Amerikai Magyar Szó, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-06-25 / 26. szám
Thursday, June 25, 1959 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 5 viLáqsxemLa ADENAUER ÉS AZ ELNÖKSÉG A nyugatnémet állam tizéves fennállása óta talán még sohasem gyülekeztek oly süni viharfelhők a belpolitika egén, mint ezekben a napokban. Adenauernak áprilisban ismeretessé vált “felfelé buktatása” az elnöki posztra már jelezte, hogy a 83 éves kancellár hajthatatlan, s a legfagyosabb hidegháborús politikához görcsösen ragaszkodó vonalvezetése nemcsak a nyugatnémet tömegek szemében válik egyre népszerűtlenebbé, hanem saját pártjában is mind szókimondóbb ellenvetésre talál. Pártjának, a CDU—CSU döntésének engedve akkor beleegyezett, hogy megvá- j;v i v*ncelIárságtóh Utólag megállapítható, hogy Adenauer annak idején csupán azért bizonvult ilyen “engedékenynek”, mert meg volt győződve, hogy további’a is szilárdan kezében tudja tartani az ország poixtiivajaiictxv íidiij i tcitíci u. Ennek biztosítására két fő irányban tevékenykedett. A jogászok egész hadát mozgósította, hogy eszeljenek ki módosításokat, melyek segítségével a nyugatnémet alkotmányt “francia”, helyesebben gaulleista módra átalakíthatnák azzal a céllal, hogy a köztársasági elnök kezébe összpontosuljon a hatalom java része, a kormányelnök, a kancellár pedig annak legfeljebb hü végrehajtójává váljék. Hasonló szellemben magának vindikálja az uj kancellár kijelölésének jogát. E kérdésben azonban összeütközésbe került saját •pártjának vezetésével. Adenaur jelöltje ugyanis Franz Etzel pénzügy- miniszter volt, a CDU-é pedig Ludwig Erhard al- kancellár és gazdaságügyi miniszter. A személyek mögött természetesen más-más gazdasági érdek- csoportok és némileg eltérő politikai elképzelések sorakoznak fel, bár mindkét csoport a Kereszténydemokrata Párt, Nyugat-Németország reakciós, nagytőkés uralkodó pártjának szerves része. A különböző nyugati szemleirók megjegyzik, hogy Etzel — Adenauerral együtt — a párt “katolikus” csoportjához tartozik, szemben Er- harddal és Gerstenmaierrel, a Bundestag elnökével, akiket a “protestáns” szárnnyal azonosítanak. Adenauer és kedvence, Etzel e cikkírók szerint a Bonn—Párizs tengelyt kívánja a nyugatnémet politika egyik alappillérévé tenni. Erhard és követői pedig Angliával szeretnék megjavítani a viszonyt. Hasonlóképpen a gazdaságpolitikában, Adenauerék a francia álláspontot támogatják a közös piac kérdésében, Erhardék pedig egy szélesebb európai gazdasági összefogást, melynek egyik válfaja a szabad kereskedelmi övezet. A nézeteltérések hátterében minden valószínűség szerint fellelhető bizonyos érdekkülönbség is a Szovjetunióval és a népi demokratikus országokkal folytatandó kereskedelem tekintetében. Végül ami a külpolitikai koncepciót illeti, Erhardnak azt tulajdonítják, hogy inkább a rugalmasabb angol irányzatnak kedvez, mig Adenauer Etzellel és híveivel együtt a leghevesebben ellenzi az európai feszültség mindennemű enyhülését, s mint tűz a víztől, úgy fél a Kelet—Nyugat közötti legkisebb megegyezés lehetőségétől. Az agg kancellár féktelen hatalomvágya, 83 esztendejének súlyos terhe, velejéig reakciós, autokratikus elvakultsága — mind-mind oda vezet, hogy képtelen megérteni: eddigi politikája már hűséges nyugati szövetségesei és saját fegyvertársai szemében is anakronisztikussá válik. Adenauer a hatalomhoz való ragaszkodását úgy fogalmazta meg, hogy a nemzetközi helyzet az utóbbi időben aggasztóan megromlott, és ilyen kritikus időben nem hagyhatja el posztját. “Meg vagyok győződve — mondotta —, hogy a német nép és a Kereszténydemokrata Párt érdeke, hogy ilyen válságos időszakban folytassam eddigi vonalunkat.” Tudniillik, Adenauernak minden igyekezete ellenére sem sikerült a CDU-ban kierőszakolnia saját emberének, Etzelnek jelölését a kancellári posztra. A párt vezetősége Erhard személyéhez ragaszkodott. Erre Adenaeur — államférfiaknál ritkán tapasztalt pálfordulással — kijelentette, hogy megmaradt kancellárnak. Nem restellte nyilvánosan is sértegetni Erhardot, aki szerinte híján