Amerikai Magyar Szó, 1957. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1957-08-29 / 35. szám
Thursday, August 29, 1957 AMERIKAI MAGYAR SZÓ JL A FIATAL TANÍTÓ Meghalt az öreg tanító, Krasznai Sándor. Negyvenöt évig nevelte a falu apraját-nagyját, s akkor megtért pihenni, egy óriás vérbükk alá, amely száz évekig él, mint a jó emberek emléke. — Hatalmas ür maradt utána — mondta a falu tanácselnöke, a gyászbeszédben. S feltette a kérdést: ki tudja majd betölteni? Szeptemberben megérkezett az uj tanító, Fehér János. Beesett mellű, vékony kis ember. A nyolcadikosok csak végigmustrálták, s az uj mester máris csatát vesztett. Ez akar felülni Sándor bácsi dobogójára? Különösen az osztály két atlétája, Haraszti és Bakos érzett iránta mély ellenszenvet. Ez a hányaveti megvetés nem ritka jól fejlett kamaszoknál, a náluk gyengébb felnőttek iránt. Az uj tanító vastag szemüveget viselt. Mikor először belépett az osztályba, szaporán pislogott jobbra, balra rövidlátó szemével. — Nünüke! Valóságos nünükQ.— röhögött Haraszti. S mitagadás, a gúnynév nagyon ráillett az uj tanítóra. Fehér János ráadásul vékony madárhangon beszélt. S a számtanórákon mindig ez volt az első kérdése: — Ki készült matematikából? Sándor bácsi ilyet sose kérdezett. A gyerekek eleinte csak kuncogtak rajta. Egyszer azonban, amikor különösképpen vékony hangon sikerült a kérdés, Bakos elnyújtva felnvávogott. Erre aztán felszabadult a nyolcadikosok gonoszkodó kedve. Szörnyű macskazenét csaptak a számtanóra tiszteletére. A tanító mit sem tehetett. Állt megsemmisültem S vesztére egymásután derültek ki róla megbélyegző apróságok. A fiuk megtudták, hogy nem vált be katonának. Fakardot, bodzapuskát, papir- csákót akaszthattak ajtajára különféle feliratokkal, riasztódugót tettek széklába alá. Egy tornaórán kiderült, hogy az osztály fele messzebbre dobja nála a buzogányt. Bakos valami 20 métert “rávert” a tanítóra. Ettől sem nőtt Fehér János tekintélye. A legnagyobb megálaztatás azonban Harasztiaknál érte az flj tanítót. Haraszti nővére, Anna megtetszett neki. Délutánonként gyakran elsétált házuk előtt, néha találkoztak is. Egy délután a lány meghívta magukhoz. Az esetnek híre ment a faluban, s Haraszti majd megpukkadt, amikor Bakos az első óra után odabökte neki. — Gratulálok a sógorodhoz. Délután megtörtént a hallatlan szemtelenség. Haraszti elállta a kaput a tanító előtt. Nekitámasz kodott a vasajtónak, s hivalkodva nézett a tanítóra, mintha mondaná. Gyere be, ha tudsz. Fehér elébb szép szóval próbálkozott, majd elöntötte a szégyen és a harag Nekidőlt ő is a kapunak. Kék szeme egyre nőtt, kerekedett az erőlködéstől a vastag szemüveg alatt. Semmire sem jutott. Egy atyai pofon végül észretéritette Harasztit. De a tanitó mégis úgy érezte, minden elveszett. A leány is látta, milyen gyenge, erőtlen ember ő. Ekkor kérte, helyezzék át másik faluba. S a felsőbbségtől ígéretet is kapott, hogy amint lehet, áthelyezik. Lassan beköszöntött a tél. A havazás elvágta a hegyi falut a külvilágtól. No, hiszen a gyerekeknek nem is hiányzott a külvilág. Alig várták a tanítás végét. Kapták silécei- ket és neki a domboldalnak. Egy januárvégi napon viharelőtti csend ült az erdők felett. A nyolcadikosok fittyet hányva az erősbödő szélre és a hóesésre, megint csak elindultak a hegyekbe. Nem is lett volna semmi hiba, ha Haraszti nem legénvkedik. Virtusból ráugrott a hegyi tó jegére és beszakadt. Igaz, amint mondták, Bakos félkézzel kirántotta a lékből, de a fagyos széltől nem tudták elrejteni. Mire hazaért, kilelte a hideg. Estére félrebeszélt. Az orvos tüdőgyulladást állapított meg, nyomban telefonált a gyógyszer- tárba, milyen orvosságból, mennyit készítsenek, hogy a futárnak ne kelljen várakoznia. Mert a patika 8 kilométerre volt Harasztiék falujától. Ekkor már dühöngött a hóvihar. Korompai, a fiatal erdész, látva a fiú súlyos állapotát, nekivágott a domboldalnak. Egy óra múlva azonban hullafáradtan visszafordult. Istenkisértés lett volna tovább mennie. S ha ő nem, akkor senki. Meg kell várni a reggelt. A faluban nagy lett a riadalom. A fiuk szétvitték a hirt, milyen