Amerikai Magyar Szó, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-06-25 / 26. szám
4 AMERIKAI MAGYAR SZc Thursday, June 25, 1959 GYŐZÖTT A JÓZAN ÉSZ, ELBUKOTT A REAKCIÓ —Kaliforniai riport —; Elsinore-t “little sleepy town”-nak nevezik azok, akik egy nagyobb, zajosabb városból jönnek közénk. A város lakói kis iparosokból, kis üzletesekből és a kornyék pedig kisebb-nagyobb farmerekből áll. Van, vagyis jobban mondva volt valami, amely ezt a kis várost és környékét a kenderhámos (horse and buggy) szférájából egy lendülő időszakba vezette. Az egyik tényező az itteni ásványos Elsinore tó, a másik pedig a kénesvizü kutak voltak. A tó 125 esztendő alatt — írja a történelem — ötször száradt ki. Kétszer az utolsó öt esztendőben, egyszer 1938-ban, és kétszer nagyon régen 60, illetve 80 évvel ezelőtt. Most is száradási folyamatban van és ha rövidesen nem történik valamilyen csoda, akkor a jövő esztendőben teljesen száraz lesz. Pedig hányán vagyunk itt, még magyarok is, akik e silány (tónak csúfolt) legtöbbször zavaros víznek köszönhetjük, jobbanmondva tulajdonítjuk, hogy reumás csontjaink — ha talán nem is nagy mértékben — javulást-gyógyu- lást kaptak. Akik mar 4—5 évtizede itt laknak, azt mondják, hogy a szép, gyönyörű tavat bizonyos üzleti érdekeltségek tették azzá, ami ma. Évtizedekkel ezelőtt viztársulat alakult, amely kétes utón magának kaparintotta a hegy eket-völgyeket, ahol az eső, a hó összegyülemlik és a vizet szolgáltatja. Magától értetődik, hogy viz hiányában ezer és ezer sportoló, halászok és motorcsónakos skielők máshol keresnek szórakozást. Mindezek a jelenségek sok üzletembernek kitörték a nyakát. Következett a kénes gyógyvíz elrablása az itteni lakóktól, amely még nagyobb csapást mért a környékre... olyan nagyot, hogy sokan nem álltak meg csupán a jajgatásnál, hanem drasztikus lépésekhez folyamodtak. Szeretnék beszámolni arról, hogy a város tisztviselőivel és a Chamber of Commerce-el az élén. lelketlen spekulánsok miképpen használták ki a környékbeli lakosságot, hogyan környékezik meg a kis üzleteseket, hogy annál ügyesebben kihasználhassák őket. A cselszövés története Egynéhány évvel ezelőtt, Dél-Kalifornia 5—6 éves szárazsági ciklusával egyidőben nagymérvű propagandával bevezetett népszavazás utján “Water Company” alakult Elsinore völgyében, amely kötvényeket bocsátott ki és a beszedett milliókat mérföldekre terjedő vízcsövek lerakására használta fel. Önkényes árakat számítottak a környéknek az igy szállított, sokszor ihatatlan vízért. Elsinore lakóit ez a művelet nem érdekelte, mert a városnak megvolt a saját kénes vizű artézi kútja. A kénes viz gyógyereje sokaknak megélhetési forrását képezte. De egyszerre csak az történt, hogy a város vízvezetékébe más viz került. Alig telt el pár hónap, a kis város kezdett kiürülni. A gyógykezelést kereső vendégek elmaradtak és üresen álltak a kisebb-nagyobb court- házak, apartmentek, szállodák és nyári lakóhelyek. A keresetnélkül maradt tulajdonosok egy- része eltávozott és a város egyes részei valóságos “ghost town”-ná változtak. A házakra, bun- galowkra rákerült az “eladó” felirat. A kisemmizett tulajdonosok nem nyugodtak meg sorsukban, hanem megalakították a “Citizens’ Committee”-t és kezdtek utánajárni igazuknak. Kikutatták a tó és város történetét és érvekkel folytatták a szervezkedést a korrupt városi vezetőség ellen. Mondani sem kell, az ellenség sem maradt tétlen. Hogy a Colorado vizével felhígított vízellátást tovább folytathassák, a város három tisztviselője, köztük Cheryl J. French polgármesternő, a Chamber of Commerce és néhány zugpolitikus segítségével az állami egészségügyi hivatalt vette igénybe, amely “hivatalosan” megállapította, hogy a kénes viz — melyet már 75 esztendeje fogyasztanak és orvosok sohasem kifogásoltak, ők maguk is itták — az emberek egészségére veszélyes. Antiszemita és kommunista üldözés Ezután a kénes viz mozgalom vezetői ellen meg kezdődött a hadjárat. Házaik elé piros festékkel töltött bombákat dob tak, vagy piros sarló-kalapácsot festettek, sőt egynek háza előtt az éj