Amerikai Magyar Szó, 1957. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1957-11-14 / 46. szám

Thursday, Nov. 14, 1967 AMERIKAI MAGYAR SZÓ TÖBB MÉRNÖKRE «AN SZÜKSÉGE AZ ORSZÁGNAK Vezető körökben nagy fejtörést okoz az a nem­zeti probléma, hogy hazánkban talán a közműve­lődés minden ágában, a visszamaradás jelei mu­tatkoznak. Már régen beszélnek arról, hogy nincs elég tanítónk, orvosunk. Sputnik óta a mérnökök és tudósok száma is elég­telennek bizonyult. Res­telkedve beszélnek arról, hogy a Szovjetunióban évente aránylag mennyi­vel több ifjú kerül ki az egyetemekről. Keresnek orvoslást, az igaz. De valahogy soha­sem ott keresik azt, ahol az igazi bajokozó van, és ezért nem is tudják megtalálni. Vegyük pl. az Amerikai Mérnökök Szövetsége évi konvencióján elhangzott beszédeket és aján­latokat. Megállapították, hogy nagyon sok mű­ködési téren szükség volna több egyetemet vég­zett alkalmazottra, többre, mint amennyit az egyetemek évente rendelkezésükre bocsátanak. Valamit tenni kell, hogy az egyetemek többet termeljenek. Igazi amerikai szakszerűséggel mér­legelték a helyzetet és rájöttek arra, hogy az egyetemek csak háromnegyed részben használják ki teljesitőképességüket vagyis, hogy évente csak 9 hónapig vannak működésben, három hónapig pedig zárva vannak. Ezt tovább nem szabad tűr­ni. Ilyen érték- és időpazarlást nem lehet meg­engedni. Hoztak is ajánlatot e lehetetlen hely­zet orvoslására. A tanításnak az év mind a 12 hónapjában foly­nia kell. Legyen vége az évente három hónapig tartó vakációknak. A tanévnek az eddigi 9 hónap helyett 12 hónapig kell tartania. Ez valóságos ál­dást jelentene az egyetemi hallgatóknak is, akik az eddigi négy év helyett három év alatt fejez­hetnék be tanulmányaikat. Volt egy néhány józan gondolkozásu, aki köz­bevetette. hogy ez az ajánlat megzavarná a csa­ládok nyári vakáció-terveit és akadályt gördítene azoknak a tanulóknak az útjába, akik a nyári hó­napok alatt végzett munkával keresik meg azt az összeget, aminek segítségével tovább folytathat­ják tanulmányaikat. Ezek az érvelések nem vol­tak nagy hatással a Mérnöki Szövetség igazgatói­ra. ők a célt tartották szem előtt és pedig: több mérnököt az országnak. Amikor a tőkés beszél Más megvilágításban látta a problémát Deve- reux C. Joseph, aki a Felsőiskola Utáni Oktatás Elnöki Bizottságának vezetője és ugyanakkor az ország egyik leggazdagabb intézményének, a Metropolitan Life Insurance Companynak elnöke. Társadalmi állását vissza­tükrözik az oktatásról alant kifejtett nézetei. Szerinte az egyetemi tanulók nem fizetnek elég tandijat. Sokkal többet kellene nekik számítani. Vállalják a szülők a fel­emelt tandijak fizetését s ha nincs pénzük, akkor vegyenek fel kölcsönt er­re éppúgy, mint ahogy felvett kölcsönnel vásá­rolnak automobilt vagy házat és lassanként tör- lesszék. Mr. Joseph azt is kifogásolta, hogy vannak ta­nulók, akik számítanak ösztöndíjakra és hogy a szülők is szívesebben veszik igénybe, mert ezt nem kell visszafizetni. Nyilvánvaló, hogy Mr. Josephnek az egyetem is “üzlet”, akárcsak az életbiztosító társaság. A biztosítási kötvényeknél bevált jó szokást, a ha­vonkénti vagy negyedévenkénti lefizetéseket sze­retné alkalmazni a tandíjra is. Amerika népének teljes lenézése és megvetése hozhat csak ilyen ajánlatokat napfényre. De az is kiderül ebből, hogy Joseph egyáltalán nem ért' országunk oktatási problémájához. Mit akar? Csak a jómódú osztályok gyermekeinek szánja az egyetemi tanulmányokat? Ezzel akarja kielégíte­ni az ország szükségletét több tanult emberre? Nem tudja azt, hogy évente legalább 150,000 nagytehetségü felsőiskolai tanuló nem mehet egyetemre, mert nincs meg az anyagi tehetsége hozzá? Hiszen már most is legalább 2000 dollár­ba kerül évente egy