Amerikai Magyar Szó, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1959-02-19 / 8. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, February 19, 1959 Munkásmozgalom i Végei ért a 134 napos sztrájk A Pittsburgh Plate Glass Company munkásai arra szavaztak, hogy elfogadják az egyezkedésre benyújtott ajánlatokat és ezzel véget vetettek a 134 nap óta folytatott sztrájknak. A United Glass and Ceramic Workers Union tisztviselői azt mondták, hogy a sztrájkoló mun­kások mind a hét lokálja szavazott a kérdésben. Három napon belül minden munkás újra dolgozni fog. A tervezet pontjait az egyeztető bizottság fog­ja megtárgyalni. A kérdéses pontok a munkavi­szonyokra és rangidősségre vonatkoznak, a bér kérdésében még a sztrájk előtt megegyeztek a munkáltatóval. A 13,000 sztrájkoló munkás a cég Ford City, Pa., Creighton, Pa., Clarksburg, W. Va., Herryet- ta, Okla., Crystal City) Mo., Cumberland, Md. és Mount Vernon, Ohio-i üzemeihez tartoznak. A Chrysler Corp. bejelentette, hogy az üvegesek sztrájkja befejeztével február 25-én megindul a termelés azokban az üzemekben, amelyek' üveg- hiány miatt leálltak. 15,000 autómunkás vált igy tétlenné. A 31 érés munkahetet és a profit felülvizsgálását kérik A United Electrical, Radio & Machine Workers of America, független szakszervezet központi ve­zetősége határozata alapján, felszólította a kong­resszus minden tagját, hogy “azonnal és építőén hasson oda”, hogy a 35 órás munkahét elfogadá­sára lépések történjenek. Ugyanakkor felszólítot­ta a kongresszust, hogy vizsgálja felül a nagy aránytalanságot, ami a korporációk profitja és a dolgozó munkásaik száma között fennáll, ; Albert Fitzgerald, a UE elnöke aláírásával el­látott beadvány rámutatott arra, hogy mig a ter­melés és a profit állandóan emelkedik, addig a m.unkanélküliség újra növekedőben van. ' Kiemeli azt, hogy sem a General Electric, sem a Westinghouse, a két nagy villanyfelszerelése­ket gyártó cég, de más nagy korporáció sem vál­lal felelősséget a munkáselbocsátó, üzemeket köl­töztető álláspontja következményeiért. “Roppant és korlátlan hatalmat gyakorolnak polgáraink élete felett az emberiességre való tekin tét és társadalmi felelősségvállalás nélkül. Eldo­bott munkásaik kínos helyzete és az elhagyatott városok jövője nem bántja lelkiismeretüket.” Ebben a helyzetben a kongresszusra hárul a felelősség, hogy gondoskodjon a sokmillió könyör­telenül mellőzött munkás munkábahelyezéséről, mutat rá a UE átirata. A Ford lokál is A szakszervezet vezetőségének ülésén bemuta­tásra került az a levél, amelyben a 600-as Ford lokál szerszámkészítő (tool and die) osztaga is­merteti azokat a lépéseket, amelyeket megtett a rövidebb munkahét elfogadása érdekében. Viszon­zásul a UE jelentést küldött a Ford lokálnak a saját ezirányban tett intézkedéseiről. HOGY IS ÁLLUNK A «ISJESB MUNKAHÉTTEL? Legutóbb akkor aggódtak a társadalmi problé­mákat figyelő és tanulmányozó közegek afelett, hogy mit is fog csinálni a munkás a sok szabad idejével, amikor a munkásmozgalom harcokat ví­vott a 10 órás munkanapnak 8 órára való leszál­lításáért. Most, amikor a technika "fejlődése a 30—35 órás munkahétre való áttérést teszi szük­ségessé, újra felhőbe borul az aggódók arca. A munkások jólétét szivükön viselő munkáltatókra, szociológusokra és bizony néhány szakszervezeti vezetőre is rátelepszik a gond. 100 évvel ezelőtt arra figyelmeztették a nemze­tet, hogy a munkanap 2, de még egy órával való megrövidítése is növelni fogja a részegséget és az erkölcsök másnemű elzüllését és a bűnözés, beleértve a feleségverést, feltartóztathatatlanul terjedni fog. Napjainkban, tekintettel a dolgozó nők erőteljesebb izmaira, férj pof ozással bővíthe­tik ki az esetleges bűnök la jstromát. De a figyelmeztetés nem talált meghallgatásra. Eű á hálátlan utódok ma már a 7 órás munka­napról beszélnek. Természetes, hogy a sok sza­bad idővel rendelkező jóakaróknak megint attól fáj a fejük, hogy milyen hatással lesz a munká­sokra, ha kevesebb