Amerikai Magyar Szó, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-15 / 3. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, January 15, 1959 Mikoyan az ország vendége! 3, Aki börtönben sínylődik Emlékezetes az a jelentős siker, amelyet a gö­rög demokratikus baloldal ért el a legutóbbi vá­lasztásokon. A demokratikus erők további előre­törésének megakadályozására a görög reakció az utóbbi hónapok során fokozta terrorintézkedé­seit. December elején más hazafiakkal együtt le­tartóztatták — a “kémkedés” vádjának ürügyén — Man’olis Glezoszt, a demokratikus EDA párt végrehajtó bizottságának tagját, a párt lapjá­nak, az AV'GI-nak a főszerkesztőjét. Bebörtönzé­se annál is inkább nagy felháborodást keltett, mert Görögországban nincs senki, aki ne ismerné Glezosz hősi tetteit a náciellenes szabadságharc idején, áldozatos tevékenységét a görög nép füg­getlensége, a demokrácia és a béke érdekében. Nemrégiben Görögországban járt Herbert Ottó német iró, aki hazatérte után — a hiteles tények alapján — irta meg, hogyan tépte le a hitleri lo­bogót Manolis Glezosz az athéni Akropolisról 1941 májusában. “Manolis 19 éves volt. Az athéni utcákon grasszáló náci katonák látványa gyűlöletet gyúj­tott szivében. “Valamit tenni kell” — gondolta. Május 30-án reggel 7.35 órakor három fiatal­ember találkozott egy kis mellékutcában, az Ak- ropolisz tövében. Tudták, hogy az Akropolis ha­talmas sziklájának megmászása csak éjszaka, rejtve lehetséges. S tudták azt is, hogy igy is az életükkel játszanak. Az Akropolis északi oldalán felfedeztek egy barlangot, amelyből egy szűk, föld alatti folyosó vezetett az Akropolis dombjá­ra. Manolis és egyik társa megvárták, mig az éj leszállt, aztán előre! Méterről méterre dolgozták magukat felfelé a sziik folyosón, mig egy óra múltán meglátták fejük felett a csillagos eget. Megérkeztek. Német szó — az őrök hangja — jutott el a fülükhöz. Még hosszú ut várt rájuk az Akropolis csúcsá­ig, ahol a hitlerista zászlót lobogtatta a szél. Nem látták pontosan, hol áll az őrség. Apró kavicsokat kezdtek el dobálni arrafelé, amerre utjuknak to­vább kellett vezetnie, hogy megállapíthassák, ott .áll-e az őr. Szerencséjük volt. A zászló közelében nem állt senki. Manolis ki akarta bogozni a zászló tartókötelét, de az nem engedett. Ekkor felmá­szott egészen a rudig, letépte a zászlót és leha­jtotta a mélységbe. Másnap reggel, mint a villám száguldott a hir, s az athéniek az Akropolis felé tekintettek, ahon­nét hiányzott a gyűlölt lobogó. A hitleristák dijat tűztek ki Glezosz fejére. S a fiatal Manolis mosolyogva húzta végig kezét a nyakán: “A helyén marad” — mondta magá­ban”. A görög nép e hőse most börtönben sínylődik. A demokratikus világközvélemény erejének szét kell pattantania a börtönök rácsait. Tiiz ölt meg hal légierő katonát A Syracuse egyetem mellett felépített barakk­ban éjjel tűz ütött ki és megölt hat légierő kato­nát. Tizenhatan megsebesültek, amint az ablako­kon keresztül menekültek a papirvárként égő há­lótermekből. A légierő tagjait az egyetemhez osztották be, hogy megtanuljanak oroszul. Fontos az orosz nyelv tanulása A Brooklyn College ismertetőt közöl annak a kutatásnak az eredményéről, amelyen keresztül egy bizottság megállapította, hogy az ország kö­zépiskoláiban milyen mértékben tanítják az orosz nyelvet. A kimutatás szerint csak 10 államban — Alaszkát és Hawaii területet beleértve —, ösz- szesen 143 köz- és magániskolában tanítanak oro­szul. Ebből a legtöbb Kaliforniában van, szám- gzerint 27. Harry D. Gideonse, az egyetem elnöke, a je­lentéssel kapcsolatban a következőképpen nyilat­kozott: “Mivel a szovjet iskolákban sulvt fektet­nek idegen nyelvek tanítására — a tanulók 48 százaléka választja az angolt — az a növekvő ve­szély áll fenn, hogy a következő amerikai nemze­dék tolmácsra lesz szorulva, mialatt szovjet kor­társa közvetlenül fog tudni érintkezni a világ többi részével gazdasági és kulturális téren vala­Amióta Anastas Mikoyan amerikai földre lé­pett január 4-én, á közérdeklődés központjába