Amerikai Magyar Szó, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1958-08-07 / 32. szám

Thursday, August 7. 1958 AMERIKAI MAGYAR SZÓ XL Irta: KEDARI NATH indiai iró Nidhaya megragadta nyikorgó, ócska kerék­párját és levitte a lépcsőn. Eközben arra gondolt, meddig bírja még a zaklatott életet és felesége pokoli szigorúságát. Az asszony egy termetes sasorr« nő, a parancsnokiás dühével festett han­gon utánaszólt az ajtóból: — Azt mondom — süvítette fenyegetően, mi­közben egy törött fésűvel tüskés haját boronál- ta — azt mondom, ne csavarogj egész nap. Azért kaptál kerékpárt, hogy gyorsan járj. És el ne feledd, mit kell hoznod! — jó-jó — szólt Nidhaya, és úgy fintorgott, hogy az izzadság leperegjen a homlokáról, ame­lyet a turbán jócskán eltakart. Türelmetlenül megragadta a kormányt és az orra alá díinnyö- gött: — Nem mondtad még eleget? Kergették dühös gondolatai. Az asszonyi ördög egészen megszállta az idegeit, szétkergette békés hangulatát, úgy érezte — szükségtelen lény ő a világon. Senki. Csetlő-botló lény — akinek ráadá­sul most még a kerékpárra is fel kell ülnie. Et­től pedig félt... Amig kisvárosban laktak, eszébe se jutott a kerékpár. A felesége azt mondta, nincs szüksé­günk az efféle luxusra. De amióta felszippantot­ta őket a nagyváros és rájuk kényszeritette lá­zas, rohanó életritmusát, mégiscsak vettek egy kerékpárt. Pedig ez veszedelmes jószág. A bal lábát rátette a bal pedálra, a jobbal pe­dig kilökte maga alól a talajt. Ezután a jobb lá­bát át kellett volna vetnie a nyereg fölött, hogy elhelyezhesse a jobb pedálon, óriási lendülettel meg is kísérelte a műveletet, aminek következ­tében a kerékpárja, akár egy megbokrosodott ré­szeg ide-oda billegett, dülöngélt. A helyzet a to­vábbiakban úgy alakult, hogy hol a bal lába, hol pedig a jobb csúszott le a pedálról. A délutáni nap teljes erejével szórta alá a su­garakat. Az utakon nyüzsögtek a jármüvek, s ezek, akár az éhes cápák a kis halakra, fogvi- csorgatva lestek Nidhaya kerékpárjára. Nidhaya felettébb kényelmetlenül érezte magát. Egyszer úgy tűnt neki, mintha a nyereg túlságosan ma­gas lenne, máskor, egyszerre csúszott ki mindkét pedál a lábai alól, azután meg a kormány bokro- sodott meg. Sohasem ült volna kerékpárra, ha a felesége nem parancsol rá. Most aztán a kerékpártól épp ugv félt, mint a feleségétől. Szörnyű bizonytalan­sága azt súgta neki, hogy a főútvonalról fordul­jon be a legközelebbi mellékutcába. Ezt meg is tette — szerencsésen egy csoport kellős közepébe hajtva. — Uj madár — jegyezte meg valaki, akinek csaknem letépte frissen vasalt nadrágját. — Ne a holdra bámulj, hé — förmedt rá egy másik. Nidhaya rákapcsolt, hogy elmeneküljön az el­lenséges hangok elől. Sajna, egy másik kerékpár oldalról meglökte, ő nagy Ívben kirepült a nye­regből és végig hasalt az úttest burkolatán. A fe­je nagyot zekkent, de köröskörül csak nevettek a tragédián. Pedig a teste szinte égett a fájda­lomtól, a könyökéről és a tenyeréről lejött a bőr, és sajgott a gerince is. De a nevetés talpra kény­szeritette. Megragadta rakoncátlan jármüvét és igyekezett kijutni a tömeg lőtávolábái. Nidhaya végre egy másik utcába keveredett, de ekkor már úgy érezte, mintha egy zsák ólmot raktak volna a hátára. Ráadásul eszébe jutott, hogy vásárolnia kell valamit a feleségének. De mit? Egy darabig céltalanul ődöngött az üzletek kirakatá előtt. Törte a féjét, ám Hasztalan. Vég­re megállott egy vegyeskereskedés előtt, egy karó hoz odatámasztotta a kerékpárját és bement a boltba. — Mit óhajt? — kérdezte egy infámitus le­gény a pult mögül. — Mit is? Mit is? Ej, no. .. , — Ne lopja az időmet, mester... Nidhaya kétségbeesetten törte a fejét, hogy mit is akar. Meghordozta elkinzott tekintetét a boltban és mint soha nem látott holmikat, bá­multa meg a fűszereket, a rizst, a sógarmadát és a polcok egyéb terhét. A fogkefe-bajuszu tu­lajdonos már gyanakodva nézte őt, különösnek találta a vérző és poros alakot. Nidhaya végre rájött, hogy egy cédula van a zsebében. Izzadt tenyerével előkotorta az összegyűrt papirost, s felolvasta felesége kezeirását: “Egy fésű, egy kisüveg hajolaj, egy csomag teafü és két haj­csat”. Az infámitus képii boltoslegény jókedvűen ösz- szecsapta a két tenyerét, úgy tett, mint, aki el van ragadtatva a rendeléstől és villámgyorsan összeszedte, becsomagolta az árut. Ezután óriási grandenzával átnyújtotta a pakkot a meredten bámuló különös vevőnek. Nidhaya már éppen köszönetét akart mondani, amikor a háta mögül előtoppant egy hatalmas alak és alaposan ráhá­gott a lábára. Egy pedált se taposhattak volna komiszabban. Nidhaya sziszegve, toporzékolva tá­vozott az üzletből, s a haldoklók reménytelensége szállotta meg vallásos, jámbor szivét. Pusztán a rend kedvéért, mégis megállott a járda szélén, kinyitotta a tenyerét és megszá­molta, mennyit kapott vissza. Négy rúpia és négy anna — ez kevés. Becsapták. Rosszul adtak vissza. Most mit csináljon? Bekukucskált egy ré­sen a boltba és jól látta, hogy az infámitus ké­pű legény — vigyorog. Nem volt lelkiereje visz- szamenni a boltba és követelni a magáét. Haza­sietett, Hangosan köhögött, akár egy kehes ló, amint odahaza bekopogtatott. A felesége nyomban be­engedte. Morcosán fogadta, s még a vonásai sem voltak biztatóak. Az orra csupa szénpor. Első dolga volt átvenni a csomagot. — Benne van minden — faggatta — a mit kér­tem ? — Minden, drága Sheelo. . . Hanem idenézz. . . És megmutatta az eséstől nyúzott tenyerét, — Leestem a bicikliről. — Úgy? És nem történt baja a biciklidnek? Hol az a bicikli, hadd lássam! — A bicikli? — Nidhaya tagjait halálos ré­mület szállta meg. — óh, drága istenség, óh szent Bhagwan ! A boltnál felejtettem! — Jaj — nyögött halkan az asszony. — Jaj, te pusztító szörnyeteg, te gyilkos, te fertelmes lény, de meg vagyok én verve veled! Rohanj, te szerencsétlen! A biciklid már úgysem lesz meg! Annak már vége, vége, vége! Nidhaya rohant, ahogy csak tüdeje és a lába engedte. Belévetette magát a tömegbe, lökte, so­dorta. fröcskölte maga elől az embereket és köz­lód, visszamegyek Lamaneur közjegyzőhöz, még egyszer megbeszélem vele a dolgot és megma­gyarázom neki. Azt fogom mondani, hogy te kí­vánod igy elintézni a dolgot. Biztos vagyok a dologban, ismerem a helyzetet és tökéletesen rendbenlévőnek és tisztességesnek tartom az egé­szet. Olyan, mintha én magam mondanám neked: “Fogadd el drágám, te is, hiszen én a férjed szin­tén elfogadom.” Különben tényleg méltóságun­kon aluli volna. Serboisné mindössze ennyit mondott: — Ahogy gondolod. Férje folytatta. Egyszerre nagyon bőbeszédű lett. — Igen, nagyon szépen meg lehet magyarázni a dolgot, ha megosztjuk az örökséget. Egy ba­rátunk hagyta ránk, aki nem akart súrlódást okozni közöttünk, nem akart különbséget tenni, nem akart olyan színbe kerülni, mint aki azt mondja: “Halálom után is jobban szeretem az egyiket, vagy a másikat, mint ahogy életemben is őt szerettem jobban.” És biztos lehetsz benne, hogy ha ez a szempont eszébe jutott volna, igy is járt volna el. Csak nem gondolt rá, nem szá­molt a következményekkel. Mint te nagyon he­lyesen állapítottad meg az előbb, mindig csak neked hozott ajándékot. És neked szánta az utol­só figyelmességet is. Felesége árnyalatnyi türelmetlenséggel szakí­totta félbe: — Rendben van. Értem. Nem szükséges any- n.yit magyarázkodnod. Menj el a közjegyzőhöz! Most rögtön. Férje elpirult, hirtelen zavarba jött, dadogott: — Igen. . . igazad van. . . máris megyek. Vette a kalapját, feleségéhez lépett, feléje nyújtotta száját, meg akarta csókolni, s odasug- ta neki: — Viszontlátásra drágám. Felesége a homlokát tartotta felé, s Serbois nagy csókot nyomott rá. Pofaszakálla az asszony arcát csiklandozta. Aztán boldogságtól sugárzó arccal elment. Serboisné pedig az