Amerikai Magyar Szó, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-27 / 9. szám

AMERIKAI MAGYAR SZŐ

Thursday, February 27, 1958

AMIRE NEM VAGYUNK BÜSZKÉK

Kalapács munkástárs újra megszólalt. írása visszatükrözi, hogy hatmillió meggyilkolt zsidó szomorú sorsa nem elég, hogy kinyissa szemét az antiszemitizmus rákfenéjét illetően.

VÁLASZ A VÁLASZRA

A Magyar Szó egy aláírás nélküli, tehát szerkesztőségi cikkben válaszol a “szabadságharcosokról” szóló írásomra. Mindenekelőtt nagyon Ürülök, hogy annak ellenére, hogy a szerkesztőség álláspontja homlokegyenest ellenkező az én meglátásommal, mégis lehozták Írásomat. Ez mindennél jobban mutatja, hogy ma már lehetséges a Magyar Szónál ellenvéleményt mondani. Ma már nem a szerkesztő kizárólagos joga, hogy a lap irányvonalát megszabja. Ez reményt nyújt arra, hogy többé a szerkesztőség nem szakad el az olvasótábortól és nem fordul elő többé, hogy a szerkesztő és egy-két külmunkatárs állásfoglalása teljesen ellentétes az olvasók véleményével, mint az a múlt év október-novemberi események idején megtörtént.

Én ugyan nem végeztem Gallup-féle vélemény- kutatást, de az a véleményem, hogy a szerkesztőség és az olvasók véleménye között nagy a szakadék a “szabadságharcosokat” illetőleg. Ez valószínűleg onnét ered, hogy akik közülük belátják, hogy meggondolatlanul bűnt követtek el hazájuk, a magyar nép ellen, mint általuk megbízhatónak és segítésre képesnek tartott munkás lap szerkesztőségéhez fordulnak, mert mi még nem találkoztunk fehér hollókkal.

Nem hisszük el, hogy sztrájk- és bérletörésük tudalanságból, vagy félrevezetésből származik, mert Magyarországon oktatást kapott mindenki arra vonatkozóan, hogy milyen undok bűn a sztrájktörés, munkástársaink elárulása. Én azt hiszem, hogy ilyen ténykedéseik egyenes következményei októberi hazaárulásuknak.

Én nem tudok ilyen elnéző, ipindent megbo- csájtó lenni; ez az álláspont nagyon sok veszélyt jelent a munkásmozgalomra. Tudatos sztrájktörőknek, rendőrspicliknek, osztályárulóknak nincs helye a munkásmozgalomban, mert csak bomlást okoznak mindenütt, ahová csak beférkőznek. Erről sokat tudnának mondani a clevelandi öntudatos munkások, akiknek E. S. Munkás Otthonuk és a W.S. Dalárdájuk ilyen megbocsátás miatt veszett el, akik ebben a két intézményben teljes jóhiszeműséggel arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a régi árulást meg kell bocsátani, alkalmat kell adni arra, hogy a bűnüket jóvátegyék s ma elkeseredve látják, hogy az árulókból nem lesz szalonna. Meg egy kirívó tényre kívánom felhívni a szerkesztő munkástárs figyelmét; ez a zsidó vallást! “szabadságharcosok” viselkedése.

Mindenki jól tudja, hogy a magyar és általában a hitleri megszállás alatt lévő országok zsidóságának azon része, amely megmenekült a pusztulástól, ezt egyesegyedül az orosz hadseregnek köszönheti, mert ha az oroszok nem törik össze a győztes náci hordákat Sztálingrádnál, ha nem verik őket végig Európán, hanem még két éven keresztül “készültek” volna a támadásra, mint a nyugati szövetségesek, akkor ezeknek az országoknak a zsidósága teljesen kipusztult volna.

A magyar zsidóság csak a felszabadulás után éi'ezhette magát ismét embernek. A 25 éves Hor- thv-nyilas uralom fokozatosan páriákká sülyesz- tette őket, mig végül több, mint félmillió a gázkamrákban, a munkatáborokban végezte életét.

A népi demokrácia a megmaradt zsidóságból újra teljesen egyenjogú embert csinált. Először a magyar történelem folyamán. Nem volt hátrány zsidó mivoltuk. Soha sehol sem kérdezték a Vallásukat, szigorú törvény tiltotta az antiszemitizmust.

Az emberi történelem egyik legszégyenletesebb hálátlansága az, ahogy az idekijött zsidóság viselkedik a felszabadító, életmentő oroszokkal és az őket újra emberré emelő népi demokráciával szemben. Annak ellenére, hogy itt és Ausztriában újra éreztették velük a zsidó mivoltukat, mégis — ha ez lehetséges — túltesznek mocsko- 1 óriásban, rágalmazásban még a nyilaskeresztes honfitársaikon is.

