Amerikai Magyar Szó, 1957. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1957-07-18 / 29. szám
10 AMERIKAI MAGYAR SZÓ July 18, 1957 Boronkay úrral madame Giroux fogadásán ismerkedtünk meg. Ez az éltes urihölgy a T.. .városi nőegylet elnöknője volt, és házában mindenféle csodabogarak gyűltek össze. Amikor a postás a diákszálló előcsarnokában átnyújtotta a cirádás meghívót, alig álltam meg mosolygás nélkül. Hát még a szöveg. “Madame Giroux várja estélyére monsieur Imre Bárányt, a szenvedő magyar nép hős fiát, és megtiszteltetésnek venné, ha szombaton este 7 órakor megjelenne...” Honnan a fenéből tudja a címemet? — morfondíroztam, amikor a fényesre kefélt falépcsőn szélsebesen rohant le Tihanyi Pista. A meghívóját mutatja nagy büszkén. —i Ez is valami — biggyesztettem le megvetően az ajkam. — Hány meghívót mutassak? — dugtam a kartonlapot az orra alá. Szóval mind a kilencen készülődtünk a fogadásra. A készülődés mindössze annyiból állt, hogy este szem ügyre vettük ruhadarabjainkat, meglehetősen ügyetlenül fércelgettük a szakadásokat, és agyonmosott ingeinket a gondnoknő vasalójával igyekeztük kipofozni a fogadás színvonalára. Szerencsémre Bécsben még vettem egy plasztik nyakkendőt, csak egy szivaccsal kellett végigdörzs’ölnöm. Már csak az zavart, hogy a feketecsikos segélyruhámhoz élénksárga, ormótlan bakancsot viseltem. Ez az összeállítás nem volt éppen a legdivatosabb. Madame Giroux háza a Szent Bertalan-temp- lom mögött, egy csöndes villanegyedben volt. Mondhatom, különös látvány volt, amint libasorban, szedett-vedett öltözékben odaértünk a kétemeletes, barokkvilla elé és a vasrácsos kapunál átadtuk a lakájnak a meghívónkat. A fehérkesz- tyüs ur isteni nyugalommal átvette a kissé már meggyürődött kartonlapokat és mélyen meghajolt. Az etikett szabályai szerint mi is mélyen meghajoltunk, bár Eördögh Jóska csak komótosan tette, nehogy az ülepén elszakadják a friss fércelés. A lépcsőn gurgulázott bennünk a nevetés, csak Tihanyi Pista öltött előkelő arckifejezést. Biztosan a Rottenbiller utcában tanulta, ahol nevelkedett. Őt küldtük előre, hadd vezesse kisded csapatunkat madame Giroux szalonjába, érezze magát újkori Árpádnak a magyarok bejövetelén. A háziasszony rózsaszínű estélyi ruhát viselt, lila virággal a vállán. Csinos volt, bár erősen közeledhetett az ötvenhez. Amint meglátott minket az ajtón kissé félszegen belépni, örömmel sietett elénk és színpadiasán szólt a vendégsereghez. — Messieurs-dames, ime, itt vannak a fiatal magyar hősök... Azzal az elzászi kiejtéssel beszélt, mint mindenki ebben a városban. Szavaira a zongoránál álló kövérkés, érdemrend jeles öregur összeverte a -tenyerét, a többiek pedig nézegettek bennünket, mint a birkákat. így álltunk vagy két percig mozdulatlanul, még a világfi Tihanyi Pista sem tudta, hogy most mit kell csinálnunk. Szerencsénkre ■ odalibegett elénk egy fehérbóbitás szobalány és tálcán szendvicseket kínált. Nem törődve a kiváncsi szemekkel, falatozni kezdtünk. — Szegények, kiéheztették őket Magyarországon — magyarázta madame Giroux és felénk fordult. — Érezzék jól magukat házamban — mosolygott és magunkra hagyott. Mi pedig egybeverődve álltunk a bejárat mellett és bizalmasan kacsingattunk a szendvicski- náló szobalányra. Azt hiszem madame Giroux bennünket az est attrakciójának szánt és noha a fogadás unalmasan zajlott le, ettől kezdve divatba jöttünk a városban. Mint mondottam, itt ismerkedtünk meg Boronkay úrral. Éppen egy szardiniás szendvicset tüntettem el, amikor egy ritkáshaju, nyakigláb férfi szólított meg magyarul: — Csak zabáljatok, amennyit tudtok, gyerekek ! Világéletemben kedélyes fickó voltam, de erre a bizalmaskodásra savanyúan mosolyogtam. — Mi enni szoktunk, uram... — válaszoltam önérzetesen, mire engesztelőén hátbaveregetett. — Nono, kispajtás... ne légy olyan vadmagyar. , És a kezét nyújtotta. —Nagyfalvi Boronkay Ernő. — Én pedig Hunyadi téri Bárány Imre. Szeme felcsillant. — Proletárgyerek vagy, kérlek? — Az volnék, ha megengeded — tegeztem vissza a nyakigláb úriembert. Feleletem szemmelláthatóan tetszett neki. Zsebéből elővett egy doboz Gitanes cigarettát és megkínált bennünket. —No lám, ti lettetek a város hírességei...