ke­rült. Egy csapat amerikai és még több külföldi újságíró követi minden léptét és feljegyzi min­den szavát. Mikoyan beszélgetett már kormány­vezetőkkel, politikusokkal és szakszervezeti veze­tőkkel. Vendége volt az amerikai üzlet és nagy­ipar számos vezető emberének. Bár Mikoyan magánlátogatóként jött az Egyesült Államokba, a Szovjetunió kormányának első miniszterelnök helyettese, minden szavának és tettének fontos jelentőséget tulajdonítanak. Csak ebből a szempontból lehet megmagyarázni azt az óriási érdeklődést, amellyel kijelentéseit követik. Tőle akarják megtudni, hogy -lesz-e bé­ke? Megoldják-e a berlini kérdést? Mi a helyzet a Szovjetunióban? “Béke lesz!” — felelte nyugodtan és határo­zottan Mikoyan az egyik kérdésre. Éppoly nyu­godtan, bizalommal és közvetlenül felelt minden hozzáintézett kérdésre, bárkitől jött, legyen az újságíró vagy 2-ik Henry Ford. Teljes nyíltsággal beszélt az áthelyezett szovjet politikusokról, a Kinai Népi Demokrácia szükséges elismeréséről, amelyhez hozzáfűzte, hogy abból az Egyesült Ál­lamoknak több haszna lesz, mint Kínának, a ke­reskedelmi és kulturális kapcsolatok kiszélesíté­séről és a hibákról, melyeket a Szovjetunió elkö­vetett és helyre fog hozni. Az egész országban az az általános vélemény alakult ki Mikoyanról, hogy nyílt és barátságos viselkedése mindenkiben mély benyomást keltett és hogy tehetséggel győzte meg hallgatóit arról, hogy a szovjet kormánynak komolyan békés szán­dékai vannak. Ne felejtsük el, hogy Mikoyan nem könnyen befolyásolható emberekkel beszélt, hanem olya­nokkal, akik — mondhatni — saját érdekükből kommunista-ellenesek. Ezek hallattak olyan han­gokat, mint “konstruktívan kell átgondolnunk a kommunista világgal eddig fenntartott viszo­nyunk problémáit” (W. Jorden, Sunday Times). “Egy második békekonferenciára kell összejön­nünk” (Brown, Kalifornia kormányzója) stb. Detroitban Mikoyan az autómogulokkal volt együtt órákhosszat. Kézzelfoghatóan bebizonyí­totta nekik, hogy mindnyájunk jóvoltáért nem a fegyverkezéssel, hanem kereskedelmi téren kell versenyt folytatni. “Ti magatok között is verse­nyeztek, mégsem keltek bírókra”, mondotta Mi­koyan, “országainknak is ilyen formában kell egymással versenyre kelni.” Mikoyant tehát a béke és a megértés küldöttje­ként tekintik itt és a külföldön is. Éppen azért itt is és a külföldön is visszatetszést szült az, hogy a State Department nem védte meg a vendéget, sőt inkább elősegítette, hogy az itt élő reakciós magyar emigráció, néhány más nemzeti hasonló emigráció segítségével parázs tüntetést rendez­zen egy-egy repülőtéren és veszélyeztesse Miko­yan életét. A N. Y. Times jan. 12-iki száma igy ir erről: “A zavartkeltés miniatűr formában hasonlítani kezd azokhoz, melyek Nixon alelnököt kisérték délamerikai útjában a tavasszal. Csupán azzal a különbséggel, hogy a Mikoyan elleni tünteté­seket idegen menekültek rendezik”. Vagyis az amerikai nép nincs képviselve. San Franciscóban . . .“a helyi sajtó a repülőté­ren történtekéit James Cavanaught, a State De­partment biztonsági megbízottját tartja felelős­nek. . . Megtudtuk, hogy úgy Chicagóban, mint San Franciscóban biztonsági ügynökök ez esetben tudatosan elhanyagolták a különleges látogatók­nak járó szokásos eljárás követését. Chicagóban s San Franciscóban is pl. az ilyen személyeket szál­lító repülőgépeket a nemzetőrség hangárjába szokták vezetni, ahol az illető kiszáll, üdvözlés után, ha akay interjút ad a sajtónak és azután úgy kisérik ki a repülőállomásról, hogy kikerül­heti a tüntetőket. . . Jelen esetben azonban úgy Chicagóban, mint San Franciscóban a State De­partment megbízottai ugv intézkedtek, hogy em­berüket haragos, tojást-dobáló csoportokon ke­resztül vezették ki.” “Ezzel ellentétben Mikoyan, mosolygó, nyugodt magaviseletével mindkét város lakóinak elismeré­sét nyerte meg,” folytatta a cikk. Mindez a kül­földön is hatást váltott ki és ez nem volt előnyös mint politikai propaganda szempontjából. A je­lentés szerint már elértünk némi eredményt az orosz nyelv