Amerikai Magyar Szó, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1958-04-24 / 17. szám
14 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, April 24, 1958 MAGYAROK SVÁJCBAN m re Irta: BÓDOG ANDRÁS Svájcban a nagy városokban és különösen a fővárosban, Bernben rengeteg magyart lát az ember. Sok a fiatal, 17—20 évesek. Ezek azok, akiket a svájci kormány beengedett az októberi események után. Hármas-négyes csoportokban vágtatnak a berni utcákon és főként estefelé mind a vasútállomáshoz igyekeznek, mert ott van a magyarok esti séta- és találkozóhelye. Ha beszédjükről nem ismerné meg őket az ember, a gomblyukba tűzött jelvényről megismerheti; a magyar címert ábrázolja az, melyet hosszában nagy fehér kettős-kereszt tör át. Ilyesmit láthatott az ember eleget régebben is, a különböző “nemzeti” alakulatok ezzel kezdték Magyarországon, később ugyanezeknek a kereszteknek a vége el- horgosodott. Azután jött a háború és utána az ilyen horgos keresztek kimentek a divatból, ha nem is a hozzájuk tartozó emberek, akik mostanában az újra kiegyenesedett kettős kereszt árnyékosabb védelmébe húzódtak, s ha megöregedve is, ma a nyugati demokrácia nevében vezérel- getik a helyes útra a fiatal magyar menekült csoportokat Svájcban. Szerveznek, jelvényeket osztogatnak; a jelvé- nves fiatalok nem is tudják miről van szó. Elszaladtak, mert Ígéreteket kaptak, mert féltek a háborútól, mert autót akartak, mert mások is elmentek. A kiválogatott fiatalokat Svájc bebocsá- tóttá, noha, aki nem polgár, az állást nem kaphat és képesítése nem érvényes, üres iskolákban, kolostorokban helyezték el őket, tömegétkezdékben esznek. A politikai és vallásos csoportok “ujjá- nevelik” és szervezik őket mindenféle alapokból, ami azért is jó, mert az alapokból jut is marad is a szervezőknek. S kik a szervezők? Ugyanazok, akik a' háború után nyugat felé menekülve vitték, amit csak tudtak. Sok viz folyt le már azóta a Dunán, a pénz elfogyott és igy Isten áldása volt 1956 októbere, mely alkalmat nyújtott mindenféle szervezési munkára és különféle alapok kezelésére. Aztán ki tudja, mi minden jöhet még? A fiatalok pedig hordják a kettős keresztet, mert ez kötelező útlevél a szálláshoz és étkezéshez. Töltik az időt nyelvi és “ujjánevelési” tanfolyamokkal, egyébként nagyobbrészt tétlenek. “Eljön az idő hamarosan...” hallják unos untalan, de ez még sem töltheti be egész napjukat! S ha nem jön el az idő hamarosan? Mi lesz velük? Néhánynak sikerül beleilleszkedni az ország életébe. . . a többi elszóródik, eltűnik. Ki törődik párezer, vagy tizezer elfáradt és elszakadt idegennel? Az alapok kiapadnak, a szervezők eltűnnek a megmaradt pénzzel és ezzel vége, nincs többé. Egy barátommal sétáltunk a berni vasútállomáson, nézegettük a magyar fiatalokat. .. voltak ott vagy 100—150-en. Barátom izráeli polgár, aki ugyancsak Magyarországról jött el valamikor 1943-ban, csakhogy nem egészen maga jószántából. Akkor még Magyarországon és nem külföldön laktak a “magyar kultúra évezredes védelmezői”, őt százezernyi társával lezárt teher- vonatokban szállították Németországba. Barátom valahogyan megszökött és a svájci hegyek felé vette útját. Be akart jutni Svájcba. Ismeri a svájci kormány emberszeretetét, amikor a menekültek segítése még nem szolgált propaganda- és politikai érdekeket. “Abban az időben” — mesélte barátom — “a német és osztrák oldalon alig volt őrség, de a svájci határőrség ott volt mindenütt. Naponta százával kergették vissza a menekülteket, akik az életüket próbálták menteni. Szabályszerű útlevél és vizűm nélkül egy lélék sem mehetett keresztül a határon. Engem kétszer kergettek visz- sza és ígérték, hogy harmadszorra már átadnak a németeknek”. De a barátom harmadszor is megpróbálta — ezúttal két társával, akik közül az egyik golyót kapott a lábába és a svájciak átadták őket a német őrségnek. A sebesült és másik társuk, mint akkoriban mondani szokták, “elveszett” Németországban. de barátom szerencsésebb volt. Belekerült abba a párezres magyar zsidó csoportba, melyet a svájei kormány sok huza-vona után végül hajlandó volt beengedni “szabályszerű útlevél és vizűm nélkül”. Innen pár hónap múlva Izráelbe került és azóta nem járt Magyarországon. Barátom elfoglaltsága következtében minden évben 4—5 hetet Svájcban tölt, s igy történt, hogy Bernben összetalálkoztunk. 