Amerikai Magyar Szó, 1957. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1957-07-18 / 29. szám
July 18, 1957 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 1 Visszatéri kísértet — Magyarországi riport — A kisértet akkor is kisértet, ha tenyeres-talpas paraszt-kísértet. Már azt gondoltuk, hogy a magyar falunak egy egész sor esett, nyomora, szánandó figurája végképpen levonult a történelem színpadáról. Képek, írások, tárgyilagos visszaemlékezések és zaklatott visszaérzések még őrzik őket: a mogorva cselédet, az embervásárok csontos, nyúzott, szomorú kirakatát, a talicskája mögött bandukoló kubikost, zalai, tiszaháti, viharsarki Tiborcokat, a végelkeseredésében Amerikába kitántorgó nincstelent. Emlékek ők. Elmúlt sebek hegedősei — de mégis csak emlékek. A mi korunk, ha produkált is uj kínokat, uj próbákat: koldus parasztokat, akiknek se föld, se kenyér, se semmi lehetőség nem adatott volna, nem produkált. Ijesztő vigyora a sorsnak, hogy a nincstelen paraszt kisértete visszajár. Egy ilyen élő, fáradt, csendes kisértettel ülök egy fatönkön, az alsószentiváni majorban, köznap délután, aranyló napsütésen: balra a közösbeliek istállói, jobbra a lankás Mezőföld téréi, remek búzák, szőke rozsok, ligetek, végtelen kukoricaföldek, és mindenütt hangyamód nyüzsgő emberek. Az egész határ harsányan él, nő, mozog — csak ez a Grácer Mihály ül itt a fatönkön, tétlenül, csendesen. Huszonkilenc éves. Nagydarab ember, szőke, testes, erős; szelíd arccal, bánkódó szemekkel. Olyan jó nyílt, tiszta, indulatok s mohóság nélküli jó arca van, amire közhelyként ezt szokták mondani: maga a megtestesült becsület. De pem is csinált egész életében mást, csak dolgozott. Dolgozott tizenkét éves korától fogva egy uradalomban: félbéres cseléd volt, aztán egészbéres, mert korán kellett kezdenie, mert a cselédgyerek — egy kis szobában tiz testvérrel — nem ért rá “pályát választani” az apja nyakán. Utóbb egy állami gazdaságban volt, legutóbb az alsószentiváni összetartás Szövetkezetben. Én kérdezek, ő felel, ebből áll a beszélgetés. — Itt milyen sora volt? Itt, a szövetkezetben? — Itt elég jó. Még eddig itt volt a legjobb. — És miért? — Mert itt nem vettük a kenyeret. Volt kenyér. Tiz hónapig dolgoztam itt, 484 munkaegységem volt, énrám nem is volt panasz, engem nem kellett biztatni, igy lett ennyi munkaegységem... — Szóval, jó volt? — Még ilyen jó nem volt. Azért is, hogy ha valami nem tetszett, megmondhatta az ember. Peddig én nem hoztam semmit, se földet, se lovat, semmit. Én csak magamat hoztam. — Hát akkor miért állt ki? — Miért! Mindenki ezt kérdezi. De most köny- nyü. Most már kérdezhetik. De akkor mindenki kiállt. Nem kell a közös, mit tudjuk kié lesz a sok föld, ne dolgozzunk! — vigyük, amit érünk, az biztos, az a mienk! — ez volt a hang, ettől bolondultunk meg. Mi nem vittünk be semmit, ki se vihettünk semmit. De azért kiálltunk. Hol maradtunk volna, mikor csoport se maradt9 Egy Kismartoni Pál nevii csendőrőrmester kezdte a széjielmenést. Aztán ment a többi is. Mindenki. Osztoztak, hajtottak, tereltek, cipeked- tek. Csak a magtárhoz nem tudtak hozzáférni. Földi József brigádvezető (a mostani tanácselnök) eldugta a kulcsot. Követelték rajta, éjjel géppisztollyal lődöztek az ablaka alatt, hanem Földi nem adta elő a kulcsot. Csak akkor adta elő, amikor utóbb mégis újjáalakult a széthullott csoport. S a megőrzött tele magtár volt nekik a kenyér, a forgótőke, a lét. .. — Hát aztán? — faggatom Grácert. — Aztán mi volt? — Az volt, hogy akinek volt min s mivel, gazdálkodni kezdett. Nem sok volt ilyen, ezeknek is nehéz volt: de a legtöbbnek még nehezebb volt, se föld, se semmi, hát nekünk kegyetlen nehéz volt. A gazda, mondjuk, visszakerült a gazdaságába. De minket kilöktek az utcára. — Kicsoda? — Hát.. . nem mondhatok mást, akik szétugratták a csoportot. . . Akkor