leple alatt KKK keresztet égettek. Az utcákon nemcsakhogy molesztáltak egyeseket, hanem ugyanakkor Edgar Hoover emberei kopogtattak be még olyanoknál is, akik egyáltalán nem voltak érdekelve semmilyen vizet illetőleg. Mivel pedig Riverside megye legnagyobb és legreakciósabb lapja ezen ügyben semleges maradt, hát a nyomda háza elé olyan csinos kivitelű sarló-kalapácsot festettek, hogy még az orosz kommunisták is irigykednének rá, ha látnák. A Chamber of Commerce egy többtagú “Kommunistaellenes Bizottságot” választott abból a célból, hogy bölcs-tanitó szavakkal fogják az általuk megszabott keresztényi útra téríteni ezen istentől elrugaszkodott bolsevistákat. A polgármesternő a rendőrfőnökkel, aki az öt és fél közrendőrből álló apparátus vezetője és esze azonnal hozzáfogott a kutatáshoz. Nyilatkozatokat adtak le a környékbeli lapokban, hogy közrefogják keríteni azokat a gonoszokat, akik olyan sok festéket fecséreltek erre az illetlen dologra. Egynéhány hét múlva aztán olvastuk a szenzációs felfedezést. Ez pedig az volt, hogy Morris Kominsky, aki a melegvizes mozgalom egyik vezetője, két évtizeddel ezelőtt kommunista kormányzójelölt volt Delaware államban. Ez a szemfényvesztés igazán felért Hudini bármelyik trükkjével. Az itteni hetilap, a Sun szerkesztője a hajdani McCarthy szenátor hűséges követője, cikkeiben segítette verni a nagydobot. Közben az egyik vezető miniatűr fehér koporsót kapott, bizonyára figyelmeztetésül azoknak, akik még mindig ragaszkodnak a kénes vízhez. Mi- meografált fenyegető levelek tucatjait hordta szét a posta. A leveleket különböző városokból továbbították, nehogy Edgar Hoover kopói rábukLerázva magukról a hidegháború okozta dermedtséget, amerikaiak egyre nagyobb számban mennek a Szovjetunióba látogatóba és evvel arányosan olyan cikkek látnak napvilágot az amerikai sajtóban, amilyeneket még egy-két évvel ezelőtt hiába keresett volna az olvasó. Mint pl. a Charlie Bressler, Providence, R. I.-i szobafestő káprázatos élményeiről szóló cikk a “Journal- Bulletin” helyi lapban is. Igaz, hogy egv-két évvel ezelőtt Charlie — ha -kívánkozott is szülőföldjére, ahonnan 39 évvel ezelőtt távozott — nem gondolta, hogy valaha is megteheti ezt az utat. De az idén megtette, New Yorkban lakó nővérével, akinek férje nem mehetett és fizette Charlie útiköltségeit. “10 fontot híztam, de nem tehetek róla. Hogy ott hogyan esznek az emberek! Az utcán, ahová nézel, mindenütt kövér embereket látsz.” Az élelmiszer bőségét és sokféleségét többször is szóvá tette az őt meginterjuoló újságírónak. “Meghívnak ebédre és mit látsz? Az asztalon csirke, hal, főzelék tejföllel tetézve, borsht, kaviár, konyak és pezsgő folyik, akár a víz. Már nem tudtam az evésben lépést tartani a többiekkel.” A csipkésabrosszal letakart asztal tele van fényképekkel és emléktárgyakkal, amit Bressler magával hozott. Felesége tágranyilt szemmel hallgatta, amint kalandjait mesélgette. Az emléktárgyak között porcelán-galambok is vannak. “Ezek a béke jelvényei. Ott mindenki békét akar. Ha látnátok az arcokon az ijedtséget, amikor bárki a háborút említi. Hát persze, ők tudják, hogy az mit jelent”. A leningrádi repülőtéren két öccse várta az érkezőket, Michael 45 éves, a feleségével és két gyermekével és Grisha 37 éves, feleségével és leányával. “Grisha azután Született, hogy eljöttem onnan, Michael is csak 7 éves volt akkor”. “Testvéreim jól élnek. Színházba járnak, jól étkeznek, szépen öltözködnek. Autójuk még nincs, arra nem telik. Üzleti elárusítók. A repülőtéren a beszélgetésnek nem volt vége. Mondtam, hogy a vámvizsgálók várnak rám. ‘Hadd várjanak!’, mondta az öcsém. Már nagyon késő lett. Láttam, hogy az inspektorok várnak, otthagytam a rokonokat és mentem a málháimhoz. Nyolc kofferem volt. Kérdezték, miért olyan sok? Mondtam, hogy négy hétre jöttem és ajándékokat hoztam a családomnak. Belenéztek az egyikbe, o. k. mondották. Tanácsolták, hogy váltsak pénzt be náluk, mert a bankok be vannak zárva a hétvégre. Eny- nyi volt az egész”. “Az Intourist ügynökség kocsit és női tolmácsot és kalauzt bocsátott