— Katkó István: Elzászi sör «Haa*H9HHHBBMEHIiaiBSE»SBP8K*EE83;>9B nevetett. — Csupa marcona keleti fiatalember. Madame Giroux fél éve azt sem tudta, hol fekszik Hunnia kies otthona. Október újra naggyá tette hazánkat, mi lettünk az első nép. . .Látom, még esetlenül mozogtok az úri társaságban, hiszen itt Nyugaton a kommunista »etikettel semmire sem mentek. Csak sütkérezzetek a napfényben, fiaim. Boronkay ur cimboráskodása, kedélyes leereszkedése alig titkolt derűt váltott ki belőlünk. Tihanyi Pista kacsintott, Eördögh Jóska pedig nevetését visszatartva, métóságteljesen bólogatott, Cserepes a torkát köszörülte. — Kkkhhmm. Örülünk, kéhlek. A találkozás örömére cinzánót ittunk. Egyiket a másik után. Madame Giroux vendégei éjfél felé távoztak és mi is elbúcsúztunk az éltes dámától. Boronkay elkísért bennünket a Bois de Viliéig, ahol a terebélyes tölgyfák alatt kiszaladt belőlünk a dal: Hullámzó Balaton tetején, csónakázik egy halászlegény, hálóját a szerencse, őt magát a jókedve, elhagyta, el a szegényt Boronkaynak olyan hangja volt, mint egy kántornak és amikor elcsöndesedtünk, láttam, hogy szeme sarka könnyes lett. A rue de Houblonnél megállt a sarkon és azt mondta: — Gyerekek, mi minden szombaton délután szoktunk találkozni a rue D’ours tizenkettőben, Prevot sorházában. Magyaros- vendégszeretettel várunk benneteket. Hazafelé menet Boronkayról beszélgettünk. — Láttátok, hogyan csapta össze a bokáját, igy, ni — próbálta utánozni Tihanyi Pista, de ha nem kapom el a karját, hasraesik. — Régivágásu szivar — morfondírozott Eördögh Jóska. — Mit szóltok, elmegyünk szombaton? — El hát — vágta rá Cserepes Zoli és részeges dadogást miméivé folytatta: — Me-mert ne- nem á-árt e-gy ki-kis el-elzászi sö-sör, ba-bará- taim! Ebben maradtunk. ★ Prevot sorházában a feketemellényes, szalma- sárgahaju csaposlegény úgy látszik tudta, hogy jövünk, mert minket megpillantva, felmutatott az emeletre. Fenn az ivóban, egy nagyobb társaság ült, hátul az ablak mellett, simára gyalult fenyőfaasztalnál. Boronkay a lépések zajára megfordult és felugrott a helyéről. —. Itt vannak, megérkeztek a diákok. A társaság tiszteletünkre felállt a helyéről, és általános kézrázogatás kezdődött. Persze, sört ittunk nagy, öblös korsókban. Ivá's közben a két társaság egymást vette szemüigyre. Ezek valamennyien negyven-ötvenév körüliek lehettek. Egy bozontos szemöldökű, kazalhaju, vastagnya- ku férfi, aki álmos szemekkel pislantott ránk, egyaránt lehetett festő- és erőmüvész is. Mellette ülő kistermétü, szemüveges ember könyvelőnek nézett ki..Szerényen ült a helyén, és megfigyeltem, hogy az egész idő alatt csak bólogatott. A hangot Boronkay vitte, és egy másik, franciásan öltözött, sápadt férfi, akit társai Ferikémnek szólítottak. A második korsó ütán, a társalgás megélénkült. Közülünk Cserepes Zoli remekelt, mondhatom még a klampőderi táborban, a BBC rádióriporterének sem számolt be oly lángoló szavakkal, hogyan harcolt a Tüzér utcai nemzetőrségben, mint most, a honfitársak előtt. Pedig hányszor hallottuk már ezt a mesét. Igaz, minden alkalommal uj és uj epizódokkal kikerekitve. Minél zajosabbá vált a terem, annál jobban unatkoztam. Már gyerekkoromban is előfordult velem, hogy a vidám játék közben, rámszakadt a szomorúság. Ilyenkor a jóég tudja miminden jut az eszembe, és csak bámulok magam elé. Nem tudom miért, de most a József utcai aszta- losmühely képe tolakodott az agyamba. Orrcim- pám megremegett, valósággal éreztem az ízes fenyőillatot, láttam a pince