Amerikai Magyar Szó, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1958-09-11 / 37. szám
Thursday, Sept. 11, 1958 AMERIKAI MAGYAR SZÓ HÉTVÉGI LEVÉL írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M. Rev. Gross ünnepi beszéde a lapkonferencia bankettjén i. Amikor ugyanaz a szónok beszél évről-évre ugyanahhoz a hallgatósághoz ugyanazon a konferencián és ugyanabból a célból, hát akkor egyszerűen elkerülhetetlen, hogy ne ismételje meg önmagát. Hosszú éveken át nekem jutott az igazán megtisztelő feladat, hogy ezen az évente gismétlődő, fontos összejövetelen az ünnepi szónok legyek. Megtiszteltetés ? Valóban az — én annak tekintem és nagyon hálás is vagyok érte. De én a hangsúlyt inkább erre a szóra helyezném: FELADAT. És ha művésze volnék a szónak (holott csak egyszerű napszámosa vagyok), akkor is fölötte nehéznek találnám minden alkalommal uj és hatásos eszmékkel előállni, hogy minél sikeresebben tudjak eleget tenni ennek a feladatnak. Ha tehát olyasmit hallanak tőlem, amit már korábban hallottak — ne tévesszenek össze a megrepedt gramofon-lemezzel. . . Megboldogult papkoromban az volt a legnagyobb problémám — és minden valamirevaló papnak ugyanaz a problémája —, hogyan prédikáljak hetenként háromszor-négyszer is anélkül, hogy ismétlésekbe bocsátkoznám? Mert hiszen a téma lényegében mindig ugyanaz. Calvin Coo- lidge, a szűkszavú elnök egy vasárnap egyedül ment a templomba, mert a felesége gyengélkedett és történetesen az újonnan beiktatott lelkész pont azon a napon tartotta bemutatkozó prédikációját. Mrs. Coolidge tehát érthetően kiváncsi volt az uj pap kvalitásaira. Kérdi is férjétől nagy érdeklődéssel, mikor az visszatért: “Nos, hogy’ tetszett az uj pap?” “0. K.” — volt a rövid válasz. “De mégis, miről prédikált?” — unszolta tovább a férjét Mrs. Coolidge. “Bűnről” — felelte Mr. Coolidge. “De mégis, mit mondott?” “Hát ellene volt” — vágta el a további diskurzust Mr. Coolidge. János apostolról, aki 17—18 éves ifjú lehetett, amikor imádott Mesterét keresztrefeszitették, fel van jegyezve, hogy hosszú, csaknem százéves életének utolsó éveit Pátmos szigetén élte le. Napról-napra jöttek zarándokok, hogy láthassák a Názáreti kisded tanitványcsoportjának utolsó élő tagját. És gyakran kérték Jánost, hogy szóljon egy pár szót hozzájuk. Ilyenkor az ősz, megfáradt apostol mindig ezt mondta: “Fiacskáim, szeressétek egymást!” Egy alkalommal egy zarándok megszólalt: “De atyám, mikor egy pár évvel ezelőtt itt jártam, ugyanezt mondtad. Nem mondanál most valami mást?” “Nem, fiacskám, mert ez a legfontosabb és legszükségesebb dolog: SZERESSÉTEK EGYMÁST!” Akármilyen köntösbe öltöztetem is a mondóká- mat, a végén mégis oda lyukadok ki, amit tavaly mondtam, vagy tavaly előtt, vagy öt—tiz évvel ezelőtt — és ti tudjátok legjobban, hová szándékozom kilyukadni. . . Ha szavaim derülátók és olykor tréfásak lesznek. ez ne tévesszen meg senkit: akasztófa-hu- mor ez. . . hasonló az egyszeri cigány humorához, akit hétfőn reggel vittek akasztani: “Ez a hét is rosszul kezdődik.” Higvjétek el: nehéz szívvel állok előttetek ma este. Négy évvel ezelőtt Clevelandban éreztem magam ugv, mint ma. Ott mondtam — egyesek talán vissza tudnak emlékezni —, nem tudom, temetésre jöttünk-e össze, vagy győzelmi torra. Nem tudom, élni fogunk-e, vagy halni. Ha ez a kétely, ez a bizonytalanság indokolt volt négy évvel ezelőtt, mennyivel indokoltabb ma, amikor négy évvel közelebb vagyunk a sir széléhez. . . Mert ne tagadjuk: akár rólunk öregedő progresszív magyarokról van szó, akár pedig a mi szintén élemedő lapunkról — MINDEN MÚLÓ NAP KÖZELEBB VISZ BENNÜNKET A SÍRHOZ. . . Az elmúlás gondolatát nem könnyű megszokni és elviselni. Senki sem szeret meghalni; mindenki élni akar. Akárcsak az egyszeri ember, aki igv filozofált: “Ha beteg vagyok, hivatom az orvost, vagy elmegyek a rendelőjébe és megfizetem a diját — elvégre az orvosomnak is élni kell. . . Aztán megcsináltatom a receptet a patikában és kifizetem a gyógyszer árát — hiszen a patikus is élni akar. . . Aztán hazaviszem a méregdrága orvosságot és kidobom a szemétre — elvégre én is élni akarok.. Itt pedig arról van szó, hogy a Magyar Szó éljen-e, vagy haljon. Orvos volna bőven, aki Írja a receptet, csak gyógyszerben van hiány, mert a mi patikusaink, akik évtizedeken át hűségesen szolgáltatták az orvosságot, egyremásra itthagynak bennünket és, sajnos, mindkevesebben vannak azok, akik a receptet ki tudják tölteni. Azon a recepten pedig csak egyetlenegy jel van — igy néz ki: $. Ez az orvosság azonban nemigen kerül a szemétre; a mi betegünk: a Magyar Szó minden cseppjét beveszi — mert ő is élni akar... De nem valami könnyű dolog mindig ugyanazt az orvosságot kérni, ugyanazoktól a mindkeves- bedő számú patikusoktól, ugyanannak a betegnek a számára. Olykor-olykor felmerül a kérdés: Üdvös-e, helyes-e a beteget továbbra is életben tartani? (A “beteg” szót természetesen csak képletesen használom, mert a Magyar Szó — hál’ Istennek! — sohasem volt olyan egészséges, mint manapság. . .) Hát ez a kérdés ma itt a konferencián el lett döntve: kimondtátok, hogy meg akarjátok hosszabbítani a lap életét. Egy sereg okot hoztatok fel, miért fontos, hogy a Magyar Szó életben maradjon. Egy ok — noha Magyary delegátustársunk futólag érintette — nem volt kellőképpen kihangsúlyozva és ennek én szeretnék adni külön jelentőséget, ha megengeditek. A reakció hosszú és céltudatos aknamunkája, sajnos, nagyon sikeres volt abban az igyekezetében, hogy minden összekötő-kapcsot, amely létezett a haladó magyar mozgalomban az ország egyik határától a másikig, valósággal pozdorjává zúzzon. Szervezeti, egyleti életünk szinte egyenlő a semmivel. Virágzó betegsegélyző és életbiztosító intézményünket a reakció odaajándékozta egy mammutkompániának és ezzel a jogtalan cselekménnyel megfosztott bennünket a legerősebb szervezeti kapcsolatunktól. Ma már jóformán csak temetéseken találkozunk, de ott is igen gyér számban, mert elveszítvén kapcsolatainkat, alig tudjuk értesíteni a még életben lévő egykori tagokat, hogy jöjjenek el a végtisztességre, isincs semmi, ami összefűzne bennünket, ha ez a lap is megszűnik . . . Ha ennek a lapnak nem is volna semmiféle tanító- és vezetőszerepe (pedig van:j, na enneK a lapnak nem volna semmi értéke, pint útmutatónak és világítótoronynak (pedig vanlj, na ez a lap nem is töltené be rendeltetését, mint harcos, szókimondó visszhangja a mi meggyőződéseinknek (pedig méltán betölti!), hát még akkor is azt mondanám, hogy feltétlenül szükség van rá TISZTÁN ÉRZELMI OKOKBÓL —, hogy együtt tartsa Szabó Jánost a Keleten, Páczier Flóriánt a Nyugaton, Kozma Dénest Észak-Kanadában, Fischer Jánost a Középnyugaton; ezek a jólismert nevek csak szimbólumok — értem alattuk a mi még mindig népes családunkat: a haladó magyar gondolat tántoríthatatlan híveit. . . Gondolj csak arra, hogy mi volna, ha ez a lap egyszer csak, minden bejelentés nélkül, beadná a kulcsot. Mintha csak elvágtak volna attól a világtól, amelyben hosszú évcizedeken át lelki és szellemi otthonodat megtai-ntad. Páczier, Szabó, Fischer és Kozma háromezer mérföldnyire élhet tőled, de egynek érzed magadat velük érzésben, gondolatban, célkitűzésben; szived ugyanazokért a reménységekért dobog, mint az övék — amig ez a lap él és összefűz amazokkal, nem érzed az óriási távolságot; ezek és más ezrek olyan közel vannak hozzád, mintha ott ülnének veled otthonod frontszobájában vagy az árnyékos ámbitu- son... Éveken át ez volt kedvenc olvasmányod. Lehetett ezer okod a kritikára; ki tudja, hányszor kinyílt a bicska a zsebedben magától egy-egv “nem szeretem” cikk olvastára, de volt más ezer okod a büszkeségre is. Volt benne számtalan dolog, amit szerettél, élveztél és becsültél, amiből okultál, tanultál. Amig van, nem is tudod felbecsülni, mit jelent számodra, de ha hirtelen megszűnne létezni, akkor tudnád csak meg igazán, mit vesztettél. . . Akárcsak egy közeli hozzátartozó: egy férj vagy feleség, egy apa vagy anya, egy gyermek vagy unoka, vagy egy igazi kebelbarát — amig ott vannak körülötted, halvány sejtelmed sincs, mennyit jelentenek számodra; csak akkor eszmélsz rá igazán, amikor a ravatal mellett- állasz, hogy voltaképpen mit is vesztettél. . . De ez a lap sokkal több számunkra, mint szentimentális kapocs. Én, aki egy egész sereg angol napilapot és hetiszemlét olvasok, magam is rengeteg világosságot