van a szövetségesekkel való kényes tárgyalásokhoz szükséges tapintatnak és legfeljebb jó gazdasági szakember, de nem jó politikus. A magyarázkodás senkit sem tévesztett meg. Világos: Adenauer attól fél, hogy Erhard nem fogja maradéktalanul az ő megmerevedett elképzelései szerint folytatni a militarizmus, a revansizmus, a hidegháború politikáját. Ennek ellenére, s bár a CDU igen rosszalóan vette tudomásul a kancellár önkényes, személyi hatalmát fitogtató lépését, s bár a 250 tagú kereszténydemokrata parlamenti frakció négyórás ülésén mindössze hárman akadtak, akik Adenauer mellett szólaltak fel és neki magának négy Ízben kellett beszélnie saját elhatározása védelmében — a párt mégis, ha vonakodva bár, de egyhangúlag eleget tett az agg politikus akaratának, megmásítva ezzel saját, alig két hónappal ezelőtt hozott döntését. A frakció üléséről kiszivárgott hirek “heves szócsatákról” számoltak be, melyek során Gerstenmaier, a parlament elnöke például “vérvörösen elhagyta az üléstermet”. Jellemző azonban a CRU-ra, hogy mig tegnap széltében-hosszában bírálták Adenauer lépését, ma már nagy igyekezettel védelmezik azt, neAz indiai Kerala államban, ahol 1957-ben a választások alapján kommunista kormány került hatalomra, a reakciós erők most ennek a kormánynak megbuktatására törnek. A reakciós erők aknamunkája nem mai Keletű, már a kormány megalakításakor elkezdődött s most igen súlyos szakaszába érkezett. Hogy az indiai reakciós erők dühödt támadásának okait jobban megértsük, vissza kell utalnunk a két év előtti eseményekre. Kerala kommunistái 1957-ben kerültek hatalomra — amikor is elnyerték a szavazatok 35 százalékát a megosztott és tehetetlen ellenzékkel szemben. A lakosság torkig volt az egymást követő és korrupt kormányokkal és elégedetlen volt, mert nem hajtották végre a földreformot. Sokan úgy döntöttek, hogy a kommunistáknak lehetőséget kell adni ígéreteik betartására és hogy jobban, másképp végezzék a feladatokat. A 13 és fél milliós Kerala kommunista kormánya Nambudiripad vezetésével a központi kormánytól kapott korlátozott lehetőségeket kihasználva, mindjárt jelentős reformokat készített elő, és hajtott végre. Megtiltották a földbirtokosoknak, hogy elkergessék a családokat házaikból, a földről, amelyen dolgoznak. Ezzel megszűnt a lehetőség, hogy a parasztok tömegeit földönfutóvá tegyék; felemelték a tanítók fizetését, egyharma- dával csökkentették a miniszterek fizetését; felosztották a hatalmas hercegi erdőbirtokokat; a spekuláció és a korábbi kormányok idején kitenyésztett korrupció ellen erélyes rendszabályokat hoztak; megadóztatták a nagy jövedelmeket; a tanítók fizetését az állam átvállalta magára, hogy ne függjenek a nagyszámú magán — elsősorban katolikus — iskolák tulajdonosaitól; az utóbbi napokban pedig a keralai törvényhozó gyűlés földreform törvényjavaslatot fogadott el, amelyet jóváhagyás végett az indiai köztársasági elnök elé terjesztettek. A törvényjavaslat értelmében a földbirtok felső határa öttagú család esetében 6 hektár kétszeri termést hozó föld lehet. Az ezt meghaladó földterületet a kormány kisajátítja és a tulajdonosoknak a föld forgalmi értékének 50 százalékát fizeti ki kártalanítás címén. A kormány a kisajátított földeket kiosztja a földnélküli parasztok között. Ezek a reformok igen kedvező visszhangra találtak nemcsak Keralában, hanem India többi tizenhárom államában is. A reakciós erők viszont végtelen dühvei fogadták mind a reformokat, mind ezek kedvező fogadtatását a néptömegek részéről. És most összefogtak a kommunista kormány progresszív reformtervei végrehajtásának megakadályozására és a kormány megbuktatására. Az ellenzéki pártok a katolikus egyház rendkívül aktiv részvételével a napokban ultimátumot nyújtottak át a keralai kormánynak, amelynek értelmében tiz napon belül le kell mondania, “mert különben — hangzik az ultimátum —, hogy kárt szenvedjen “a kormányzópárt egysége és uralma”, s mint hangsúlyozzák, “a Német Szövetségi Köztársaság nemzetközi tekintélye”. A CDU vezetői az ügy elsimítása végett lázasan tárgyalnak Erhard