föld után jártam. Nemigen volt tartalék, csak két holdat kaptam, bérbe. — Abból hogyan él meg? — Abból ? Hát abból meg lehet élni ? Még csak költségem van rá, még csak nyögöm egyelőre. Mert, ugye, ló kellett, ló nélkül nem lehet: vettem egyet kétezerötszázért, fölkértem rá a pénzt. Mert ha eladom, amit a munkaegységre kaptam, nincs mit enni. Szerszámra is fölkértem hatszáz forintot. Azóta kifizettem az adósságot, volt egy tehenem, eladtam, annak az árából kifizettem. De a költség megvan. Háromezeregyszáz forint két hold földre. Meg még a bérlet is rájön, nem is tudom, mennyi lesz. — Mikor veszi ki a földből ezt a költséget ? — Nem tudom. — Mi van a földben? — Kukorica. Annak való föld, azt kellett beletenni. — És búzája nincs? Sehol? Miből lesz kenyere? — Nincs. Nem tudom. Kertföldem sincs, az anyós adott egy kicsi darabot... Majd talán, majd lesz valami napszám. Valami kereset. — Napszámba jár? — Járok. Már egyszer voltam, a Lampert Palinak voltam kukoricát kapálni. Ez hatvan forint. Majd még lesz nála egy-két nap, talán kettő. Ez százhúsz forint. — Ez az egész? ^ — Ez. Még az idei tavaszon csak ez. De majd lesz, muszáj, hogy legyen: aratásba, masinázás- ba, muszáj, mert a jobb gazdák nem győzik maguk. Majd kilesem. Kivárom. De éppen ez a rossz. Lesni. Várni. Nem szoktam én ezt, nem leseget- tem én soha, én csak dolgoztam mindig: ez aztán keserves, kegyetlen keserves, lesegetni a napszámot. — És a család miből él ? — Még tart, amit tavaly kaptam. Liszt, kenyér, zsir még van. A két gyerek nem lát szükséget. A feleségem se. Bár vékonyka szegény, soványka. Lehetne erősebb is. De még van, mit enni. — És ha elfogy ? — Nem tudom. — Dehát elfogy, ez biztos. És közben a ló is eszik, ez is költség. Miből telik? — Nem tudom. — De mit akar csinálni ? Nem megy munka után ? — Hová ? Nem tudok én elmenni. Nekem ez az igazi, ez volna -az igazi, a föld. Én ebbe szoktam bele. Én csak ezt szeretem. Itt aztán... itt úgyis szólnak a gazdák, ha kellek nekik. Miska, gyere el egy napra — ha kellek, mindjárt szólnak. — De még csak egyszer szóltak. — Még csak egyszer... öt hónap alatt egy napszám, hatvan forint kereset. A két hold bérletföldre még csak költség van. És csak lesés van, várakozás, gyötrő tétlenség. készből-élés. A család ősz óta mindig abbpl él, amit a rossznak kikiáltott szövetkezettől kapott. De ha elfogy? Mi lesz akkor? Grácer ül a fatönkön, hallgat. Valahol az idők utján, egypár hónap múlva, talán őszre, felrémlik a szakadék, a nincs. Az egyéni boldogulás prókátorai, ime, ezt a “lehetőséget” adták ennek az embernek. Ahogy ő mondja, kilökték az utcára. Őt, két tucat társát, az országban százezer nincstelent, akik egyszer már átlépték a nyomor szakadékét: és most csúsznak lefelé, mert a magángazdasághoz föld, jószág, forgótőke kellene, de azt régen se adtak a szájas prókátorok, most se adnak, s ezek a tehetetlen Grácerek se tudják előkaparni soha. Ezer közül talán tíznek sikerül. De kilencszázkilencven ma vagy holnap szembenéz a nyomorúsággal... — Dehát mire vár? — kérdezem. — Hisz a szövetkezet megvan! Megvan. Huszonhat ember mégis összeállt, s valami elképesztő iparkodással túrja a földet, dolgozik, kapar, gyűjt, épit. Mielőtt Grácerrel leültünk volna a fatönkre, az irodában hallgattam őket. Türelmetlenek, szinte lázasak, és mégis hihetetlenül biztosok a dolgukban. Olyan rend van köztük, hogy egy óra késést sem tűrnek el senkitől, és ez az első esztendő, amikor semmiféle munkával nem késtek el, és noha üres kézzel kezdték, már minden embernek tudtak adni gabonát, pénzt... Mezőgazdászuk kiszámította, hogy az újjáalakult tsz-ben kétezer-kétezerötszáz forint lesz az átlagos havi jövedelem. És ez Grá- cernek vagy kötszere reménység, vagy kétszeres pokol. Ugyanabban a házban lakik, ahol a szövetkezet irodája van. Egy fal választja el a gyűlések szivajától, a