veszély fenyegeti osztályuk szemefényét. Estére megtelt a szoba, annyian ültek a betegágy körül. Ott volt a tanitó is. Mereven nézte harasztit. Oldalt pillantani nem mert, félt, hogy Anna tekintetével találkozik. Még mindig égette a szégyen az emlékezetes eset óta. Tiz óra után a beteg újra félrebeszélt. Érthetetlen szavakat mormolt, melle hullámzott a fojtó láztól. A tanitó akkor felállt és kisietett a szobából. A gyerekek összenéztek. Azt mondták, hogy gyenge a szive, nem nézheti a betegséget. A nyolcadikosok bezzeg nem voltak ijedősek. Bakos készültséget rendelt el. Elhatározták, hogy felváltva virrasztanak. Figyelik a vihart, mikor csendesedik. S ha a felnőttek olyan gyámoltalanok, majd ők nekivágnak és elhozzák az orvosságot. A havazás csak reggelfelé hagyott alább. A szél ereje azonban alig csökkent valamit. Az orvos tanácstalanul fordult a virrasztókhoz. Nem tudja, mi lesz. Az erdész bátor ember volt. Csatolta a siléceket. Lassacskán virradt. Megkísérli újra, átjutni a hegyen. Amint nekivág a hómezőnek éles szeme észreveszi, hogy a dombháton, ahonnan a hajnal pir- kadását várta, valami mozog a havon. Bukdácsol néhány métert, majd eltűnik. Talpraáll, fut imbo- lyogva, lebukik, s nem mozdul többé. Az erdész tölcsért formál tenyeréből és már visszhangzik is a riadó. — Segítség, valaki a viharba került!! Felriadnak a szunnyókáló nyolcadikosok, s még néhány koránkelő és futnak lélekszakadva az erdész után. A dombhajlatban megtorpan' a kis csapat. Az arcokon döbbenet. A hóban ember fekszik, arcra borulva, mozdulatlanul. Fogják, leverik róla a havat, próbálják talpraállítani. Bakosnak elszorul a lélegzete. — A tanitó ur. S amikor avatott kezek életredörzsölik a tanitó, meggémberedett ujjaival zsebkendőbe kötött kis batyut kotor elő kabátja alól, s félszeg mosollyal Bakosnak nyújtja. — Az orvosság! Szaladjatok! Sok időbe telt, amig Fehér János talpraállt. Addigra felgyógyult Haraszti is. Amikor a tanitó a betegségtől még jobban legyengülve belépett a nyolcadikba, feltámadt régi gyanakvása. Idegesen nézte a széket, asztalt. Nem rejt-e valami váratlan meglepetést. És sápadt, vékony arca kipirult az örömtől. Az asztalon tiszta pohárban hóvirágcsokor. Hogy ne is lássák meghatottságát, gyorsan feltette a jól ismert kérdést. — Ki készült matematikából ? S mint a hüvelyéből kirántott kard, 33 kéz röppent a magasba. Kékesdi Gyula Visszatekintés a múltba — Elbeszélés — AZOK A SZÉP BÉKEIDŐK! Az volt az aranykor! — sóhajtanak némely öregek az első világháború előtti korra gondolva. Keresem a nyomát ennek a letűnt világnak, keresem a békéjét, nyugalmát. De sehogy sem találom. Itt van például a Népszava 1911-es évfolyama. Ha valami, hát a karácsonyi szám kell, hogy tükrözze ennek a kornak szépségét, békéjét. Az első cikkek között van egy tudósitás az állami tisztviselők küldöttségéről, akik a pénzügyminisztertől — helyzetük javítását kérték. A következő cikk viszont a vasutasok kérvényéről ir. NEM DERŰSEBBEK az újságok hétköznapi számai sem. Itt van egy szám 1912 márciusból. . Képes riport számol be Titelről, ahol hatszáz ember lakik a domboldalba vájt odúkban. Az egyik képen, a domb tetején, alig egy méterrel a “lakás” bejárata fölött: a temető keresztjei. Az élők a holtak alatt laknak... f>e azért ebben a számban mégis nyomára bukkantam az aranykornak. . . Megtudtam, hogy a gázgyár igazgatója évi 80,000 korona fizetést kap, de még nála is szerencsésebb Wíndisch- graetz Lajos herceg, a főrendiház tagja, akinek ebbeli minőségében sikerült kijárnia a MÁV-tól egy szállítmányozási bérletet, amit azután négy- százezerért vett meg tőle a Kereskedelmi Bank. Aranykor volt ez még némely kiskutyának is. A kormánypárti Budapesti Hírlap ad hirt róla, hogy egy háztulajdonosnő 50,000 koronáját és fényesen berendezett lakását hagyta kedvenc ölebére. NEM, EZ A KOR NEM ARANYKOR VOLT — ez a kor az imperializmus, a rablóháboruk kora, melynek méhében élik az első, földrészeket átfogó háború. De ez a kor: forradalmak kora is. 1912-ben újból megjelenik az újságokban a ro- vatcim: az orosz forradalom hírei. Idehaza is nő a