időt kell eltölteniök a gyár­ban. Tanulmány-tárgy Az egyik unióvezérnek az az ötlete támadt, hogy “tanulmányozni” kell a kérdést és terveket kell lefektetni a munkások részére, hogy hogyan töltsék el meggyarapodott idejüket. Kihallgatás­ra hívtak be munkásokat és kikérdezték őket, hogy hogyan nézik ők a dolgot. Az egyik munkás ráncokba vetett homlokkal (ami őszinte aggódá­MÁRKI ISTVÁN: Egy történetmi évforduló Az emberi karakter minden becstelenségét ma­gában rejti ez a szó: háború. Napjainkban mégis a legszemtelenebb és a legtermészetesebb módon dobálóznak vele társadalmunk minden rétegében és olyan fölényes könnyedséggel, ahogyan az őrül­tek házába zárt mániákus kinevezi magát Napo­leon császárnak. Ezért van az, hogy időről-időre, szóban és Írásban, fájó szívvel is fel kell szaggat­ni a háború okozta gyógyuló sebeket és megvilá­gítani a tömeggyilkolás egy-egv mozzanatát. El­rettentő példaként kell szem elé állítani, hogy tulajdonképpen mi vár az emberiségre, ha neta­lán a napjainkban sokat emlegetett “hideghábo­rú” “melegre” változna a lipótmezei Napoleonok- i"a emlékeztető “civilizált” ember jóvoltából. Ebben a hónapban történelmi évforduló van. 1.250.000 férfit, asszonyt és gyermeket egy ha­talmas nemzet legszebb korát élő embereit ölte meg a hideg, 500,000,000 dollárt érő arany ve­szett el velük a pusztaságban. Ez volt az emberi történelem egyik legnagyobb tömegtragédiája. 1919 november 13-án Kolcsák admirális pa­rancsnoksága alatt indult el az ellenforradalmi hadsereg Szibéria Omszk nevezetű városából, az­zal a céllal, hogy Szibérián keresztül elérhessék az ötezer mérföldre lévő Csendes-óceán partjait. Ez a visszavonulásra kényszerült hadsereg fél­millió sorkatonából és 750,000 menekültből állott, ezen utóbbiak között volt 25 püspök, 12 ezer pap, 4.000 barát, 45 ezer rendőr, több mint 200,000 arisztokrata hölgy és rengeteg különböző korú gyermek. A legnagyobb érték mégis az 500 tonna súlyú cári arany volt, amelyet egy 26 kocsiból álló páncélos vonat vitt. Ez a hatalmas karaván abban az időben indult, >> »"ibériai tél kezdetét vette és szeren­csétlenségükre emberemlékezet óta ilyen hideg ■'tel nem volt. A hőmérséklet zéró alatt hatvan fokra esett pár nappal az indulás után és az or- kánszerü szél irtózatos erővel csapdosta az embe­rek arcába a megfagyott havat. Rövid idő múl­tán az ut tele volt megfagyott emberek és álla­tok hulláival, elhagyott szánkókkal, melyeknek hólepte kupacai kínai falként álltak a végtelenbe nyúló pusztaság szélén. Már harmadik hónapja menetelt az embertö­meg, amikor február elején tüzelő híján megállt az aranyat vivő páncélos vonat. Ekkor szánkók­ra rakták az ötszázmillió dolláros értéket, azon­ban még igy sem jutottak messzire, mert a rette­netes hideg egymásután ölte meg a kiimához szo­kott apró lovakat is és igy szánkóstól együtt ott kellett azt hagyni a fagyott pusztaságban. Soha senki nem tudta meg, hogy mi lett a sorsa ennek az ötszáz tonnát kitévő aranynak. A félig megfagyott, csontvázzá aszott ember­tömeg tovább menetelt a kitűzött cél felé, maga mögött hagyva az elesetteket. Az éhség, a lépé­sek zajának üteme hipnotikus alvási kényszert borított az agyakra, jaj volt annak, aki ennek a kényszernek engedett, mert egy percig tartó szundikálásból már nem volt többé felébredés. Olyan hideg volt, hogy az emberek szemöldökén jégcsapok lógtak és-a szemgolyó nedve jéggé fa­gyott; a finom jégréteg formálta láthatatlan szemüvegen át nézhették csak egymás homályos alakját. Ilyen körülmények között érkeztek meg Novo Nikolayeszkbe, ahol érkezésük éjszakáján 200 ezren fagyiak meg a városka környékén. Február vége felé a hatalmas embertömeg ma­radványai elérték a Baikal-tavat. melyen átkelve remélték a biztonságot és hogy újra kezdhetik az életet. Ekkor 250,000-en lehettek. Ráléptek re­sát jelezte) igy felelt: “Hát igen, én már régen gondolkodom felette. Elvégre a gazdámat ez a kérdés tisztán filozófiai szempontból érdekelheti, de ha létrejön a 