rendelkezésünkre, de amikor megmondtam, hogy nincs szükségünk rá, kanjanak (van eszükbe). Siegfried volt a levelek aláírója és zsidóellenes fenyegetésekkel voltak tele. ' A győzelem utján De a munka továbbra is agilisán folyt. Különösen a már régebben megkezdett visszahívási petícióval kapcsolatban, mit a három reakciós városatya ellen terjesztettek be. Az eredmény föld- omlásszerü volt. Az aláírók száma oly magas volt, hogy a három gyászpolitikus azonnal beadta a lemondását. Faképnél hagyták a kis városunkat, nemcsak tele adóssággal, hanem beszennyezve is. A megmaradt két tanácstag értesítette Brown kormányzót az esetről, aki három tagot jelölt a város vezetésére a legközelebbi választásig. A jelöltek kipróbált, becsületes emberek, az egyik nagyon népszerű és volt már tagja a városi tanácsnak: Tom Yarborogh. Yarborought-ot interjuoltam a kénes viz visz- szahozatalát illetőleg, de biztos választ nem tudott adni — mondván — sok függ a State Health Departmenttől, amely ragaszkodik ahhoz, hogy a vízben háromszor annyi fluoride van, mint amennyit az egészségügyi szabály megenged. A tény azonban az, hogy akik itt születtek, vagy akik 50 évnél is régebben laknak itt, 75, sőt 85 éves koruk után jelentkeznek csak Szent Péternél. Ez a másféléves elkeseredett harc legyen útmutatója minden becsületes polgárnak, hogy közügyekben, főleg akkor, amikor a demokratikus jogaink elrablásáról van szó, egységeseknek kell lennünk, mert csak igy tudjuk céljainkat elérni. Minarik Kálmán mert beszélünk oroszul, a tolmács otthagyott bennünket. Oda mentünk, ahová akartunk, azzal beszéltünk, akivel akartunk. Én nem értem azokat, akik azt mondják, hogy ezt nem lehet megtenni. Többé nem hiszem el ezeket a meséket, meri magam győződtem meg az ellenkezőjükről”. “Szombaton zsinagógába mentem, zsúfolt volt, de csak idősebb emberekkel. A keresztény templomokba is ellátogattam. Az emberek az ajtó előtt levő oltárkép előtt virágokat helyeznek el, letérdelnek, imádkoznak és tovább mennek. “Nem igaz, hogy nem engedélyezik a vallást. Husvétra a zsinagógák műhelyeiben sütik a pász- kát hettekkel előtte, igaz, hogy a fiatalok nem nagyon érdeklődnek, de aki vallásos akar lenni, annak minden a rendelkezésére áll. “Leningrad utcáin nézegettem az üzleteket. Akárcsak Bécsben, vagy Kopenhágában volnék. Moszkvában elmentünk az operába. Azt hinnéd, hogy fivéreim az amerikaiak; ők fekete öltönyt, lakkcipőt, fehér inget s szép nyakkendőt viseltek, én csak egyszerű barna ruhában mentem. Ebédhez a legfinomabb vászon asztalterítőt, porcelánt, kristály üvegnemüt, ezüstöt használták”, mondotta és fényképeket mutatott a családi ebédről, amit maga vett fel. “Többet ittam ott egy hét alatt, mint 38 év alatt Amerikában”, mondotta nevetve. “Az operán ki-v-til megnéztük a Holiday-on-Ice Show amerikai korcsolya vendég előadókat. Az oyoszok megtapsolták a ‘Star Spangled Banner’ és ‘God Bless America’ himnuszokat. Meg voltunk lepve. Szeretnek bennünket”, mondotta és hogy akkor szégyenkezett egy kicsit, mert az amerikaiak nem tennék ugyanezt, amikor oroszok tartanak itt előadást. Mr. Bressler elment Kievbe is. Úgy találta, hogy ott az emberek kényelmesebben élnek lakás tekintetében, mint a nagyvárosokban, ahol sokat építkeznek ugyan, de a lakosság száma még nagyobb iramban nő. A gyönyörű vakációjához az idő is kedvezett. Nappal fényesen sütött a nap, de éjjel lehűlt. Mr. Bressler' köhögött.. Mikor az Intourist ezt megtudta, orvosnőt küldött el hozzá. “Nagyon meg voltam lepve. Az orvosnő megmondta, hogy mit csináljak, de pénzt nem fogadott el és számlát sem küldött, őt az állam fizeti. Hogy ez hogy meglepett engem!” A riporter sajnálkozik a cikkében, hogy menynyit kell a Charlienak most dolgoznia, hogy behozza a négy heti vakációja alatt szenvedett kereset veszteséget. Mintha a szobafestők sohasem volnának munkanélküliek! Vajon hányán közülük dolgoznak egész éven át? Amint Charlie szavaiból kivesszük, a vakáción szerzett tapasztalatai felérnek négy heti falmázolás kereteiével. EGV SZOBAFESTŐ CSODÁLATOS FELFEDEZÉSEI A SZHJEnMKSAI