nyugtalanság, az elégedetlenség. A kormánynak pedig csend kell, a kaszárnya csendje, hogy minél nvugodtabban készülhessen a háborúra. A polgári ellenzék néhány képviselője ellenáll. Tulajdonképpen nem sok az, amit akarnak. Általános, titkos választójogot és az osztrák császári udvar hadi készülődésének kevésbé nyílt támogatását. De a kormányrudat kezükben tartó urak még ettől is félnek (pedig láthatják, hogy Nvugat-Európában mindez megvan, mégsem kisebbedéit a tőkések hatalma.) A kormány elhatározta, hogy erőszakkal töri le a parlamenti ellenzék ellenállását. Tisza István erre a mészárosmunkára a legalkalmasabb — ő lesz a képviselőház elnöke. 1912. május 22-én a Szociáldemokrata Párt másnapra a parlament elé hívja Budapest munkásait, tüntetni az uralkodó osztály e legeiőszakosabb és munkásgyülölőbb tagja ellen. Hiába ragasztják ki másnapra országszerte a főkapitány rendeletét, melyben megtiltja a felvonulást, és hiába rakják ki a gyárak kapujára a gyártulajdonosok határozatát, mely szerint önkényesen kilépettnek tekintik azt, aki nem megy dolgozni, 1912. május 23-án Budapest munkásai elözönlik az utcát. Városszerte rendőrség és katonaság szállia meg a fontosabb útvonalakat, de nem tudják megakadályozni, hogy a tömegek a Belvárosba ne jussanak. Az Országház előtt valóságos hadsereg tanyázik, a csúcsíves ablakokon behallatszik a moraj, a kiáltozás. De Tiszát ez nem zavarja. . .Egymás után fojtja bele a szót az ellenzék képviselőibe, akik követelik, hogy függessze fel az ülést, mert kint vér folyik... az utcákon gyerekeket ölnek... Tisza erre azt feleli, hogy a parlament nem jóléti bizottság, különben is, a' kinti eseményekről beszélni: időrablás! A kormánypártot nem érdekli a tömegek véleménye, általában semmiféle ellenvéleménv... ODAKINT PEDIG VILLAMOSOKAT borítanak fel, épülnek a barikádok, az utcákon halottak hevernek (7 halott és 500 sebesült.) Délutánra ugyan sekeriil a tüntetőket a Belvárosból kiszorítani, de a főkapitányságon kijelentik, hogy a rendőrség és a budapesti helyőrség együtt tesen sem elég erős, ha másnap a tüntetések folytatódnak! Táviratok mennek az ország minden tájára, csendőrséget és katonaságot rendelnek Budapestre. De ezekre másnap már nincs szükség. A rendcsinálás munkáját elvégzik helyettük — a Szociáldemokrata Párt vezetői, akik megijedve a tömegek forradalmi hangulatától, a munka felvételére szólítják fel a munkásokat. Hiszen — mint apártvezetőség évi jelentése mondja — “nem volt célunk, hogy a munkásságot forradalomba hívjuk”. Nem, ez tényleg nem volt célja az opportunista pártvezetőségnek, és nem ők tehettek róla, ha a munkásság, bátrabban viselkedett, mint ahogy vezetői szerették volna. Arról sem tehettek, ha ezek a tüntetők nemcsak választójogot és Tisza lemondását követelték, hanem sok helyen felhangzott a kiáltás: “Le a polgári társadalommal, le a bankuzsorásokkal”. Vagy: “Le az osztályuralommal, le a grófi bandával, Éljen a forradalom!” Nem, ez a tüntetés nem volt forradalom, de akik részt vettek benne, nem felejtették el. És ez az emlék is erősítette őket, amikor 1919 márciusában az uj forradalmi munkáspárt, a Kommunista Párt vezetésével megdöntötték — a polgári társadalmát. Hofman Éva Európa legmodernebb repülőtere Az uj “London Airport” hatalmas hatágur csillaghoz fog hasonlítani. Oldalait 1800 méter hosszú betonpályák alkotják majd. Az épületek — az eddigi szokástól eltérően — a repülőtér közepén helyezkednek el. így bármelyik betonpálya könnyen megközelíthető. A hatszög alak lehetővé teszi, hogy a repülőgépek — a széliránytól függően — egyszerre két, párhuzamos pályát használjanak, az egyiket fel-, a másikat leszállásra. * Újszerűén oldják meg a repülőtér közepén álló forgalmi és irányitó épület megközelítését is. 630 méter hosszú, osztott uttestü, emelt gya- logjárós alagút vezet a repülőtér szélétől az épületekig, tehát a gépjárműforgalom egyáltalán nem zavarja majd a repülőgépek mozgását. A fölszerelést a legmodernebb rádiónavigációs irányító berendezések egészítik ki. Az uj repülőtér a minimálisra csökkenti a repülőgépek drága “földi” közlekedését, a gurulást.
