Amerikai Magyar Szó, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-04-23 / 17. szám
Thursday, April 23, 1959 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 3 “Szabad Afrika Napja” ünnepélyek Április 15-én Afrika országaiban és másutt, ahol afrikaiak élnek, megünnepelték “Szabad Afrika Napját”. Ezt a napot egy évvel ezelőtt tűzte ki a Ghana' fővárosában, Accra-ban gyülésező Afrikai Országok Függetlenségi Konferenciája. New Yorkban különböző összejöveteleken emlékeztek meg e napon Afrika függetlenségi mozgalmáról. Az említésre legméltóbb a Carnegie Hallban tartott nagygyűlés és a (Waldorf Astoriában kilenc független afrikai ország képviselete rendezésében megtartott cocktail-party volt. Mindkét helyen Tom Mboya, Kenyából, az össz- afrikai Népi Konferencia elnöke, volt a főszónok. Mboya a függetlenségi mozgalom érdekében jött az Egyesült Államokba és öt hétig fog itt tartózkodni. A Carnegie Hallban kívüle még G. Mennen Williams, Michigan állam kormányzója, Harry Belafonte ismert néger színész és énekes, Langston Hughes, hires néger költő és iró és más hírességek vettek részt az ünnepségen. Mboya kenyai népies ruházatban jelent meg és a tömeg “Uhuru” felkiáltással üdvözölte, amely swahili afrikai nyelven szabadságot jelent. Bátor kijelentések Afrika törekvéseiről beszélve, Mboya kijelentette, hogy “ugyanazt a békét, szilárdságot, biztonságot és jólétet akarjuk, amely a világon minden becsületes nép célkitűzése és nem akarunk a nagyhatalmi súrlódások eszköze lenni... Ezért hajlíthatatlanul ellenezzük, hogy Afrika területét, még a Szahara-sivatag legelhagyottabb részét is, a nem-afrikaiak kísérleti területnek használják újabb, ördögibb pusztító eszközeik számára.” Beszélt a “demokrácia nemzetköziségéről”, amely a szabadságot, a függetlenséget és a szegénységnek, a kórságnak, a tudatlanságnak a föld minden részéről való eltüntetését tartja főfeladatának. Gúnyolódva beszélt azokról, akik Afrika szabadságmozgalmában “kommunista veszélyt” látnak. Kenya ezen haladó politikai és munkásvezetője azt mondta azokról, akik igy beszélnek, hogy “ha minden igyekezetükkel azt a demokráciát gyakorolnák, amelyről prédikálnak, akkor nem kellene semmit sem félniök a kommunizmustól”. A bizottság, amely New Yorkban Afrika szabadságmozgalmának érdekében dolgozik egy 10 ezer dolláros csekket nyújtott át Mboyának a Carnegie Hallban. Williams michigani kormányzó beszédében azt ajánlotta, hogy az Egyesült Államok “elvben ismerje el a többségi uralmat Afrikában... az Egyesült Nemzeteken keresztül kezdeményezzen gazdasági segélyprogramot évi egy és fél billió dollár erejéig, mihelyt Afrika gazdasága ezt hasznosan alkalmazni tudja. . . adjon vezetést a faji elkülönítés és faji üldözés minden megnyilvánulása ellen”. (Ez egy kicsit nehéz feladatnak tüHÉTVÉGI LEVÉL írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M. "T ▼ ▼ «r-^r ▼ '▼'"r'srV ▼ ▼ sr-,r7'^'7^' NINCS KIBÚVÓ Nincs az a mondvacsinált kifogás mit Washington ne használt volna már a csucstalálkozás elodázására vagy megakadályozására, de úgy látszik: minden “zseniális” ötlet szétpukkant, mint egy szappanbuborék, MacMillan ama szilárd elhatározásán, hogy az államfők összejövetelének — ha törik, ha szakad — létre kell jönnie. Hogy aztán MacMillan eltökélt magatartása nagylátó- körü államférfim bölcsességnek avagy csak választás előtti manőverezésnek tulajdonitható-e, az teljesen közömbös e pillanatban; a lényeges az, hogy ő makacsul ragaszkodik a csucstalálkozás megtartásához és az utóbbi napokban erős erkölcsi támogatást nyert a kanadai kormánytól, amely talán még egy fokkal erélyesebben hangoztatja a találkozás szükségességét, mint az angol kormány... Bármennyire szeretne is Eisenhower kibújni a neki nem nagyon kívánatos összejövetel alól — valószínűleg attól való féltében, hogy egy ilyen tanácskozás nem terem számára újabb babérokat —, ma már a lehetetlenséggel határos volna az összejövetel megakadályozása, mert az egyet jelentene a “szabad világ” vezetői között fennálló ellentétek beismerésével, már pedig — mint azt unosuntalan halljuk — a “szabad világ” számára elengedhetetlenül szükséges és fontos, hogy egységes és erős frontot mutasson a Szovjet felé... Szalad Washington fühöz-fához, hogy a saját negativ álláspontja támogatására híveket szerezzen. Ebben az igyekezetében megszólaltatta a nyugatnémet, olasz és japán kormányokat is... S természetesen ezek a kormányok egytől-egyig “jóváhagyták” Washingtonnak azt a kikötését, hogy a csucstalálkozás csak az esetben tartassák meg, ha a külügyminiszteri tanácskozás sikere azt indokolttá teszi. Hát kérem, itt valami egészen uj dologgal találjuk szemközt magunkat. Mióta szokás a legyőzött országok kormányait megkérdezni, hogy a győztes országok kormányfői milyen feltételek mellett ülhetnek le tárgyalni a legyőzőitek sorsáról? Hát már odajutottunk, hogy erkölcsi támogatásért — volt szövetségeseink ellenében! — a volt ellenségekhez kell futkosnunk?! Jól nézünk ki!! wvv\wvw\vvvwwwv\wwvv*vw\vvvvvvwvvwwvw\* nik. Szerk.) A kilenc független afrikai ország képviseletei által rendezett cocktail-partyra nem ment el néhány meghívott amerikai vezető személyiség, mert Izrael képviseletét nem hívták meg. Miért nem kértük ki mindjárt a “szabad világ’* más kimagaló egyéniségeinek, mint például Fran-, co, Salazar, Menderes, Trujillo, Chiang Kai-shek* és a velük egysütetü “demokratikus” államfők szives engedélyét is? Hiszen ezeknek az uraknak az egységes fellépése bizonyára rettegő félelemmel töltené be Kruscsev szivét — nemde? Az összes kibúvók közül a legostobább s leglogikátlanabb az a feltétel volt, hogy a csucstalál- kozásra csak akkor kerüljön sor, ha a külügyminiszterek tanácskozása kielégítő eredményekkel jár. Hát én ilyen fejtetőre állított okoskodást még nem pipáltam! Éppen megfordítva kellene lenni! Ha ugyanis a külügyminiszterek tárgyalásai kielégítő megoldásokat szülnek, akkor elképzelhető, hogy csucstalálkozásra talán nincs is szükség; de viszont ha a külügyminiszterek nem tudnak zöldágra vergődni, éppen az ő kudarcuk teszi a csucstalálkozást okvetlenül szükségessé. Vagyis minél sikertelenebb a külügyminiszteri tárgyalás, annál fontosabb, hogy az államfők ösz- szeüljenek és póbáljanak kiutat találni a labirintusból, ahonnan alantasaik képtelenek yoltak kikecmeregni ... Sokat hallottunk arról is — kivált a vezető hírelemzők kormánysugallta cikkeiből —, hogy Kruscsev csak azért ragaszkodik a csucstalálkozáshoz, mert attól reméli, hogy “megtépázott” ázsiója a “vasfüggöny” mögötti országok népei szemében emelkedni fog. Másszóval: Kruscsev számára az egész csucstalálkozás nem egyéb, mint hiúsági kérdés: szeretne a másik három nagynak a dicsőségében sütkérezni — mint egyenlő fél — hátha ragad valami kevés abból őrá is... • Nos, én egyáltalán nem látom Kruscsev tekintélyét megtépázottnak. Soha olyan szilárdnak nem látszott az ő pozíciója, mint az utóbbi hónapokban. Népszerűsége nemhogy csökkent volna, hanem fokról-fokra emelkedett az elmúlt évek során, nemcsak országa határain belül, hanem azokon kívül is. Nem akarok túlozni, de úgy vélem, hogy amikor Kurscsev leül a három másik úrral tárgyalni, ő egyedül legalább olyan nagy részét képviseli az emberiségnek, mint a másik három együttvéve. Tehát nem látom be, miféle különös és érdemén felüli megtiszteltetés volna az ő számára, ha a másik három nagykegyesen “leereszkedik” hozzá egy kis tereferére. . . Ezek az urak nem olyan tulnagyok, ő pedig nem olyan tul- kicsi ahhoz, hogy ne tekinthetnék egymást teljesen egyenlő felekként. Miféle nimbuszt, tekintélyt, dicsőséget kölcsönözhet Kruscsevnek az a tény, hogy a sors összehozta őt másik három ország fejével? Gazember a nevem, ha erre a kérdésre felelni tudok. . . Nem lehet kibújni a csucstalálkozás alól —■ hasztalan minden igyekezet. MacMillan jól tudja, hogy ő nem áll egyedül ezzel a követelésével. Legalább ezerötszáz millió emberi lény — a föld lakosságának a többsége — áll mögötte ebben a kérdésben. Ennek pedig egy kissé kockázatos dolog fittyet hányni. . . MÁJUS ELSEJE (Folytatás az első oldalról) dés örök