fiú egyetemi taníttatása, leányoké még többe. Nem beszélve a kiváltságos egyetemekről, Harvard, Yale és hasonlók, dehát ezekbe majdnem csak olyanok járnak, akiknél néhány ezer daliái' nem -számit. Igen, az ösztöndíjakra számítanak a fiatalok, különösen szegény családok gyermekei. Múlt hé­ten 300,000 felsőiskolai hallgató vett részt ösz­töndíj vizsgákon. Ebből 800 nyerhet csak, mert a Ford Foundation, mely ezeket a vizsgákat ki­tűzte, csak ennyi tanulónak adhat bizonyos se­gítséget abból a 4 millió dollárból, amit erre a célra felhasznál. Mi történik a többi 299,200 szorgalmas és ta- nulnivágyó diákkal? Ez a kérdés még megoldás­ra vár, addig is jövőjük, vágyaik és reményeik, a kapitalista rendszer tervszerűtlen pazarlásán szenvednek hajótörést. Országunkban az iskoláztatás “szabad”. Isko­láink legtöbbje — de nem az egyetemek legtöbb­je — állami költségen működik. De mig a köz­művelődést a szovjet kormány úgy tekinti, mint egyik legnagyobb felelősségét a néppel szemben addig itt még mindig Mr. Joseph-hez hasonló üz­letemberek döntik el, hogy az ifjúság tudomány- szomját a saját érdekeiknek megfelelő mederbe tereljék és használják ki. Ennek nemcsak az if­júság vallja kárát, hanem az ország közérdeke és kulturális színvonala is. "You Just Can’t Trust the Boss” LINDEN, N. J. — Kis üzem, szinte elvész az óriások között észak New Jersey hatalmas ipari központjaiban. A történet sem rendkívüli. Arról van szó, hogy 16 év utáft bezárt egy gyár. Még a háború alatt sem dolgozott 200-nál több munkás benne, nem úgy mint a mellette levő GM telepen, ott bizony 3,800 munkás dolgozott. Mégis érdemesnek tartjuk leirni, hogy mikép­pen dolgozik egy üzem, mennyiben törődik mun­kásaival. A Mather rugó-gvár egyik üzeme volt ez. A főüzem Toledo, O.-ban van. Ez a cég főképpen Ford- és General Motorsnak dolgozik. Itt keleten 1941-ben nyitott egy gyárat, hogy közelebb le­gyen az autó összeállító üzemekhez. Együttműködést kér . . . A gyár munkásai szervezkedtek és az autó­unió 194-es lokáljához csatlakoztak. Vagy három évvel ezelőtt az ifjú Henry Ma­ther örökölte a gyárat apjától. New Jerseyben is uj szabályokat akart bevezetni. “Sokba kerül a termelés”, mondta az unió tisztviselőinek. “Dol­gozzatok jobban együtt velem”, kérte őket. Martin Gerber és Paul Phillipe, az unió helyi vezetői rámutattak a gyárvezetőség hibáira. Meg­egyeztek, hogy ezentúl a szakszervezet együtt dolgozik a gyár vezetőségével. Választottak egy bizottságot e célra. Még esedékes fizetésemelésről is lemondott a lokál. Nagyobb lett az üzem, javult a helyzet “Mather panasza félelemmel töltött el bennün­ket az üzem jövője iránt. Ez még fokozódott mi­kor egy sereg mérnök érkezett a gyárba a terme­lés módszereinek tanulmányozására. “Mr. William Barney, az üzem igazgatója meg­nyugtatott bennünket azzal, hogy az üzemet na- gyobbitani fogják. “Chryslertől is kaptunk rendelést, oly árura, amit eddig csak Toledóban gyártottak, de mi is meg tudjuk itt csinálni”, mondta Wojtowsky az unió egyik üzembizottsági embere. Az üzem ígéretei arra késztettek egyes mun­kásokat, hogy hosszabb időre lekössék magukat. Egyesek házat vettek, mások nyári helyeket elő­legeztek le, vagy uj autókat vásároltak. Ez év elején felujultak a félelmek. Teljes erővel dolgozott az üzem, sőt raktáruk is volt már a felhalmozott rugókból. Elbújik a főnök Furcsa volt, mert eddig mindig úgy beszéltek, hogy raktárt nem csinálhatnak, mert bármikor lemondhatják rendeléseiket az autógyártók. Az autómunkások konvencióján találkoztunk a toledoi delegátusokkal. Ott tudtuk meg, hogy ar­ról tárgyaltak, hogy lezárják a jerseyi üzemet. Hazajövet azonnal összeültünk a gyár vezető­ségével, de az igazgató Mr. Barney rendszeresen eltűnt. Nem volt hajlandó szóba állni