1956 végén is ott járt, tudott egyetmást mondani az akkori eseményekről. “A svájciak jószivüek” — mondta — “1956- ban nem kívántak se útlevelet, se vízumot ezektől a fiataloktól. S ezek, amint megérkeztek, “úriemberek” és “papok” szálltak le rájuk, mint a méhek a virágra, kiosztogatták a jelvényeket, diadalmenetben vitték őket mindenfelé. A fiatalok azt sem tudták, mi történik velük. Emlékszel még a levente és Move jelvényekre? Körülbelül ugv néztek ki, csakhogy most a “dicső Németország” jelszavát a “dicső Nyugat” jelszava váltotta fel”. “1938-ban Magyarországon egy zsidó alig tudott vízumot kapni Svájcba” — folytatta barátom — “pedig hol volt akkor még a háború és a gázkamra?. . . Akkoriban a svájci kormány megkövetelte a németektől, hogy titkos jellel lássák el a zsidók útlevelét, nehogy tévedésből vízumot adjanak tulajdonosának. Mire a háború, a koncentrációs táborok, gázkamrák megérkeztek, se német, se magyar, se másnemzetbeli zsidó svájci vízumot nem kapott. Pedig az életüket mentették volna meg vele! A jónéhány százezer, Németországban “elveszett” zsidóból hány ezret engedett be Svájc? Megszámlálhatnám a két kezemen!” “Mégis, mit csinálnak ezek a fiatalok, miből élnek?”, kérdeztem a barátomat. “Egyszerű dolog”, válaszolta. “Jönnek az adományok, s mindenféle titkos s kevésbé titkos politikai alapok, melyek mindenféle bizottságokon szűrődnek keresztül, úgyhogy jut is, marad is. Sohasem lehet tudni, hogy mikor és milyen hasznosan lehet felhasználni a katonakorban lévő fiatalembereket, ha nem is a semleges Svájcban, de másutt. Ahogy az alkalom adódik. Fő az, hogy hozzáférhető helyen legyenek. Addig pedig. . . s itt barátom legyintett a kezével — ‘ujjánevelik’ őket. Féltékenyen vigyáznak reájuk, nehogy megtántorodjanak, vagy kiábránduljanak”. “1956-ban, amikor Svájcba érkeztem", folytatta a barátom, “a zürichi állomáson -egy magyarul beszélő csoport mellett találtam magam. Nagy ártatlanul — mert akkor fogalmam sem volt a dolgokról — megszólítottam őket. “Maguk magyarok? Hová mennek?”, kérdeztem. Egy pillanat alatt egy feketeruhás, papféle ember vált ki a csoportból, s udvariasan, de határozottan félrehúzott s megkérdezte: “Maga kicsoda?” Amikor .megmondtam, hogy izráeli polgár vagyok, kissé megnyugodott, de továbbra is távoltartott a többiektől, mert láthatólag nem akarta, hogy szóba- álljak velük. Ilyen tapasztalatom többször is volt. Mindig akadt egy ‘vezér’ a fiatalok csoportjában, aki félrehivott, úgyhogy a többiekkel nem beszélhettem. Lehetséges, hogy ez is része az ‘ujjáne- velésnek’.” “Arról is mondhatok valamit, hogy mit csinálnak. Az ősszel történt, amint megérkeztem Svájcba. Este a főpostára mentem, hogy Pesten élő fivéremnek telefonáljak, mért innen olcsóbb, mint Izráelből. Fivérem nem volt otthon, s központnak meghagytam az üzenetet, hogy a következő este ismét hívni fogom. Másnap időben ott voltam a főpostán. Vagy hat fiatalember álldogált az egyik sarokban, ami nem volt feltűnő, mert abban az időben sokan vannak a postán, akik telefonbeszélgetésre várnak. Némi várakozás után sikerült fivéremmel összeköttetést kapni. A rövid beszélgetés után kiléptem a telefon- fülkéből, s ime ott állt a kijáratnál a hat fiatalember. ezúttal kabátjuk hajtókáján voltak a jelvények, rámnevettek, magyarul jóestét mondtak, mintha ismerősök lennénk és elmentek.” “Kérdezhetném”, folytatta barátom, “hogy a ‘szabad’ Svájcban ki törődött azzal, hogy valaki Budapestre fog telefonálni, s ki rendelte oda ° magyar különítményt, s ki volt bekapcsolva a telefon innenső végén, aki a fiatalembereknek tudtára adta, hogy elmehetnek, mert a telefonáló csak ártatlan, családi jellegű beszélgetést folytatott? Megkérdezhetném, de minek?” “Svájcba nem azért jön az ember, hogy gondolkozzék”, válaszoltam, “hanem, hogy a szép hegyeket nézze. Ezek szerencsére nem részesülhetnek ‘ujjánevelésben’. Menjünk a kávéházba és igyunk egy csésze jó