meritek ebből a kis lapból. Hol olvastam volna - hogy csak egy közelmulti példát említsek—Fulbright szenátornak azt az okos, alapos, borotvaéles beszédét két-három héttel ezelőtt a mi öngyilkos, mániákus, tébolyodottan kapkodó külpolitikai vonalvezetésünkről, ha a Magyar Szó le nem közölte volna?? A sok angol lap közül, amely eljut kezeimhez, csak a National Guardian hozta le, de az is csak kivonatosan. De a Magyar Szó — felismerve a beszéd óriási fontosságát — lehozta és mi okultunk belőle. Én nagy gyönyörűséggel olvastam, mert megtudtam belőle, hogy azért még mindig akad egy pár a mi bölcs honatyáink között, akit nem lehet teljesen elvakitani. Ez a szenátor tisztán látja — ha elkésve is —, amit mi már régen megláttunk, mert a Magyar Szó unos-untalan rámutatott, hogy Dulles — aki a mi szerencsétlen elnökünket az ujjai köré tudja csavarni — pusztulásba viszi ezt az országot és vele együtt az egész világot, ha továbbra is gyeplő nélkül űzheti az ő kó- tyagos meredekpolitikáját és lőheti az egyik óriási bakot a másik után... (Folytatjuk) A bűnözés és a javító-nevelő munka E lap hasábjain megjelent előbbi cikkem tárgyilagos képet igyekezett festeni a bűnözés okairól s beszámolt arról, hogy miért csökken a bűnözők száma a szocializmust építő országokban s miért emelkedik elképesztő arányokban a tőkés világban. Ennek kapcsán megemlítettem, hogy a Szovjetunió és a népi demokratikus országok jogrendszere mennyivel fejlettebb és végül, hogy a büntetési formák és rendszerek alkalmasak a bűnöző- egyén természetének, életformájának megjavítására. Ilyen büntetési forma: a javitó-nevelő munka. A Szovjetunió és a népi demokráciák büntetőjoga elvileg különbözik a tőkés államok büntetőjogától. Ezen utóbbi jogrendszerben a döntő cél a. megtorlás, amely feltétlen visszatartja a bűnözőt üjabb bűncselekmények elkövetésétől. Az átneve- lés, a javító munka figyelembe sem jön. A népi demokratikus országok jogrendszerében nem döntően főcél a megtorlás, hanem a dolgos munkáséletre való nevelés, a foglalkoztatás. A javító, nevelő munkára Ítélt egyén nem rabja a börtöncellának (ahol testileg leromlik, lelkileg még jobban lealjasodik), hanem dolgozó munkástársai között találja meg a kivezető utat a becsületesen dolgozók társadalmába való visszatéréshez. Nézzük a kérdést részleteiben: a bíróságok kisebb fontosságú bűncselekményekért szabadságvesztés helyett más intézkedéseket, főleg szabadságvesztés nélküli javitó-nevelő munkát alkalmaznak. E munka időtartama 7 naptól 1 évig terjedhet. A javitó-nevelő munka nemének kérdésében a bíróságnak kell dönteni. Ezt abban az esetben alkalmazzák, amikor a bűnös nem annyira veszélyes a társadalomra, hogy attól való elszigetelésére szükség lenne. A javító munka feladata a dolgos munkával való kényszerű fegyelemre való nevelés — politikai neveléssel egybekötve. Ennek az intézkedésnek a büntető jellege abból áll, hogy az elitéit munkabéréből egészen 25 százalékig menő visszatartás eszközölhető. A tapasztalat azt mutatja, hogy a javitó-nevelő munkára Ítéltek 98 százaléka felemelt fővel kerül vissza a dolgozók társadalmába. Homlokukat nem égeti a börtönviseltség megszégyenítő és megalázó bélyege. Ha valaki a tőkés országokban bűnt követ el és annak nyomait pénzzel, vagy személyi összeköttetéssel elsimitani nem sikerült, örökké magán viseli a börtönviseltség szégyenitő bélyegét! Ha már ennél a kérdésnél tartunk, meg kell azt is magyarázni, hogy a Szovjetunió és a népi demokratikus országok jogrendszere ismeri a büntetett előélet törlésének intézményét. Az igazságérzet követeli, hogy eljöjjön az az időpont, amely ezt a megbélyegző foltot is eltünteti és az illető állampolgár a társadalom és az állam szemében ne számítson többé büntetett előéletűnek. Ezeket az időpontokat a törvény 3 és 6 évben állapította meg arra az esetre, ha az elitéit ezen idő alatt újabb bűncselekményt nem követett el. A tőkés országokban azt állítják a Szovjetunió, valamint a magyarországi igazságszolgáltatásról, hogy ott nincs jogrend; hogy erőszak és terror- biráskodás van. A magyar jogrendszer fejlettségéről, humanizmusáról e kis cikk nyomán is el lehet gondolkozni. Irta: Dr. V, * fi 3