velünk, akárhogy próbálkoztunk, ami azelőtt sohasem történt meg. Az üzem dolgozott tovább, sőt két időszakot, azaz 16 órát dolgoztunk egészen julius 4-ig. Bár úgy volt, hogy az ünnep week-endjére lezárják a gyárat a vezetőség kérte, hogy 20 em­ber pénteken, sőt szombaton is jöjjön dolgozni. Julius 6-án, szombaton délután, anélkül, hogy még azoknak is, akik a gyárban dolgoztak sejtel­mük lett volna róla, sürgönvileg minden munkást elbocsátottak. így tervezték ki a dolgot Hétfőn az unió vezetői megjelentek a gyárban tudakozódni a helyzetről. "Eleinte az üzem veze­tői azt erősitgették, hogy semmit sem tudtak az utolsó előtti napig. Később tudódott ki, hogy már két hónappal előbb tudatában voltak, hogy mi ké­szül ellenünk. Pedig ha megmondták volna sem dolgozhattunk volna lassabban, mert olyan rend­szerrel dolgoztunk, (incentive system), hogy ke­resetünk attól függött, hogy mennyit termelünk”. Most már szóba állt velünk a gyár igazgatója. “Lezárták az üzemet, mert sokba kerül a gáz, a munkásbiztositás, a munkanélküli biztosítás, az acél, a szállítási költségek, stb. New Jerseyben minden nagyon drága.” Elbocsátási dijat kértünk Végül a gyártulajdonos is fogadta bizottságun­kat. “Hajlandó-e elbocsátási dijat fizetni a mun­kásoknak?” kérdezték tőle. “Esze ágában sincs. Jól megfizettük őket, kerestek eleget. Miért nem takarították meg keresetüket?” mondta Mr. Ma­ther. “Mi nem tartozunk nekik semmivel”. Húsz munkást megtartottak az üzem szétsze­désére. Szeptember 13-án ezeket is elbocsátották. Hova, merre menjünk, nem lehet munkát kapni Talán furcsának hangzik egyesek előtt, mikor arról van szó, hogy prosperitás is van, meg az­tán a gyártelepek tömegei vannak New Jersey­ben és mégis majdnem lehetetlen munkát kapni. Eddig mindössze 40-en találtak más munkát. A 200 munkás átlagos életkora 36 év. Igaz, hogy legnagyobb részük nem szerszám­készítő, vagy komoly szaktudással biró munkás. Vállalnának bármilyen munkát és hiába a prospe­ritásról szóló zengedezés, 160 munkás még min­dig nem birt elhelyezkedni. Valamit segít a munkanélküli biztosítás, de jól tudjuk az se tart örökké. Mi lesz azután? Valami helytelen van abban, hogy a munkások százai csak úgy ki vannak szolgáltatva egy ember ké­nye kedvének, nem csoda, ha becsapottnak érzik magukat. Egyre tisztább képet nyújt Shaffermanék sztrájktörése A McClelland szenátusi bizottság elég szép Ízelítőt kap arról, hogy a nagy üzemek miképpen használnak a Shafferman ügynökséghez hasonló cégeket a szakszervezetek ellen. Bár Shaffer­man és fia az alkotmány 5-ik függelékére hivat­kozva, megtagadnak mindennemű felvilágositást szégyenteljes üzleti aktivitásaikról. Kiderült, hogy ha sztrájktörésről volt szó, mindenfelé al­kalmazásban voltak. A Kordite Corporation of Macedón New York négy közül három munkást elbocsát, ha részt vesznek a textil unió gyűlésén. Külön-külön, majd csoportokban veszi elő őket és megfélemlíti a szervezett munkásokat, Jack Rubin unió szervező szerint. “Úgy megfélemlítették munkásaikat, hogy egyetlen egy sem mer közülük panaszt emelni a National Labor Relations Board előtt erre vo­natkozólag”, mondta. Kordite, a Textron Ameri­can cég egyik alvállalata és ők is Shaffermanék kliensei közé tartoznak. Ez a cég a régi Pinker­ton szkebügynökséget juttatja az ember eszébe. Tedjed a szénbányászok sztrájkja A United Mine Workers a Crucible Steel Co. Waynesburg, Pa. melletti szénbányájában sztráj­kot rendelt el, mert a társulat 83 elsőbbségi jog­gal biró munkást elbocsátott. Piketeket küldött a szomszéd bányákba és eddig 8.000 bányászt állí­tott le a munkából, Greene Countyban és Wash­ington County egy részében. Körülbelül 12,000 bánvász leállítását tervezik. 3

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom