Amerikai Magyar Szó, 1957. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1957-08-22 / 34. szám
____9^ Voltam én is ... Thursday, August 22, 1957_________._____________________AMERIKAI MAGYAR SZÓ________ Irta: PIKAY ISTVÁN Az utóbbi időben ismerősök és ismeretlenek annyit kapacitálnak, írjam meg ezt, írjam meg azt, hogyha csak a fele kívánságnak tennék is eleget, az egész újság olyan volna, mint valami panasziroda közlönye. Igyekszem hát elhárítani magamtól az ilyen témákat. Már csak azért is, mert jó néhányszor orronütöttek azok, akiknek a tyúkszemére hágtam. S gyáva ember lévén, úgy félek az ilyesmitől, mint a babonás a fekete macskától. Minek ártsam magam a magasságos hivatalok ügyeibe, amikor a legutóbb is azt irta egy igazgató a cikkemre, hogy véleménye szerint az ilyenféle firkászok rombolták szét augusztusban és szeptemberben a szocializmust — mint én. így határoztam el azután, hogy mai dolgok helyett inkább egykori kalandjaimból elevenítek fel valamit. Ebből az említett kritikusok is láthatják, nem ők találták fel a spanyolviaszkot. Jogtalanul vádolnak ugyanis azzal, hogy nem tudom, mi a hivatali ügykezelés, hogy tájékozatlan, hozzá nem értő skribler vagyok, akinek halvány dunsztja sincs az effélékről. Hát nem, tessék tudomásul venni, jogom van beleszólni ezekbe az ügyekbe, mert — én is voltam bürokrata valaha. Tudom tehát, mitől döglik a légy. Sose csodálkozzék vallomásomon az olvasó, mindenkivel megeshet az ilyesmi. Miként velem a második nagy háború alatt a rimaszombati laktanyában, ahol mint a magyar királyi honvédség tartalékosa teljesítettem Szolgálatot a pótkeret gazdasági hivatalában. Egy szép napon beállított irodánkba egy kackiás palóc menyecske, és amennyi á-hangzó csak kifért a száján, annyival megcifrázva kijelentette: — A Szappan János zsoldjáért gyüttem. — Szappan János? — kérdeztem, mivel mindenféle fizetési ügyek az én hatáskörömbe tartoztak. — Ki az? • Most a menyecske meresztett nagy szemeket: — Hát nem ismeri? Maguknál szakaszvezető, csak most szabadságon van... Irataiból aztán kiderült, hogy ez a Szappan János valóban továbbszolgáló szakaszvezetőnk volna — ha szerepelne az . állománykönyvben. De nem szerepelt. Hogy miért és miként, azt nagyon unalmas volna elmagyarázni, a lényeg, hogy nem szerepelt, mégpedig a főszámvivő, egy kiköpött zupás tiszthelyettes hibájából, ö azonban messze volt innen, valahol Ukrajnában, az ott állomásozó csapattestünknél. De itt volt a szakaszvezető, akit előzőén súlyos tbc-vel kezeltek a kórházban, majd egészségügyi szabadságra küldtek. És akkor már fél éve nem kapott zsoldot, családi pótlékot, szóval egyetlen fillér illetményt se. Most légy okos, Domokos! — biztattam magam. Azután, mivel ettől se lettem okosabb, bementem a hivatal főnökéhez, egy mogorva századoshoz, egy afféle igazi számkukachoz, aki eme tulajdonsága birtokában olyan fölényes volt. mintha ő találta volna fel a Pithagoras tételét. — Mit? Nincs állománykönyvezve? Nincs- élelmezési jegye? — mordult rám. — Akkor nem fizetünk zsoldot se. — De, százados ur, honnan kapja meg akkor a pénzét? Családja van. — Az engem nem érdekel. írjon Mede tiszthelyettesnek a frontra, hogy adja át nekünk ezt az embert! Nála kell állományban lennie. Mede volt az a tiszthelyettes, aki a hibát elkövette. Azonnal hivatalos felszólítást Írtam neki, hogy szabályszerűen adja át Szappan János továbbszolgáló szakaszvezetőt. Mert bár rendkívül utáltam az örömkatonákat, a továbbszolgálókat és a zupásokat, sőt magáról az egyenruháról is azt tartottam, hogy megmérgezi az emberek lelkét, hiszen egy zsinóros altiszti sapka valamelyik közhivatalban önkényurat formál a legtökkelütöttebb lakájból is — ebben az esetben a beteg embert és a családját néztem. A legközelebbi futárpostával meglehetősen lakonikus válasz érkezett: "Az 1941. évi október hó 2-án kelt átiratára értesítem. Cimet, hogy Szappan János tsz. szakaszvezető a fenti csapattest állományában nincs és nem is volt, minélfogva átadni nem tudom”. Közbevetve néhány szót kell ejtenem Mede tiszthelyettesről. Nálánál alattomosabb, kegyetlenebb és korlátoltabb alakot keveset hordott hátán a föld. Emellett mérhetetlenül öntelt, durva és mocskos szájú volt. Magunk között, kedvelt szavajárása után “Rühös”-nek neveztük. Ugyanis mindenkit ezzel a titulussal tüntetett ki — persze csak rangban lefelé. így aztán rajta ragadt a név. Válaszával mentem a századoshoz. Dühöngött, csapkodott, s nagy szórakozásunkra levénmar- házta a tiszthelyettest, majd megparancsolta, hogy írjak neki egy újabb levelet, részletezzem a tényállást, és most már határozottan követeljem, hogy Szappan Jánost “okmányilag” átadja. Megírtam, méghozzá fél iv papírra, és el is küldtem az ügyiratot. S most engedjék meg, hogy tömören ide vázoljam az akkori katonai levelezés szabályait. így válik csak érthetővé, ami ezután történt. Mert ott bizony mindennek meg volt a formája, olyasféleképpen, mint a háziasszonynak a maga kuglófsütői. Például: az aktákat 17 centiméter magas negyed-, illetve 34 centiméter magas félives papír egyik oldalára kellett gépelni. A reá adott választ pedig alul hozzáragasztani az előzményhez, hogy együtt legyen az egy bizonyos ügyre vonatkozó minden darab. Ily módon egyberagasztva vándoroltak a. különféle fórumokhoz föl, le és mellé a hadsereg problémái. S utazgatott közöttünk és a front között ennek a boldogtalan Szappan Jánosnak az ügye is. Mit részletezzem? Ez a levelezés hosszú hónapokig folyt, mert bizony az az ember nálunk se volt — már tudniillik a papírok szerint. Gunyo- ros komolysággal fogalmaztam egyre részletesebb aktáimat, hogy “Minek utána Cím az 1942. január 13-án kelt megkeresésünkre nem adott kielégítő felvilágosítást. . .”stb., stb. Most igy utólag igen szerencsés körülménynek tartom, hogy Mede tiszthelyettest testvérek között is vagy ötezer kilométer távolság akadályozta meg abban, hogy személyes eszmecsere során tisztázza velem a helyzetet. Átiratainak hossza minden müvével növekedett, hangja pedig egyre dühösebbé vált. Sőt, odáig vetemedett, hogy még a Horthy-hadsereg érintkezési viszonyait tekintve is egészen szokatlanul “trehány disznókénak címezte irodánk beosztottjait, engem pedig kedves közvetlenséggel “vadló”-nak. Ám dühe nem renditett meg. Választékosán hivatalos hangon írtam neki ismét és ismét, természetesen kikérve magamnak zoológiái hova- tartozandóságom önkényes megállapítását és konokul követelve Szappan János tsz. szakaszvezető élelmezési jegyét. Valósággal sportot űztem abból, hogy minél tovább feszítsem a hurt. De hiszen jómagam úgyse csinálhattam volna mást. Erre aztán személy szerint nekem címzett szerelmes levelet kaptam tőle, ami teljesen szabálytalan a futárpostában, könnyen a Margit körútra kerülhetett volna miatta. De úgy látszik, dühe nagyobb volt, mint a belésulykolt vakfegyelem. Sorai a legszemenszedettebb fenyegetésektől és káromkodásoktól hemzsegtek, amit befejező mondatai ékesen bizonyítanak^ “Ne kívánd, ihogy hazakerüljek! Fene egyen meg! Rühös!” Az utóbbi szó nem az aláírása volt, hanem hozzám adresszált kedvelt szidalma. Amikor jól kimulattuk magunkat dühöngésein, azonnal géphez ültem és lepötyögtettem a választ, de olyan szakszerűen és hűvösen hivatalos stílusban, hogy az már maga bikavaditás számba ment. Persze, az ügydarabnak már régen hire kelt az egész laktanyában. Valahányszor megérkezett hozzánk, a szomszéd irodákból mindig csodájára jártak. De még a tisztek is kíváncsian tudakozódtak utána. Amikor- aztán tüntető flegmával kibontottam előttük, úgy megbámulták, mint valami tengeri herkentyűt. Nem is tudom — azt csak a próféták tudhatnák —, mi lett volna, ha akkor nem szerelek le. Azután pedig többé nem hívtak be, illetve, amikor a végén mégiscsak invitáltak, akkor meg már nem mentem. így tehát máig is sötét rejtély előttem, mi történt ezzel a csodálatos aktával. Csak annyit tudok, hogy mielőtt sorsára hagytam a lélekemelő levelezést, és kíváncsiságból megmértem az ügydarab hosszát: 3 méter 84 centiméter hosszú volt. Leszámítva terméPOTYÁZÓK — Elbeszélés — Péntek reggel éppen munkába indulok, mikor megszólal a csengő. Ki lehet? A villanyszámla még nem esedékes. A takarítónő csak holnap jön, a postás pedig tiz óra után szokott érkezni. Kató néni és Jóska bácsi van itt Hercegfal- váról. Apám unokanővére fiának apósa és anyósa. Csókolózás, üdvözlés. S fejemben a kérdések tömege:...Miért nem értesítettek legalább? Meddig maradnak? Hogy tudok tőlük most megszabadulni? Búcsúzom, s jobb híján rájukhagyom a lakáskulcsot. Lesz, ami ‘ lesz. Este Kati néni nyit ajtót. — Körülnéztem ám a kamrádban, de itt nem sok elemészteni való van. Tudom, tudom, a pesti háztartás nem olyan, de hát éhen nem lehet az ember ilyen nagy ut után. Mellesleg, mint megtudom, Kató néni pénztárcájában annyi félre rakott pénz lapul, amennyi a férjem és a magam félévi fizetése. — Miért nem tetszett valamelyik vendéglőbe elmenni ? De már főzöm is a vacsorát. — Tudod, hogy Józsi bátyád nem eszi a vendéglői pancsot. Sietek. Kapkodok. Végre terítünk. A pecsenye ropogós, a poharak ragyognak. A vacsora jó. A hangulat is. Úgy érzem, kitettem maga- mért. De mégsem... Kató néni szemöldöke vésztjóslóan húzódok fel többször is. A férfiak bemennek a szobába. Megadóan mosogatom á rengeteg edényt. Egy kis tésztát azért süthettél volna — igy Kató néni —, hiszen tudod, hogy Józsi bátyád, milyen édesszájú. — Nem akartam azzal is elhúzni a vacsora- időt. De majd hozok valamit a cukrászdából. __Hát igen. Nektek, pestieknek, olyan jó gyomrotok van, minden szemetet meg tudtok- enni. De mink nem szoktunk ehhez. _??? — Na, nem baj, holnap már úgyis hazarae- gyünk. Van isten! Vasárnap mégis pihenhetek. S ettől a reménytől úgy megenyhülök, hogy elviszem őket moziba és a Balaton-étterembe is egy kis cigányzenét hallgatni. Csakhogy.. .Vasárnap kisüt a nap — ez sem tud még huszonnégy órát várni. És különben is azt mondja Kati néni két ásitás között: — Mi a csudának mentünk tegnap abba a Balatonba. Még most is zug.a fülem a sok zenebonától. Ilyenek vagytok ti, pestiek, á spáj- zotok üres, de urizálásra, cigányra bezzeg nem sajnáljátok. __??? — No, nem baj, maid csak rendbejövök holnapig. Máma mit csinálunk? Tehát vége a vasárnapi pihenésnek. Vége volt bizony. Ma kedd van, és Kató néniék csak délután mentek el. Voltunk a Kék Dunában, benéztünk a Vörösmarty-cukrászdá- ba, “szórakoztunk” a Vidám Parkban stb. Mindennap főztem és takarítottam. A pénztárcám kiürült és holtfáradt vagyok. Meg kéll hagyni, Józsi bácsi kedvesen búcsúzott, meg is köszönte fáradságomat, csupán azt jegyezte meg: — Nem csoda fiam, ha ilyen sovány vagy. Nem tudtok ti élni. Egész idő alatt figyeltem, csupa kapkodás az életed. És méghozzá az a sok szórakozás. Na, szervusz, vigyázz magadra. Kató néni már fukarabban dicsért. — Sokat tanultál anyádtól, ügyes háziasszony vagy, de azért nagyon pazarlóan főzöl. Igazán nem kellett volna mindennap az a húsétel. Megvagyunk mi a paprikás-krumplival is. Na, isten áldjon. A vonat kerekei elnyelték a válaszomat. De ha feltalálták volna a zajtalan kerekeket... Vagy a gondolatolvasást... it Utóirat: Kérem a MÁV-ot, hogy az ipari éa egyéb vásárokra csak olyanoknak adjanak féláru vonatjegyet, akik valóban vásárolni jönnek Budapestre, nem a hozzám hasonló áldozatok meggyötréséi e. ( radnóti) szet^sen ügydarabonként két centimétert a ragasztásra. És lehet, hogy Szappan János ügye máig sincs elintézve. . .