híveivel, valamint az ellenzéki szociáldemokrata és szabad demokrata párt vezetőivel. A CDU parlamenti frakciójának ülése már ebben a szellemben állapította meg: “Nem szabad túllépnünk azt a határt, amelyen túl az Ade- nauer-ellenes kritika már az ellenségnek használ.” Ellenség alatt természetesen Nyugat-Németország haladó érőit, s a szocialista országokat értik. Ezen a platformon, a kommunistaellenesség platformján minden egyéb nézeteltérésük háttérbe szorul. A legújabb fejlemények arra engednek következtetni, hogy a német monopóltőke pártjának hatalmasai “jobb belátásra” tudják bírni a gazdaságügyi minisztert. Jellemző, hogy eddigi frakcióbeli hívei “technikai okok miatt” nem tudták őt a repiiltéren fogadni, de jellemző az is, hogy a düsseldorfi repülőtéren hatalmas ünneplő tömeg éltette a megérkező Erhardot. Az ünneplés részben az Adenauernál jóval népszerűbb alkancellár személyének szól, de főként Adenauer további kancellársága elleni tüntetésnek fogható fel. Függetlenül azonban a viszály pillanatnyi kimenetelétől, nem kétséges, hogy Nyugat-Németország égboltjáról nem tűnnek el a viharfelhők.Nem lehet ma még tudni, megmarad-e Adenauer és ha igen, meddig, a nyugatnémet kormány élén. Erhard s támogatói a párton belül harcolnak Adenauer eltávolítása érdekében. B. A. szembe kell néznie azzal, hogy megbénítják az összes adminisztratív munkát Keralában”. San- kar, a keralai kongresszus párt vezetője legutóbbi sajtókonferenciáján kijelentette: “Felkészültek arra, hogy tárgyaljanak a kommunista kormánnyal, azonban semmi másról nem tárgyalnak, mint a lemondásuk részleteiről”. A nép többségének akaratából demokratikusan, alkotmányos utón megválasztott kommunista kormányt admi- nisztrativ, erőszakos utón akarják eltávolítani. Dange, az indiai kommunista párt egyik vezetője Uj-Delhiben egy tömeggyülésen ezzel kapcsolat^ ban kijelentette: “A kommunisták egyetértenek azzal, hogy alkotmányos módon átvegyék a hatalmat. De ha a kongresszista és más ellenzéki pártok erőszakosan akarják megdönteni az alkotmányosan megválasztott keralai kormányt, a kom munisták is erőszakossággal fognak erre válaszolni”. A reakciós erők azonban, amelyek korábbi uralkodásukkal már elvesztették a tömegek bizalmát s tudják, hogy éppen ezért alkotmányos utón nem érhetik el céljaikat, agitációs, tüntető és munka- megbénitó hadjáratot kezdtek a kormány megdöntésére. A kongresszus párt jobbszárnya erre a célra akcióbizottságokat szervezett, a katolikus egyház pedig “rohamosztagokat” toboroz és fegyverforgatásra tanítja híveit. A Blitz cimü lap arról számol be, hogy több katolikus templomot fegyverraktárnak rendeztek be, az egyházi vezetők titkos tervet készítenek arra, hogy a zendülé3 kitörésekor elvágják a távbeszélő vezetékeket és elpusztítják az összeköttetési vonalakat. Junius 12-re meg is hirdették az általános sztrájkot, amely azonban csak részleges sikerrel járt, annak ellenére, hogy terrorista bandák kény- szeritették a tulajdonosokat az üzletek bezárására, a dolgozókat a sztrájk megtartására. Az egyház elrendelte az iskolák bezárását is. Ez ellen Kerala fővárosában körülbelül ezer tanár részvételével tüntetés zajlott le, s követelték az iskolák bezárására vonatkozó agitáció megszüntetését. A reakció által a kormány megdöntésére szervezett tüntetések során összetűzésekre került sor a rendőrség és a tüntetők között. Az összetűzéseknek halálos áldozatai is vannak. A reakció kormányellenes tüntetése és szervezkedése ellenére — mint a Deccan Herald cimü lap írja—“a lakosság többsége támogatja a kormányt és a kommunisták befolyása megnőtt”. Ez a tény nehezíti az összefogott reakciós erők akcióit. A reakciós erők ugyanis, hogy a tömegeket megtévesszék és elfordulásra bírják a kommunista kormánytól, fondorlatos agitációkba kezd tek. Sankar, a keralai kongresszus párt vezetője újságíróknak tett nyilatkozatában a kommunista kormány megdöntéséről beszélve, kijelentette* “Ami a földreformtörvényt illeti, a kongresszus párt részt vesz a törvényhozás munkájában, mi(Folytatás a 6-ik oldalon) . Ml A HELYZET KERALA-BAH?