35 órás munkahét, akkor engem fog sújtani. Az én keze­men lesz az extra 5 Óra, nem az övén. De ne ért­sék félre kérem. Ha a vöröshaju (a szakszerve­zet vezetője) úgy határoz, riogy szükségünk van a rövidebb munkahétre, hogy ezzel megmutathas­suk az oroszoknak, hát én belemegyek, bánni is történjék! És el kell készülnünk rá!” Nagyot ütött öklével a tenyerébe, illusztrálva eltökéltsé­gét. “Elvégre volt elég szabad időm gondolkodni a kérdésen. Az én munkaidőmet már egy évvel ez­előtt levágták 40 óráról 0-ra.” Megoldások Egész biztos, hogy lesznek, akik ajánlatokkal jönnek majd a kérdés megoldására. Talán jo vol­na egy hivatalos tanácsadót összeállítani, amely a nap minden órájára jótanáccsal látná el a tét­lenül szenvedő munkást. Ezt a korporációk meg­vennék, kiosztanák a munkások között, akik ta­nulmányoznák azt. A következő ötéves szerző­dés lejárata után levizsgáztatnák a munkásokat és ha bebizonyították, hogy már tudják, hogy mivel töltsék el a napi extra egy órát, akkor megkezdődhetnek a tárgyalások a rövidebb mun­kanapért. A -szakszervezeti vezető is éljen az együttműködés jogával és vegyen részt a mun­káltatók vizsgáztató bizottságában, nehogy a kér­dések félrevezetők legyenek. Egy élelmes újságíró kikérhetné az elnök véle­ményét a kérdésről. Neki igazán be tapasztalata van a szabad idő eltöltésében. És ő nem is könyv­ből tanulta, mint némely filozófia tanár, hanem gyakorlatból. J. L. — UE News Tovább is nagy a munkanélküliség Ohio államban Ohio államban 20 év óta nem volt olyan magas a munkanélküliek száma, mint 1958-ban — a Munkanélküli Biztosítási Hivatal adatai szerint. Az év folyamán 600,000 munkás jelentkezett és kapott biztosítási illetményt bizonyos időre. Sokan vannak, akiket a biztosítási törvény nem véd munkanélküliség esetén. A biztosítási illetékekben kifizetett összeg múlt évben elérte a 275 millió dollárt. Az azt megelőző három év alatt összesen 207 millió dol­lárt fizettek ki Ohio államban munkanélküli biz­tosításra. Mialatt a munkáltatók a gazdasági hanyatlás végét harangozzák be, november havában 137,000 munkanélküli kapta meg az utolsó csekket, mely­re jogosult volt. De munkához még mindig nem jutottak. ménységük útjára, az ötven mérföld széles tó tükörsima jegére, amely kilenc méter vastag volt. Kezdetben úgy. látszott, hogy már semmi sem növelheti az átélt szenvedéseket, ame­lyeknek az elmúlt három hónapban egymillió ál­dozata volt. — És mégis itt végződött az a rette­netes tragédia, amire talán egyikük sem gondolt. A széltől "tükörsimára csiszolt jégen csúszkál­va, botorkálva haladtak, amidőn ismét rájuk sza­kadt egy rettentő hóvihar. A hőmérséklet zéró alatt 69 fokra esett, amely a csontokban még a velőt is megfagyasztotta. Medve- és fókabőrből készült ruházatuk mint jeges páncél tapadt tes­tükre és a takarók alatt is órák alatt sok ezren megfagytak. Az egyik generális felesége gyer­mekszülés előtt volt. Tiszttársai és barátai gyű­rűt formáltak az asszony köré, hogy távoltart­sák a bámészkodókat. Azonban az asszony tusája túl sokáig tartott, — talán az újszülött életért való jogos harca miatt, melyet nem sikerült meg­nyerni a Baikal-tavat körülfogó végtelenség ha­ragjával szemben. Az egész csoport úgy, gyűrűt formálva megfagyott az újszülött védelmében, az anyával és gyermekkel együtt. Egyetlen egy lélek sem élte túl ezt az átkelési próbálkozást. A kötszázotvenezer ember csonttá fagyott hullája egy hófedte dombhoz hasonlóan magasodott az ég felé, a tó közepén, egészen a következő nyárig, amikor a nap melege diadal­maskodott a fagyon és a jég olvadásával a tó fenekére süllyesztette a világtörténelem legna­gyobb “hidegháborújának” áldozatait — pontot téve 1.250,000 emßer rettenetes, szenvedésteli életének végére. A tó szélén halálrafagyott pap zsehében talált papirdarábkára ez volt Írva: “Isten, ha tényleg létezel az égben! Cseréld ki az emberi szivet, hogy ne okozhasson többé ilyen rettenetes szenvedést fajtájának!”

Next

/
Oldalképek
Tartalom