haragudj érte. Tanácsot kérek tőled. Mit csinálnál. . . Tőle kérdezi? Szó nélkül a szekrényhez ment, szarvasagancsot emelt le a tetejéről. Itt, az akna­mezőn találta s emlékül vitte —- neki. Megfor­gatta, innen is, onnan is megnézte. Por ülepedett rá, lefújta róla. — Nem felelsz? Szemöldöke felrándult. Az agancsot az asztalra tette, s mélyen a felesége szemébe nézett. Az asz- szony elpirult. — Hogy te mit csinálj, azt nem tudom. Hogy én mit csinálok, azon majd gondolkodom. . . Kata márványos nyugalma szertefoszlott. Az asztalra borult, felzokogott. — Verj meg — szipogta. — Légy férfi... —• és zokogott. — Én még meg nem ütöttem nálam gyengéb­bet — mondta hidegen, és tiz perc múlva kilépett az ajtón, éppen elérte a vonatot. Visszajött. A giz-gaz közül szamóca piroslott elő. Leszaki­totta. Ha Barta nem jön, Sarbó Tamásnénak út­ban lenne a válasz. Talán jó is, hogy visszajött. Vagy kár? A nyomsávnál körülnézett. A cigarettásdoboz, meg gyufa a földön hevert. A gyufát fölvette. Át ment a nyomsávon. A rajparancsnok a védőfül­két, a köteles-fogót odakészitette neki a munká­hoz. Eszébe jutott, még nem beszélt a századpa­rancsnokkal: szabadság kellene a fiúnak, hogy learasson. Négy nap. Öregek a szülei, nem bírják a nehéz munkát. A kettős drótkerítés egyik oldalát felbontották. A karók között piros zászlócskákkal jelölték a felderített aknákat. > Aknamező. Kimozdította helyéből az első aknát. Gv ikor- lott mozdulattal letörte a tetejét s a nyomsávra dobta. Gyujtószerkezetét lassan húzta ki, s óva­tosan a mohával bélelt saroglyára helyezte. A fogót egy másik aknára illesztette. Az akna előbukkant a földtartó alól. Felemelte. Eddig vagy kétezer ilyen taposóaknát szedett föl. Egy mozdulat, s a teteje a nyomsávra repült. Másik mozdulat — a gyuj tószerkezetet baljának, három ujjával kihúzta az aknatestből. — Fejezze be a munkát! Jöjjön ki! Fölkapta fejét. A nyomsáv másik oldalán a zászlóparancsnok állt. Szeme a lobbanástól elvakult. A dörrenés tom­pa hangja megsiketitette, pedig úgy tűnt, mintha nagyon távolról hallotta volna. Hunyorgott. Szeme előtt vörös karikák táncol­tak. A gyuj tószerkezet csonkja reszketett kor­mos ujja között. Elejtette. Tétova mozdulattal utána hajolt. Albert őrnagy káromkodva ordított rá: — Hagyja fenébe! Tegye le azt az aknát és jöjjön ki! De azért csífk felvette a gyutacs maradékát. A vörös karikák oszladoztak. Jobbjára nézett, nagyot fújt. Az aknatest. Felnevetett. Hangosan, gúnyosan. Idenézzetek, emberek! Szerencse! Tíz­ezer közül, ha egynek van ilyen szerencséje. A gyutacs robbant, és az akna nem. A gyutacs rob­bant, s a keze sértetlen. Kijött az aknamezőről, az őrnagy előtt három lépésnyire megállt és je­lentette: — Őrnagy elvtárs, Sarbó. Tamás hadnagy je­lentem, különösebb esemény nem történt, csupán őrnagy elvtárs szólt, és a gyutacs előbb indult, mint én. . . A zászlóparancsnok összehúzott szemmel néz­te Sarbó kezét. Szája széle meg-megremegett. Sarbó a tenyerében szorongatta a csonka gyu­tacs roncsát. Az őrnagy elé mutatta. (Folytatjuk) »Mvv\»vu%w»wuMVVHvwmmm»Hmmu\M» Számonkénti olvasók figyelmébe! Aki az Aknamező c. folytatásokban közölt re­gény valamelyik folytatását nem kapta volna kéz­hez, kérésre beszerezheti azt a kiadóhivatalunk­tól.

Next

/
Oldalképek
Tartalom