kövezetén az apró forgácsokat. Boronkay ur észrevehette lelkiállapotomat, mert odahajolt hozzám, és suttogva megkérdezte: — Hazagondolsz, kérlek? Bólintottam, mire ő megértőén hátbaveregetett. — Ki kell birni, kispajtás,-ha százévig is... Megrázkódtam, mint a vizes kutya, és mély sóhajtás után nagyott nyeltem a sörből. A beszélgetés közben heves vitává alakult. Cserepes Zoli öklével az asztal szélét ütögette. — Mi ezt jobban tudjuk! Nekünk ne magyarázzák, mi a magyar forradalom. Mi voltunk ott. A franciásan öltözködő úriember finoman elmosolyodott. — Fiatalság, hevesség, ez igy van jól. Ki akarná közülünk vitatni a diákság hervadhatatlan érdemeit. De, kedves fiatal barátom, azt már meg kell értenie, hogy a kommunizmus elleni harcnak, hogy úgy mondjam, történelmi útja van. Becsülniük kell az idősebb generáció szerepét is. Azokat, akik már harminc esztendővel ezelőtt felismerték a kommunizmusban a keresztény kultúra ellenségét és akik szakadatlanul harcoltak a bolsik ellen. Ne lebegjen hát most is fekete hollóként felettünk a turáni átok, a pártoskodás. A magyar nép egységes és mi is egyek vagyunk. Cserepes erre nem szólt egy szót sem. Nem volt valami okos gyerek, könnyen begerjedt, de olyan hamar kialudt is. Elméleti fejtegetésekbe meg különösen nem szeretett bocsátkozni. Néhány pillanatra nagy csönd telepedett az asztalra. Boronkay ur odaintette a pincért és újabb korsókkal rendelt. Amikor odahozták a kerek fatálcán a habos italt, a hallgatag, köny- velőformáju ember felállt és korsóját magasba lendítette. Éljen a Hungarista mozgalom! Mi kilencen egyszerre egymásra néztünk. Megfigyeltem, hogy Eördögh csodálkozásában ki is löttyintette a sört a szomszédja kabátjára. A társaság másik fele éljent kiáltott, de mi csak némán ittuk a sört. Boronkay fürkészve nézett ránk és mintha sejtené á közelgő vihart, mosolyt erőltetve szólt. — Éljenek az igaz- magyar hazafiak, a hős diákok. ' Néhányan közülünk kedvetlenül éljent kiáltottak, de ettől kezdve úgy ültünk a helyünkön, mintha tűvel szurkálnák a fenekünket. Boronkay ur meg csak rendelte a finom elzászi sört és iparkodott jó kedvre deríteni a társaságot. Nem akarom részletezni, mi történt ezután. Elég az hozzá, hogy Boronkay ur egyszercsak ilyeneket mondott: “Ránk, magyarokra mindig a zsidók hozták a bajt”. Látom, hogy Tihanyi Pista feláll. —1 Kérem, uraim — mondja csöndesen — engem azelőtt Teichnernek hívtak. — Én pedig Blungrund voltam — vágta rá vidáman Boronkay ur. — Azért még jó magyarok vagyunk... — De én izraelita vagyok — folytatta Tihanyi Pista, és elszánt arccal nézett farkasszemet a honfitársakkal. Hirtelen csönd keletkezett, valamennyien Bo- ronkayra néztünk. Cserepes Zoli is felállt. Már becsipett a sok sörtől, haja bozontosán lógott a szemére, öklével megint az asztalra csapott, és elrikkantotta magát. — Nekem is van egy zsidó anyám! Tudtam, hogy ez hazugság. Többször jártam kinn, Törökbálinton Cserepeséknél, Zoli anyja feketeképü, kunosarcu parasztasszony. Boronkay nevetni kezdett. — Ne vicceljetek, gyerekek... Eördögh Jógka hangosan csuklott, s mutatóujját Boronkay ur mellének szegezte. — Mi nem viccelünk, tisztelt uram... mi valamennyien a zsidó gimnázium növendékei voltunk. Igaz-e, fiuk? Karját felemelte. — Nyolcadik bé, sorakozó, indulás! A honfitársak megrökönyödve bámultak minket, ahogy libasorban kisétáltunk a sörivóból. Kinn az utcán, eleinte za'josan röhögtünk, de azután a fene tudja miért, valahogy rosszkedv telepedett a társaságra, és aznap este még Kovács Tibit sem tréfáltuk meg. Másnap, felkereste Boronkayt, és bocsánatot kért tőle ezért a diákcsinyért. Hát igen, valamiből csak meg kell élnünk, s ez a Boronkay nagy ur itten. SVÉDORSZÁG első atomerőmüve, amely villamos- és hőenergia-termelésre épül, 1960-ra készül el. Stockholm Farsta nevű elővárosában már megkezdték az építését.