sok számolástól, a tervezgetéstől, a közösségi élet tevékeny nyüzsgésétől. Osztáskor az emberek ott szokták még egyszer megolvasni a pénzüket, az ablaka alatt. Ha kilép az udvarra, éppen szembenáll a csoport virágzó gyümölcsösével: távolabb a pompásan kezelt vetéseket látja. és munkát, munkát, reggeltől estig betartó, szakadatlan munkát: embereket, akik nem érnek rá a fatönkön ülni, akik nem élik fel, amijük, van, akik nem félnek a holnaptól. Grácer hallgat. — Dehát miért nem áll be? Ha egyszer semmi baja se volt bent: miért nem áll be maga is? Hallgat, zégven, konokság, keserűség hallgat benne. Közben odajő az elnök, a felesége, még’ két ember, még két asszony. Nézik Grácert, mindennap nézik, s hallgatnak ők is: nem csúfolod- nak vele, nem példálóznak neki, nem is dicsekednek. Szánják a szánandó embert, aki most idegőrlő, rettenetes próbát áll ki, s nem is a tulajdon hibája miatt. — Majd — mondja lassan Grácer'-—, majd ősszel fordítok a soromon. így nem lehet. Ez nem. élet. Ez csak. . . majd őszre megérik a dolog, addigra sokan meggondoljuk magunkat. — De addig? Hát kibírja? Nem veszekszik a feleségével ? Grácerné is odajó, ő felel: — Nem olyanok vagyunk mi, kérem. Azon se veszekszünk, ami van, azon se," ami nincs. — Sóhajt, nem sürgetőleg, nem is figvelmeztetőleg, csak úgy, csendesen: — őszig kibírjuk valahogy. Vékony asszony, igazán soványka, csendeske: szomorú szeme van, ijedt kis mártir-arca, borongó homloka. De megérti az urát, megérti a ko- nokságát is, a keresüségét is. Nem zaklatja, nem panaszkodik neki. így, egyetértve, csendesen együtt szenvedve, jobban kibírják őszig. És akkor? Akkor, fordulnia kell, akkor valaminek történnie kell. A vékony, kis asszony szeme megrebben, találkozik az elnök pillantásával. Az elnök alig észrevehetően bólint. Nem, ezeknek az embereknek nem tudós eszme a szocializmus, nem távoli cél. Sürgető kiút. Létkérdés. Élni, dolgozni, kataszteri birtokivtöl és gyéren adódó munkalehetőségtől függetlenül is. élni, dolgozni: vagy pedig ülni a fatönkön, adóssággal, két gyerekkel, tétlenül — harsány mezőkön, nagy dologidőben. Sztrájk Oak Ridge-bei 900 munkás sztrájkol három építkezési munkán. Az Atomenergia Bizottság egyik tisztviselője azt mondta, hogy ott semmilyen nagyfontos- sápu építészeti munka sincs folyamatban, csak is olyan, amely “vegyes természetű”. NEWYGRKI CSENDÉLET New York közepén, a Central Park-ban történt. Saját szememmel láttam, különben magam sem hinném el. Százával vannak a - parkban galambok. Félelem nélkül sétálnak a kis pihenést, friss levegőt, napfényt kereső fáradt newyorkiak között, lesve, hogy ki mit ejt le a földre, amiből csipegethetnének. Sokan magukkal -hozott kenyérmaradékkal etetgetik a galambokat. így szórakoznak. Egy öreg emberpárra lettem figyelmes. Az asszony kezében egy papírzacskó volt, nyilván kenyérmorzsával. A pádon ülve, a férfi karját nyújtotta a galambok felé, mintegy apjnlva. hogy csak szálljanak rá bátran, van ott mit csipegetni. Idilli jelenet volt, sajnáltam, hogy a fényképezőgépem nem volt velem. Az asszony gyöngéden hessegette a galambokat a kinyújtott kar felé. Az egyik rászállt, a férfi másik keze mint a villám rácsapott, nyakon fogta és egy pillanat alatt a galamb a.nyitott papírzacskóba tűnt el. Mint aki jól végezte dolgát, a két öreg felállt- és a kijárat felé irányították lépteiket. Most lettem csak figyelmes arra, hogy milyen kopott kinézésük volt. Vajon bort ittak-e a sült galamb után? A NÉPSZÁMLÁLÁSI iroda jelentése szerint, mig tiz évvel ezelőtt 3 millió olyan háztartásunk volt, ahol két család lakott együtt, 1950- ben ez a szám 2 millióra és egy évvel ezelőtt pedig 1,200,000-re csökkent. Összesen 49 millió háztartás van az Egyesült Államokban. A farmer háztartások száma 1950 óta 1 millióval csökkent és a nem-farm háztartásoké 1 millióval emelkedett.