kávét”. A MEGÉLHETÉS magas költsége és az infláció ellen az volna a leghathatósabb lépés, ha erős törvénnyel megszüntethetnék, hogy a huscsoma- goló (meat packers) és az óriási élelmiszer-társaságoknak módjában álljon megállapítani azt, hogy a farmer milyen árat kapjon a terményeiért és a fogyasztó mit fizessen érte. • MANHATTAN szigetét 24 dollárért vették meg a hollandok az indiánoktól. Meg is érte! Robert Treat hollandiai telepes több New England- ból való honfitársával ugyancsak jó üzletet csinált, amikor 1667 júliusában New Jerseyben megvásárolta azt a nagy területet, amely ma Essex és Union County néven ismeretes, ugyancsak az indiánoktól. A vételár a következő volt: 850 ölnyi wampum (indián pénz), 50 dupla tenyérnyi puskapor, 100 rúd ólom, 20 balta, 4 pár lovaglónadrág és 4 hordó sör. ★ AZ ATOM-ERŐ békés célokra való felhasználására alakított “International Atomic Agency” szervezethez eddig 63 állam csatlakozott. ★ MEXIKÓ államnak 1925-ben még csak 200 mérföld kövezet útja volt: ma 12,000 mérföldről beszélnek. ★ DÉLAFRIKÁBAN 1957-ben rekordtörö 305,600,000 font gyapjút nyírtak, 9 millió fonttal többet, mint az előző évben. ★ EGYIPTOM és Sziria egyesülésével az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez csatlakozott államok száma 82-ről 81-re esett. ★ KALIFORNIA állam 1957-ben 950,214,459 dollárt költött az iskoláira —, jelenti az állami “Department of Education”. “Mindenki kapott polió-oltást, csak az apa nem!” “Apa” ebben az esetben a 3f éves James Wood, a michigan: CMríötte városból, aki gyer- mekparalizist kapott tavaly. Ms “vastüdő”-ben fekszik, mert csak beszélt róla, hogy beolttat- ja magát, de sohasem tette meg. Az apa tudta, hogy milyen végzetes következményei lehetnek a gyermekparalizisnek, mert hat kisgyermekét sietett beel- tatni és úgy tervezte, hogy ő és felesége rövidesen szintén aláveti magát az oltásoknak. Tavaly áprilisban egy este felöltözött, feleségével együtt, hogy ebből a célból átmenjenek a clinikára. Szerencsétlenségükre zonban barátok állítottak be hozzájuk és a klinikai látogatás ■Imaradt. Azután megint más •s más jött közbe, úgyhogy sohasem kapták meg a védőoltást. Szeptemberben azután súlyos rohamot kapott az apa, az egyetlen a családban, akit ez a szörnyű betegség elért. Szerte az országban, sokmillió apa és anya ugyanilyen veszélynek teszi ki magát. Túlságosan el vannak foglalva. Más fontos teendők veszik igénybe őket. Elfeledkeznek arról, hogy az oltás segítségével, amely biz- , tos, gyors, fájdalommentes és olcsó, életüket és testi épségü- két menthetik meg. Azzal, hogy pár percüket nem áldozzák fel ma, elveszthetik képességüket arra, hogy családjukat fenntarthassák, amelyért pedig talán életüket is feláldoznák. A fentemlitett Mr. James Wood, üzenetet küld minden apának és anyának Amerikában Amikor feleségére és újszülött gyermekére tekint az “iron lung” belsejéből, amikor kétségbeesik annak a nyolc embernek a jövőjén, akiket neki kellene eltartania, igy szól: “Ne tegyük ki magunkat és családunkat en- , nek a szörnyű kockázatnak ... Májusi ünnepély Bound Brook-on Május 4-én, vasárnap 12 órai kezdettel májusi ünnepély lesz a Bound Brooki Munkás Otthon ban. Kitűnő program lesz. Fellép Tóth Lajos, mint vendég, aki most jött vissza Floridából, ahol a Floridai Szimfonikus Zenekarral játszik, melynek Frank Miller a vezető dirigensé. A feb. 20-iki “The Corner Cupboard” c. napilapban fényképével ellátott hasábos cikk jelent meg dicsérve tehetségét. De — ma, mielőtt, elkéstünk volna!” azonnal oltassuk be magunkat Tóth Lajost nem is kell dicsérni, mert hegedüjátéka önmagáért beszél. Fellép még a Vándor cigány Philadelphiából. akit szintén keblére ölelt a magyarság, mert kitűnő hangja sok nagyszerű énekesével vetekszik. Hosszú évek óta" szórakoztatja az amerikai magyarságot gyönyörű énkeszámaival és szép elismerést szerzett már a magyar névnek. Az ünnepélyen belépődíj nincs és szívesen látunk mindenkit; kitűnő ebéd várja vendégeinket. A talpalávalót Tóth Béla kibővített zenekara fogja szolgáltatni .A legfinomabb kül- és belföldi italokat fogjuk felszolgálni. A Rendezőség