asztalra ejtette kézimunká­ját és csöndesen sirni kezdett. Fordította: Justus Pál ben az égi hatalmakhoz imádkozott, hogy könyö­rüljenek meg rajta, hogy segítsék meg nagy ba­jában. — óh, Bhagwan, irgalmazz, bocsáss meg a boldogtalan bűnösnek... A négy rúpia és a négy anna még mindig a., kezében volt, amikor visszaérkezett a bolt elé. Ekkorra már egy egész sereg kerékpár támogatta ott a karót, őrülten kereste a sok között a magá­ét. És mérhetetlen öröm áradt szét minden por- cikájában, amint meglelte. Lám, a mindenekfelett való meghallgatta.. . Óh, ez csodálatos dolog. .. Csodálatos. . . Csodálatos. . . Elhatározta, hogy benez a templomba és mély hálája jeléül ajándékot visz az isteneknek. Azon nyomban betért egy édességet árusító boltba és. cukorkát vett négy -anna-ért. Azután odatámasz- totta kerékpárját a templom falához és igazi ün­nepi hangulatban lépkedett fölfelé a széles lép­csősoron. Odabent áhitatosan megállott Krisna istenség és élettársa. Radha képe előtt.-— Óh, Mester — hálálkodott — bár én csak egy nyomorult bűnös vagyok, kérve-kérlek fogadd el szerény ajándékomat abból az alkalomból,, hogy a biciklimet nem lopták el, noha ellophatták volna. . . Ekkor egy imaverseket mormoló pap lépett oda hozzá, aki a mormolást egy pillanatra se- hagyta ugyan abba, de a csomagot átvette és az egyik darabkáját nyomban meg is kóstolta. A imp az áldás mozdulataival tisztelte meg az isten­ség szent képe előtt Nidhayát. Lám, az öröm és a békesség teljes. A mindenekfelettvaló kegye nem kétséges, az élet szép, a bajok pedig majd­csak szertefoszlanák. És Nidhaya tisztult lélek­kel, emelkedett hangulatban, ünnepi fényekbe öl­tözötten lépkedett lefelé a lépcsőkön. És ekkor halálraváltan vette észre, hogy kerékpárját —- ellopták.., ATLANTISZ valóban létezett N. Lednyev szovjet fizikus és matematikus professzor két évtizedes tanulmányai eredménye­képpen arra a következtetésre- jutott, hogy A1- lantisz, az ókori titokzatos szárazföld valóban lé­tezett, hatalmas sziget volt a Gibraltártól nyu­gatra levő tengerrészen. Ehhez a legendás hirii országhoz, amelynek az ókori történészek leírása szerint páratlan hatalma volt, kisebb szigetek sorozata is tartozott, amelyek egészen az ameri­kai szárazföldig húzódtak. Lednyev professzor véleménye szerint az Atlantisz létezésének döntő bizonyítéka, hogy a Pireneusi-félszigettől nyu­gatra eső területen a tengerfenék domborzata pontosan egyezik Atlantisznak azzal a földrajzi leírásával, amelyet Platon adott róla az időszámí­tásunk előtti 4. évszázadban, még korábbi forrá­sok alapján. LEGÚJABB GYÓGYTANI KUTATÁSOK sze­rint az állatoknak is többféle tipusu vérük van, éppenugy, mint az embereknek. Karl Landsteiner osztrák biokémikus fedezte fel, hogy az emberi vér négy típusba sorolható, amelyeket most O, A, B és AB jelzésekkel látnak el. Vérátömleszté­seknél csak a beteg vérének megfelelő tipusu vért lehet hatásosan alkalmazni. ★ A REUTERS hírszolgálat szerint a Kínai Nép­köztársaságban a könyvek árait 15 százalékka leszállították. ★ AZ “ARMY” adatai szerint az Egyesült Álla­mok adófizetőinek 7,700 dollárjába kerül mindéi egyes amerikai katonának egy évi külföldön való tartása. t ■y-r t * t t t ▼ t ▼ ▼ ^ v * v"** ft HÁLAADÁS Akarom ferjeszteni a lapot! Magyar Szó Kiadóhivatala 130 East 16th Street New York 3, N. Y. Tisztelt Kiadóhivatal! Kérem küldjenek mutatványszámot a követ kezd címekre: Név: .................................................................... Cim: ....................................................................-ft 2 Város: .............................................................. Név: ....................................................................| Cim: ...................................................................... Város: ........................................................

Next

/
Oldalképek
Tartalom