ők a szocialista rendszerű országokat, meg- mentőiket jobban gyűlölik a Hitler-Horthy-rend- szernél is, ők nem beszélnek a 35 éves szenvedés- seikről, a gázkamrákról, ezt elfelejtették, csak a kis krejzleráiaikat siratják, a feketéző, szabotáló zsidó elitélését fújják fel zsidóüldözéssé.

Ide csak nagyon megválogatott társaság szökhetett. Az első ezrek között a börtönökből kieresztett közönséges bűnözők helyezkedtek el, akik igyekeztek minél távolabb kerülni hazájuktól. Még természetesebb, hogy ezek a gyilkosok, tólvajok, csalók úgy vallottak, hogy ők politikai mártírok. Velük egy kategóriába tartoznak az ellenforradalmi gyilkosok, gyújtogatok, akik az ott lévő “igazoltató” bizottságok segítségével már november elején Amerikában voltak.

A később jövőket nagyon alapos kihallgatásoknak vetették alá, vigyázva arra, hogy csak megbízható, száz százalékos ellenforradalmárok kerülhessenek ki Amerikába.

Az elkövetett büntettek és az alaposan megrostált ellenforradalmiság az oka annak, hogy innét nem mennek vissza tömegesen Magyarországra és egyben ez azt is jelenti, hogy az Amerikába került szabadságharcosok nagy többségéből nem lesz szalonna. Kalapács

A szerkesztő hozzászól:

Nem csekély habozással és fenntartással közöljük Kalapács munkástárs második Írását. Nem azért közöljük, mert egyetértünk vele, nem azért, mert helyesnek tartjuk az általa használt érvelési módszereket még kevésbé azért, mert megdicsért bennünket az “ellenvéleményi szabadság” miatt.

Közöljük, mert alkalmat ad, hogy újból bonckés alá vegyük az antiszemitizmus rákfenéjét, amely bizony igen lassan operálható ki sok, különben egészséges gondolkodású munkás agyából.

Először örömét fejezi ki afölött, hogy habár “a szerkesztőség álláspontja homlokegyenest ellenkező az én meglátásommal, mégis lehozták írásomat”.

örül, hogy “már lehetséges a Magyar Szónál ellenvéleményt mondani”.

De ha ez örvendetes dolog, mint ahogy az is, akkor miért jelenti ki egy-két sorral lejebb, hogy reméli miszerint “nem fordul elő többé, hogy a szerkesztő és egy-két külmunkatárs állásfoglalása teljesen ellentétes az olvasók véleményével?”

Ismételni szeretnénk, amit már január 23-iki cikkünkben is kifejtettünk, hogy a Magyar Szó szerkesztősége és a Magyar Szó olvasótáborának jelentős része között nincs ellenvélemény arravo- natkozólag, hogy szükséges az uj magyar-ameri- kások bekapcsolódása az amerikai munkásmozgalmi életbe. Hogy jobban tisztázzuk ezt az álláspontot, előrebocsátjuk, hogy mi nem általánosítunk, nem nevezünk mindenkit a már nem nagyon megtisztelő “szabadságharcos” néven, hanem azokról beszélünk, akik a becsületes munka utján és lehetőleg a szakszervezeteken keresztül igyekeznek elhelyfezkedni és beolvadni az amerikai közösségbe. Nem a “fasisztákat, gyilkosokat, bűnös elemeket”, hanem a munkásosztályhoz tartozókat kell segítenünk abban, hogy megtalálják útjukat a haladó és demokratikus szellemű irányhoz. És —1 és ezt újból ismételjük — nem kizárólagosan az ő érdekükben, hanem főleg az amerikai munkásosztály érdekében, hogy kölcsönös segítőtársaik legyünk egymásnak. Ellenkező esetben a kizsákmányoló osztály karmaiba kerülnek, amely sztrájktörésre, bérletörésre fogja őket felhasználni.

Megtörtént a múltban és talán meg fog történni a jövőben is, hogy a szerkesztőség és egykét külmunkatárs állásfoglalása ellentétes az olvasók véleményével. De éppen abban különbözik a mi lapunk más sajtótermékektől, hogy mindig hajlandók vagyunk tanulni a munkásságtól, s talán ezért értük el sajtónk 55-ik jubileumáé. Ezért tudunk ma úgy Írni, hogy még Kalapács munkástárs is egyetért velünk sok kérdésben.

Egy munkáslap szerkesztőségének mindenkor az volt egyik legnehezebb feladata, hogy elemezze. megítélje a hozzája beérkező leveleket. Hogy ez milyen feladat, azt valójában csak az tudja megérteni, akinek valamikor ezt a munkát kellett teljesítenie. Meg vagyunk győződve, hogy azok a munkástársak, akik ma a leggyakrabban és leghangosabban panaszkodnak a “szerkesztőségi basáskodás” miatt, maguk is kénytelenek lennének, ha a szerkesztői asztal mellé kerülnének, ép olyan módon kezelni e kérdést, ahogy a mi sajtónk szerkesztői tették ezt a múltban

vagy ma.

