Amerikai Magyar Szó, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1959-06-25 / 26. szám

/ 8 (3) Vizsgálat volt. Nagy tudálékosan megállapítot­ták: a baleset Sasvári hibájából történt. Sarbó a lába elé köpött. Minden robbanás után ezt álla­pítják meg. íme, a lélektan szerepe az aknasze­désben. Kinek lenne kedve aknát szedni, ha tud­ná, hogy az akna nemcsak az aknász hibájából robban? Sasvárinak rossz előérzete volt, észre is vette rajta, s kéi'dezte, nincs-e valami baja. Saját hiba! Persze fölszedett vagy kétezer darabot baj n'élkül, és a kétezeregyediknél elfelejtette az aknaszedés szabályos módszereit. Félrehúzta szája szegletét. Neki, a mérnöknek, neki akar­ják bebeszélni a vizsgálati jegyzőkönyv száraz indokolás nélküli ténymegállapítását? Mosolyog­nia kellett, ahogy a vizsgálati jegyzőkönyvre gondolt. Ki tudná tizenkét méterről megállapíta­ni, hogy a katona megnyomta-e a gyutacsot, vagy lsem? Csak azt magyarázgatják jobbra-balra, amit az aknász elmond a baleset után. A magya- rázgatás nagymesterei! Elméletben minden megy. Saját hibájából!? A gyutacs lőszere ennyi idő után kis hőmérsékleti ingadozásra is kikristályo­sodik. Az akna, ahogy itt — babonásan kerülve a robbanás szót — mondják, “indít”. Ide az or­szágból minden gazembert! Mindenkit, aki a nép zsírján hájaskodott. Szedjék — mert az akna nem mindig az aknász hibájából robban. Szedjék — mert ha végigmentek ezen a pokol folyosóján, a halál két drótkerítés közötti birodalmában, ele­get vezekeltek a bűneikért. Vigyáztatná őket ezekkel az emberekkel, akik most helyettük ár­talmatlanítják. Nem szökhetne innen egy sem, úgy vigyáznák őket! Zsebkendőjével megdörzsöl­te izzadt homlokát. Vasidegzet kell ide. Százezer szúrás naponta. Néhány pillanatig tart csupán, amig a belesitett aknát kézben fogja és kiszedi a gyujtószerkezetet, de addig a halált markolja vagy a bénaságot, a nyomora vakságot, csonkasá- got. — Felszedjük — morgott. — Csak az az ott­hon! — Olyan gyűlölettel gondolt a tiszta fészek szennyére, hogy elhomályosult a szeme, megszé­dült. Vén fenyő állt mellette. Kirántotta rohamkését, belevágta a törzsébe. A kétélű penge nyele resz­ketett. Kimarkolta a tőrt. Gyantát könnyezett a fa sebe. Tiszta cseppjei végigperegtek a fenyő kérgén. Megsajnálta a fát. Ez is ártatlanul ka­pott. A hatalmasabbak dühét végül is mindig a gyengék szenvedik meg. Bűnbánó szemmel méregette a tőr nyomát, uj- jávál fölfogta a fa gyöngyöző nedvét, s próbálta visszaszorítani a sebbe. Nem sikerült. Ujja mel­lett kibuggyant a gyanta. — Ha ezt a döfést az kapja, akit illet. . . Gyalázatos gazember! “A leg­jobb pajtás és barát.” Ha fegyvere lenne, agyon­lőtte volna, Katóval együtt, s aztán magát is. Fegyver... Nevetni való. Behívják és köalik, hogy “kevés a fegyver, nem jut pisztoly a tarta­lékos tiszt elvtársaknak. . . Aknát szedni lehet anélkül is. . . ”-7T Kata! Úgy hasított szivébe az asszony neve, mint fejsze a fába. Hogy udvarolt neki s hogy elfelej­tette !. .. Kollégisták voltak mind a ketten. Egy fedél alatt laktak. Együtt jártak az egyetemre, együtt bújták a könyveket. Akkor kerültek távolabb egymástól, amikor a kollégiumot megszüntették. De csak fizikailag távolodtak el, lelkileg nem. Ér­dekes, hogy az anyja nem akarta Katát a menyé­nek. Az anyai szív megérzése. Rákospalotán lak­tak akkor. Este tízkor lefekvés. “Ne járj nekem ahhoz a lányhoz — mondta. — Tanulj.. .” Hiá­ba érvelt, hogy Kata nélkül nem tud tanulni, en­ni, létezni. “Bolond — felelt rá az anyja csende­sen. — Verd ki a fejedből.” Este tízkor ágyba bujt. Várt, amig anyja el­aludt, akkor fel a ruhát, elő a kerékpárt, hajrá Pestújhelyre, Katáékhoz. Aztán egyik éjjel az anyja felkelt valamiért. Tudta, hol keresse. Há­rom óra körül becsengetett Katáékhoz. Sápadt volt, arca hosszúra nyúlt. Az ajtóban megállt, nem köszönt senkinek. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — Gyere, Tamás — mondta csendesen. Méltó­sággal végignézett Katán, Kata szülein és távo­zott. Fiát a ház előtt várta meg, kerékpárját a falhoz támasztotta, és ahhoz dőlt, mintha Katáék háza falától is utálkozna. Amikor meglátta Ta­mást, szótlanul kerékpárjára ült és hajtott hazá­ig. ő néhányszor melléje karikázott, kérdezett valamit, de az anyja nem felelt. Otthon aztán! Reggel hétig egyfolytában szidta. De akkor már ő nem beszélt. Egy szót sem. Reggel szedte a cókmókját, és még aznap Katáékhoz költözött. Három nap múlva megesküdtek. Anyja nem ment el az anyakönyvvezetőhöz. “Éljetek boldogan” — táviratozta. Elmosolyodott. Igen, az apjára ütött. Makacs. Konok. Amit egyszer a fejébe vesz, azt megcsi­nálja, ha a fene fenét eszik. Apja is ilyen volt, nyakas, keméríyfejü cívis. Debrecen városánál dolgozott. Egy ostoba bomba ölte meg negyven­négyben. A harcok alatt is hivatalában volt. “A városnak szuperálni kell” — és este már nem jött haza. Ruhájáról ismerték föl a tetemét, ő is olyan, mint a bulldog. Amibe beleharap, nem en­gedi ki a fogai közül. így szerzett lakást is Pes­ten, a legnagyobb lakáshiány kellős közepén. — Második éve laktak felesége szüleinél, s a közös lakás egyre kellemetlenebbé vált. Végül felfedezett egy romos üzlethelyiséget. Igénylést adott be. Elutasították, mondván, hogy sokkal rosszabb helyzetben is élnek emberek — és a volt füszerkereskedést rendbehozták, olyan házaspárnak adták, amelyiknek gyereke volt. A lakáshivatalban az egyik tisztviselő éppen sopán­kodott, hogy óvodát akarnak építeni, van anyag, van munkás, de a tervezőintézet nem vállalja az óvoda megtervezését. — Jövőre! — A tisztviselő meglobogtatta az intézet levelét. — És hatvanezer forintért. Csak­hogy pénz meg ebben az esztendőben van. . . — A levelet asztalára csapta. ;— Elúszott az óvoda. — Én megtervezem — szólt oda Sarbó, és hogy a tisztviselő kétkedve nézett rá, hozzátette: — Természetesen társadalmi munkában. Mérnök vagyok. Két hét múlva vitte a kész tervrajzokat, és újabb két hét múlva hazavitte a lakáskiutalást. Két szoba, hall. Akkor olyan baklövést követett el, amit sohasem bocsáthat meg magának.. . . . .Megrázkódott. Rágyújtott. A cigaretta szá­raz volt, apró dohány szemcsék porlottak belőle a nyelvére. Undorodva elhajította. Micsoda bolond volt! Egyik iskolatársa, gye­rekkori játszópajtása, szintén mérnök, felkereste, és panaszkodott, hogy nincs lakása, ágyra jár. Megsajnálta. — Gyere hozzánk, amig nem találsz lakást. Két szobánk van, az egyikben ellakhatsz. A kolléga odaköltözött. Hálálkodott, sírig tar­tó barátságot Ígért, minden második szava ez volt: “barátom”, s fünek-fának dicsérte a “leg­jobb barátomat”. Sarbó hiúságát legyezgette a sok hizelgő jelző, s hogy ilyen fontos szerepet játszik egy másik ember életében. Egyik agyon- barátomozott este után elmondta Katának, hogy harmadikban vagy negyedikben — már nem em­lékezett pontosan — egy padban ültek. Vizsga előtt örök barátságot fogadott neki pajtása, ha megcsinálja a matematika dolgozatát, ő hamar elkészült. Füzetet cseréltek és kitünően megol­dotta a másik feladatát is. A pajtás a pad alatt kezét nyújtotta. — Örökre a barátom vagy — súgta. A következő tízperces szünetben egy literes kancsó vizében feloldott két cinóber gombfesté­ket, meg terpentinben egy-egy tubus vörös és kék olajat s összekeverte. A kotyvalókkal Tamás háta mögé lopózott, és az egészet a fejére borította — fogadásból. Az olajos, kékes-vörös lé végigcsor- gott a fehér vászonruhán. Olyan lett, mint a zeb­ra. Csak hápogott. Pajtása eléje került, és nagy- vidáman a kezét nyújtotta: —T- Sziasz. Egy tábla csokit nyertem rajtad, mutyizunk. . . Soha nem szeretett verekedni. Otthagyta és hazafutott. Társa valamilyen okból két esztendőt kimaradt ▼ TTTTTTfT'1] ; Zalka Ulf N AME7Í) : Miklós: H n 11 H if I L L U : ► ­az iskolából. Azóta nem látta, egészen addig, amig össze nem találkoztak, mint kollégák. Kata nem nevetett az iskolai történeten, nem is háborodott föl. Még Sarbónak tett szemrehá­nyást, hogy feleleveníti a hajdani csínyt: — Hogy gondolkodhatsz úgy egy felnőtt, kész emberről, mint egy iskolásgyerekről? Bár te len­nél olyan udvarias, előzékeny férfi, mint ő!. . . És nem okoskodnál folyton. . . Úgy parancsolgatsz itthon, mint egy őrmester. . . Itthon tudsz kiabál­ni, az életben meg ennyire sem viszed —, és pat­tintott a körmével. Örök barátság!... Hozzájuk költözött és elszerette a feleségét. — Hadnagy elvtárs, jelenteni, az érintőaknát megtaláltam. Sarbó összerezzent. A letarolt földsáv szélén Barta honvéd állt. Védőszemüvegét- a homlokára tolta, sapkája fejebubján billegett. A szöges drót s a tüskés málna- és szederindák megtépdesték a nadrágját, a hasadékokon előfehérlett a bőre. Kezén vér piroslott. — Mi van, Barta? — A ro. . . — Barta olyan hirtelen harapta el a rossebet, hogy a hadnagy ajkára keserű mosoly tolakodott. Barta Somogvszil községből vonult be. Tartalé­kos, mint a parancsnoka, s az első heti rosse- bek miatt Sarbó szombat este nem engedte kima­radásra, mondván, hogy aki a társait káromolja, nem érdemli meg, hogy velük mulasson. Pedig Barta esküdött, hogy kívánságait az istennek szánta, nem Temesinek. A hadnagy azonban hajt­hatatlan maradt, bár Barta még azzal is előhoza­kodott, hogy vallásszabadság van, és neki maga az úristen sem adhat parancsot, hogy ne mondja meg a véleményét évszázados babonákról. Köz­ben hunyorított szemmel figyelte a parancsno­kát. Sarbó mosolygott. — Nyugodtan elmondhatja. Káromkodhat is. De a városba nem engedem ki. . . — és otthagyta. Barta a sátortáborban szomorkodott egész este, és azóta minden rosseb előtt gondosan körültekin­tett, nincs-e valahol közelben a hadnagya. Most is vérvörös arccal keresgélte a szavakat, végül is kivágta magát. — Rossz a terep, hadnagy .elvtárs — és diadal­mas pillantással mutatta tüsketépte kezét. A hadnagy bólintott Térképtáskájából gyújtó- zsinórt szedett elő. Méricskélte. Hatvan centimé­ter kellene. Amig a hatvan centi ég, éppen kisza­lad az ember az érintőakna kétszáz méteres ha­tósugarából. Ez meg negyven centi sincs! Vállat vont. Mindegy. Bicskája után kotorászott a zse­bében. Fejével közelebb intette Bartát. — Hét és fél dekásat hozzon... Ott van — könyökével mutatta, hogy melyik fa tövében. Barta lassan jött hozzá. A trotilt úgy tartotta a tenyerén, mintha tojással teli tálcával óvatos­kodnék. Nagyon figyelmesen megnézte, hová lép­del, s közben a robbafióanyagra pislogott. — Mit fél tőle? — Sarbó hangja túlságosan han gos volt és bántó. Kikapta Barta kezéből a kerek zsirpapirba csomagolt hengert. Jobb vigyázni, hadnagy elvtárs. Akkor is, ha nincs benne gyutacs — mentegetődzött Bar­ta. — Két családom van. Szükségük van a ke­nyérre. . . — Zavart mosoly húzódott az arcára. — Menjen a telefonoshoz. Jelentse valamennyi állomásnak: robbantok. Barta eltávozott. Visszapislogott, mintha had­nagyánál felejtett volna valamit. Furcsa volt Sarbó viselkedése, nem értette, mi történt a pa­rancsnokával. Reggel is lehetetlen módon csöp­pent közéjük, mint árva borjú a csordába. Az emlékezés mosolyt csalt Barta pirospozsgás arcára. Szeme sarkából visszapillantott Sarbóra, de ahogy a tekintetük összetalálkozott, elkapta és a földet nézve megszaporázta lépteit. Sarbó mosolygott: — Fél a haláltól. Két gyereke van, s olyan sze­retettel beszél róluk, hogy az ember irigykedik rá. Két gyerek! — Fölegyenesedett. Neki egy sincs. Pedig szeretett volna. Egy fiút, egy leányt. •Göndör, szőke kislányt, ábrándos kék szemüt, meg fekete hajú, barna bőrű rosszcsont fiút. Igen legalább egy vásott fiút, aki futballozik, betöri az ablakot, gombostűt szúr a befőttes üvegek ce- lofánboritójába, hogy penészedni kezdjen a lek­vár, és fintorogva teljesíthesse a vágyott szülői felszólítást: meg kell enni. Szóval, akinek egyik csinve a másikat éri. Olyant, mint ő volt valaha, hogy eső után összeszedte a gilisztákat és vázá­ba rakta — mondván, hogy ibolyát gyűjtött. Erős izmos kölyköt, vadócot. Bevágta a gyuitózsinórt és összekattintotta bicskáját. Rohamkését kihúzta bőrtokjából, körül­nézett, hogy alkalmas ágat metsszen, melyre rá­kötheti a trotilt. Fenyőgallyat vágott, egyik végét Thursday, June 25, 1959

Next

/
Oldalképek
Tartalom