tanitása terén, de nincs okunk önelé­gültségre. Még nagy utat kell megtennünk.” a State Departmentre nézve. A szégyenpir lepi el minden amerikai arcát, amikor erről a szégyenteljes magaviseletről olvas, különösen ha aTra gondol, hogy saját politikai és közéleti képviselőink a Szovjetunióban milyen ba­rátságos és minden vendégnek járó megtisztelte­tésben részesültek. Mrs. Eleanor Roosevelt volt elnökünk özvegye, Adlai Stevenson többszörös el­nökjelölt, Hubert Humphrey szenátor, Cyrus Eaton iparbáró és kivülíik még számos politikus, közéleti vezető visszatérve látogatásukból külön kiemelték az orosz nép és az orosz kormányveze­tők szives fogadtatását. A State Department tehát lemaradt a vendég­szeretetet és tisztelet terén is, mintahogy más té­ren is azért maradtunk le, mert értékeléseinket hibásan közelitjük meg. Avval hencegünk, hogy duslakodunk javakban, pedig több szeretetet és tiszteletet kapnánk a világ népeitől, ha arról győznénk meg őket, hogy embertársaink iránti érzésekben és becsülésben is duslakodunk. Azok a szerencsétlenek, akik szégyent hoztak a fejünkre kevés szót érdemelnek. Egyrészük, az ösztökélök, javíthatatlan fasiszta élősködők, a többiek hamis jelszavakkal félrevezetett embe­rek. A felelősség határozottan a State Department vezetőin van, akik ezért az amerikai népnek tar­toznak magyarázattal. Kalifornia állam nevében Edmund G. Brown, az uj demokrata kormányzó, hivatalosan bocsánatot kért Miko.vantól és bizto­sította őt, hogy Kalifornia népe visszautasítja a vagányok eljárását. Ugyanakkor meghívta Miko­yant az 1960-as téli olímpiászra, amely Kalifor­niában lesz megtartva. ÍZ ÉV LEGJ3B3 FILMJE A Motion Picture Academy megint bajban van. “The Defiant Ones” moziképet jelölték meg a newyorki Film Critics szakértői 1958 legjobb filmjének, anélkül, hogy az íróját megnevezték volna. Most kisült, hogy a társszerző Nathan E. Douglas, egy volt színész, akit annakidején be­idéztek az Amerikaellenes Bizottság elé és mert nem esett hasra előtte és nem árulta el, hogy melyik szinésztársa van a kommunista párt fize­tési listáján, Douglas nevét feketelistára he­lyezték, ami színészi karrierjének végét jelentet­te. Azóta különféle módon kereste kenyerét, sze­métgyűjtő is volt és azalatt megirta a darab szövegét. A “The Defiant Ones” (A dacolok) két egy­máshoz láncolt szökött rab viszontagságaival fog­lalkozik, akiket egymásiránti gyűlöletük és egy­máshoz kötöttségük olyan drámai érzelmi kitöré­sekhez vezet, hogy majd megölik egymást. A két fogoly közül ugyanis az egyik fehér, a másik né­ger. Csak az élet- és szabadság utáni vágyuk tartja ettől őket vissza. A szökésükben felmerülő aka­dályok leküzdése közben megismerik és megta­nulják becsülni egymás emberi értékeit, az önfel­áldozásig. A végén ugyanis, amikor már a láncot sikerült kettévágni és egy robogó tehervonat után szaladva a néger férfinek sikerült egy nyi­tott vagonra felkapaszkodni, a kezét nyújtotta, hogy fehér társát is magához emelje. Az azonban az éhségtől és fáradtságtól annyira ki volt me­rülve, hogy nem bírta a robogó vonat iramát. Az utolsó jelenet azt mutatja, hogy a néger rab a földön ülve fehér bajtársát ápolja és fejét ölében tartva csititó dalt énekel, miközben az őket ül­döző fegyőrök és vérebeik óvatosan közelednek a szabadságreményüket vesztett emberekhez. A film mindvégig izgalmasan emberi. Vajon a kiközösített iró megkapja a munkájáért neki já­ró elismerést? Az “Amerikaellenes” bizottság megszüntetését kérik Mrs. Franklin D. Roosevelt, Dr. Reinhold Nie­buhr, a Union Theological Seminary-tól, Dr. Paul Tillett, a Rutgers egyetemtől, Dr. Stringfellow Bar, a St. John egyetem érdemes elnöke és Jöhn Hammond, az NAACP álelnöke, aláírásukkal el­látott kérvényt nyújtottak be a kongresszushoz, kérve az Amerikaellenes Tevékenységeket Ki­vizsgáló Házbizottság megszüntetését. “A bizott­ság rendszeresen, alkotmányellenes utón, politi­kai célokkal visszaélt megbízatásával... az el­nyomás eszköze lett... ”, mondja a kérvény.

Next

/
Oldalképek
Tartalom