törvényének, hogy azok is születnek, megnövekszenek, majd elöregednek és végre elhalnak, hogy helyeiket átadják a következő, fejlettebb rendszernek. A tőkés termelés haszonélvezői különösen itt Amerikában, nemcsak tagadták, hanem szinte napjainkig erősen büntették azokat, akik a fejlődés letagadhatatlan tényét elismerni merték. De ime, szinte máról-holnapra nagyot változott a világ. Eltűnt az évtizedek előtti gúny és lekicsinylés. Sőt annak éppen a másik végletébe csaptak. Az amerikai sajtó szerint az amerikai élet minden megnyilvánulásának számolni kell azzal, hogy milyen hatással van az uj társadalmi rendre. Kétségbe estek Ha nem volna rá más módszerünk, a tőkés sajtóból is megállapíthatnánk a szocializmus eszméi gyors térhódítását. Ezt a gyors fejlődést valójában a tudományok mai állása, a technika nagy fejlődése tette lehetővé. És ennek dacára azt az Egyesült Államokban “a nemzetközi kommunizmus összeesküvésének” bélyegzik, ami ellen mindenféle eszközzel védekezni kell. Ennek megfelelőleg a régi, kizsákmányoló rendszer országait a “szabad világ”, amig a közös termelést gyakorló területeket “rabszolga országok” néven említik. Az a kép, amit a munkásosztály felszabadító harcáról ma a tőkés sajtó nyújt, az a kétségbeesett félelem, amivel a háborús feszültséget emelni igyekszenek, hogy a szocialista termelés terjedését korlátozzák, a legerősebb bizonyítéka a közösségi eszme diadalmas terjedésének. Valójában az osztály harc már kezdetét vette akkor, midőn egyes emberek akár fizikai erővel, akár pedig ravaszsággal képesek lettek elsajátítani embertársaik munkater- melvényeinek egy részét. A kizsákmányolás elleni küzdelem valójában egyidős az emberiség történetével, de évezredeknek kellett elmúlni, amig rájöttek, hogy az embernek ember által való kizsákmányolását nem az istenek, vagy más természetfeletti erők rendelték el, amelynek engedelmeskedni kellene. A felismerést megnehezítette és igy elodázta az, hogy a kizsákmányolok nemcsak fizikai erőszakot alkalmaztak, HANEM Á KIZSÁKMÁNYOLTAKAT SZELLEMILEG IS ELBÓDITOTTÁK olyannyira, hogy azok a tulvilági büntetéstől vagy másféle mumustól való félelmükben ragaszkodtak jármaikhoz. EZ A SZELLEMI ELBÓDITÁS VOLT A KIZSÁKMÁNYOLÓ OSZTÁLY LEGERŐSEBB FEGYVERE! Az osztályharcot tehát nemcsak a gazdasági, hanem az ideológia terén is vívni kellett. Az a nagy ijedelem, amit ma a tőkés sajtóban látunk, tagadhatatlan bizonyítéka annak, | hogy a munkássajtó ezen a téren is milyen nagy eredményt ért el. Midőn a jelen május elsejei ünnepségen számbavesszük veszteségeinket és eredményeinket, bátran mondhatjuk, hogy a tőkés rendszer ma már az ideológiai téren is jelentős vereséget szenvedett, bármily erőszakosan és durván tagadja is azt az amerikai tőkés sajtó. A munkásság teljes felszabadulásába vetett hitünkkel mondhatjuk, hogy egyes országok munkásellénes hajszái dacára is nagyot haladtunk és Tialadni fog a munkásság, hacsak a profit utáni őrület meg nem indítja a végzetes harmadik világháborút, amelybe az emberi civilizáció is bele pusztulhat. De bízva mondjuk a költővel: Mi már a lövőbe nézünk ihlet szemmel. Mert érted küzdünk, fényes uj világ! Palágyi Az ifjúság felvonulása (Folytatás az első oldalról) rikai kormány ilyen támogatást és hogyan bizhatnak az afrikai népek ilyen Ígéretekben, amikor azt látják, hogy hivatalosan itt nem tesznek lépéseket a faji elnyomás és megkülönböztetés eltüntetésére az amerikai “demokratikus” életből. Februárban Kairóban 52 országból 400 ifjúsági küldött vett részt az Afrikai-Ázsiai Ifjúsági találkozón. Bár az Egyesült Államok nem volt képviselve és az itteni sajtó meg sem említette a nagyfon- tosságu találkozót, az amerikai néger nép ügye fontos pontja volt az összejövetelnek. A kairói konferencia követelte, hogy az Egyesült Nemzetek zárjon ki olyan tagállamot, amely országán belül faji megkülönböztetést tűr meg. A szabadságért és egyenlőségért folyó harcot sem helyi, sem nemzetközi vonatkozásban nem lehet többé agyon hallgatni és országunknak jót tenne, ha ezt Eisenhower is tudomásul venné.