Ez nem jelenti azt, hogy nem volt időszak, amikor kissé “vaskalaposan” kezeltük e kérdést, vagy mondjuk szektás szellemben. Volt időszak is, amikor valóban túlzásba ment a bürokrácia és az ellenvélemény háttérbe szorítása. De még akkor is megérdemelte és bírta is sajtónk olvasói többségének bizalmát és szeretetét, mert tudták, hogy hibáink ellenére, mégis csak ő értük ir, szól és harcol a lap.

Azután rátér az ideérkezett magyar menekültek kérdésére. Ezeket, valamennyit egy kalap alá véve sztrájktörőknek, munkásárulóknak, hazaárulóknak nevezi. Az általánosítás mindig hibát szül.

A következő sorban Kalapács testvér már nemcsak a magyar menekülteket veszi célba:

“Sztrájktörőknek, rendőrspicliknek, osztályárulóknak nincs helye a munkásmozgalomban, mert csak bomlást okoznak mindenütt ahova csak beférkőznek”. “Erről sokat tudnának mondani a clevelandi öntudatos munkások, akiknek E. S. Munkás Otthonük és a W. S. Dalárdájuk ilyen megbocsájtás mia't veszett el.”

Ebben a mondatban burkolt formában ugyan, de félreérthetetlenül súlyos, szennyes váddal illeti a levélíró e két intézmény aktiv tagjait, vezetőit. Semmi alátámasztás, semmi tény, csak sötét célzás inszinuáció, melynek egyedüli célja akár tudatosan, akár szándék nélkül, gyanakvás, bizalmatlanság széthúzás keltése.

Miután Kalapács munkástárs eként kifejezte “ellenvéleményét” a clevelandi munkásotthonok kérdésében, rátér, illetve visszatér a magyar menekültek kérdésére. De most már kiszemelt egy csoportot vallási alapon pedig tudnia kellene, hogy öntudatos munkásember és szocialista, emberek között fajuk, vallásuk miatt nem tesz különbséget, hogy az ilyesmit csak az osztály ellenség teszi a munkásság gyengítése céljából.

De Kalapács testvér felhívja figyelmünket egy “kirívó tény”-re, a “zsidó vallásu szabadság- harcosok viselkedésére”.

Kalapács munkástárs, bár levele elején beismeri, hogy “nem végeztem Gallup-féle vélemény- kutatást”, csodák-csodája, mire a Magyarországból 1956 óta ideérkezett zsidókhoz jutott el, úgy viselkedik, úgy ir mint aki ugyancsak nagyarányú közvéleménykutatást végzett. Sőt, túltett a Gallup-intézeten is, mert a Gallup-intézet, — és ezért csak elismerés jár nekik — nem kérdezi az interjuolt vallását. De bízzuk csak a “szocialista” Kalapácsra, ő kikérdezett MINDEN ideérkezett magyart a vallását illetően és megállapította, hogy az ideérkezett zsidó magyarok“ túltesznek mocskolódásban rágalmazásban még a nyilaskeresztes honfitársaikon is”.

Már most mi nem tagadjuk, hogy akadhatnak és vannak a magyar zsidók között úgy itt mint az óhazában, akik ellenségei a szocializmusnak. Csaknem mindenkinek meg van a saját tapasztalata ilyen ügyekben.

De aki akár a magyarországi társadalmi, gazdasági problémákat, az 1956 okt.-i tragédia kérdését, akár az Egyesült Államok gazdasági, társadalmi politikai kérdé-ét vallási megfontolások, vallási osztályozás alapján akarja megítélni, vagy ítéli meg, annak nincs és nem lehet semmi köze sem a tudományos társadalomszemlélethez és ezerszer te kevesebb köze a tudományos szocializmushoz. Az ilyenek a szocializmust csak köpenynek, embertársaik félrevezetésére és pontosan az uralkodó osztálv érdekei előmozdítása szempontjából használják.

Minden gondolkodó ember tudja már — egykét elhaiiíoN ka'apács kivételével —, hogy az antiszemitizmust, minden eddigi, elnyomáson alapult osztálytársadalmi rendszer, Ahasueru^ királytól kezdve Hitlerig és Gerald K. Smithig a nép megosztására, fanatizálására s végeredményben brutalizálására használta fel.

Azok a munkások, akik akár a zsidó, akár néger embertársaik oroníémáit ilyen szemszögből kezelik, akár tudják, akár nem, akár beismerik, akár nem, a társadalom ellenségeinek játszmáját játsszák. Értse ezt meg egyszersmindenkorra Kalanács- testvér is. S azt is, hogy ilv kérdésben NINCS ELLENVÉLEMÉNY a munkásmozgalomban.

o