Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1957-02-07 / 6. szám
February 7, 1957 AMERIKAI MAGYAR SZÓ A SZABAD VILÁG Miután az amerikai sajtó a Szovjetunióval szövetkezett országokat “rabszolga országoknak”, amig az Egyesült Államokkal szövetségben álló országokat pedig együttesen a “Szabad világ” (Free World) néven említi, Thomas B. Curtis (R. Mo.) képviselő felkérte a kongresszus könyvtárnokát, hogy állítsa össze a “Free World” országok névsorát és nevezze meg, hogy milyen kormányrendszerük van. Curtis képviselő ezt a meglepő választ kapta. “A ‘Vasfüggöny’ innenső oldalán 71 országot találunk, amelyeket általában a “Free World” néven említenek. Ebből 49 ország népe teljes diktatúra alatt él, ezek jórészéről még csak azt sem lehet mondani, hogy ‘jóakaratu diktatúrák’.” A diktatúrát legtöbb helyen az igen szük-körü oligarchia (előkelőség) gyakorolja. A másik 22 országban van némi látszólagos szabadság, legalább is a politikai jogok mezején, de azokban is a gazdasági javak feletti rendelkezés jogát a kisszámú oligarchia bitorolja. Mindezen országokban a népesség egy százaléka a másik 99 százalék hátán él.” Ezekután nem meglepő Norman Thomas, a Szocialista Párt vezérének az a cikke, amit a napokban irt szindikált rovatában. Thomas a következő adatokat hozta napfényre: “Az amerikai közönség bő információt kap a magyar, a zsidó és az arab menekültekről (refugees), de nem sokat tud arról, hogy a délamerikai diktatúráknak is vannak ilyen menekültjei. Konzervatív számítás szerint Venezuela diktátora. Pimenez, legalább 2,000 politikai foglyot tart börtönben minden formális vád nélkül és legalább 1500-an menekültek tőle a szomszédos Costa Rica államba. “Mostanában Jimenez kormánya a costa-ricai határon átkerget embereket, akikről lehúzzák a cipőket meg az övön felüli ruhát. Legalább 150 ilyen embert vettek pártfogásba a costa-ricai szakszervezetek. A menekültek között legismertebb Romulo Betancourt, volt venezuelai elnök, akinek a fejére 150,000 dollár vérdijat tűztek ki. “Múltkorában Betancourt eljött New Yorkba, ahol az “Inter-American Association for Democracy” ebédet adott a tiszteletére. Ezt az ebédet a “Pan-American Anti-Communist Association” piketeltette. A piketek bevallották, hogy napi 20 dollár fizetést kapnak azért, hogy necsak Betan- courtot, hanem az összes barátait, — közöttük tehát engemet is — kommunistának bélyegezzenek. “Ezt a délamerikai anti-kommunista szövetséget Diktátor Trujiillo (Dominican Republic) hozta össze, aki, dacára annak, hogy itt is igen nagy befektetései vannak, a venezuelai olaj profitján osztozik Jimenezzel. A nagy profitból aztán fizethetik az olyan előkelő ügyvédeket, mint Franklin D. Roosevelt Jr., aki a kijáró munkát végzi a politikai gyilkosoknak.” Howard Fast nyilatkozata Howard Fast, a világhírű regényíró a N. Y. Times számára tett nyilatkozatában kijelentette, hogy nem tekinti magát többé kommunistának: “Nem vagyok sem szovjetellenes, sem kommunistaellenes — mondta Fast — de nem vagyok képes többé a kommunista mozgalomban dolgozni és Írni.” Kijelentette, hogy az a beszéd, amelyet Krus- csov Sztálin hibáiról mondott, volt a főtényező magatartása megváltoztatásában. “Számomra teljesen hihetetlen és elképesztő volt, hogy Kruscsov azt a beszédét nem fejezte be a szükséges garanciák javaslásával, mint például a halálbüntetés eltörlése, esküdtszéki tárgyalás, bírósági garancia a személyi szabadságra (habeas corpus). Ily reformok nélkül az ember nem érti meg (Kruscsov) beszédének célját vagy okát.” Antiszemita jelenségek a Szovjetunióban, melyre a lengyelországi Volkstimme c. zsidó hírlap mutatott rá, szintén hozzájárult álláspontja megváltoztatásához. Fast kijelentette, hogy ő azért volt kommunista, mert hitt a demokráciában, egyenlőségben, társadalmi igazságban. “1946-ban perbefogtak s elitéltek olyan körülmények között, amelyek nevetség tárgyává tették számomra az amerikai igazságszolgáltatás gyakran hangoztatott elveit. Azzal a megnyugvással viseltem el az igazságtalanságot, hogy ilyesmi a Szovjetunióban nem történhet. Sajnos, ezt már nem hiszem többé.” Kijelentette, hogy mindezek ellenére nem adja vissza az 1953-ban kapott nemzetközi Sztálin-bé- kedijat. A lengyelországi események nagy bizalommal töltik el arranézve, hogy “szocializmus és demokrácia” megfér egymás mellett. Gyilkolt a “strontium” Japánban Japán tudósok nyilvánosságra hozták a múlt héten, hogy három különböző korú egyén csontjaiban “strontium 90”-t a hidrogénbombával való kísérletezésnél jelentkező halált okozó izotópot találtak. A három áldozat közül egyik egy 63 éves, a másik egy 43 éves férfi és a harmadik egy 15 hónapos kis gyermek volt. A felfedezést a tokiói egyetemen Yosió Hijama professzor vezette. A tudósok felhívták a világ figyelmét arra, hogy bár a csontokban felfedezett “strontium90” a veszélyes menyiségen alul volt, a nukleáris kísérletezéseknél jelentkező rádióaktivitás rendkívüli veszedelmet jelent. Dr. Masao Tsuzuki, Japán egyik kiváló rádió- logusa, aki egyúttal az Egyesült Nemzetek tudományos bizottságában mint kiküldött szerepel, azt mondta, hogy a rádióaktivitás nem elég arra, hogy azonnal észrevehessék hatását az egyén szervezetében, de kihatással lehet az emberiség egész jövőjére. “A nukleáris fegyverekkel való kísérleti robbantások veszélyeztetik az emberiség épségét”, mondta Japán követe, Renzo Sawada, az Egyesült Nemzetek ülésén, ahol egy héten belül már másodszor kéri a kísérletezések eltiltását. Japán ugyanakkor csatiokozott Kanadához és Norvégiához és közösen határozati javaslatot nyújtottak a UN elé, melyben kérik, hogy legalább minden kísérletezést előre jelentsenék be, ez a legkevesebb amit tehetnek, hogy megóvják az emberiséget a szörnyű következményektől. Az Egyesült Nemzetek politikai Bizottsága előtti vita ugyancsak kihangsúlyozta, hogy meg kell szüntetni a kísérletezéseket, “legalább addig, mig az Egyesült Nemzetek Kisugárzási Bizottsága megteheti jelentését arra vonatkozólag, hogy mi történik az emberiséggel a kísérletezések nyomán,” mondta a svéd Richard Sandler. Ausztria követe, Kurt Waldheim is hasonlóan nyilatkozott. A Szovjetunió azt javasolta, hogy szüntessenek meg minden atom- és hidrogénfegyeverekkel való kísérletezést. A japán kormány kutató hajóján, a Sunkotsu- Maru-n 1954 március 1 óta, amióta a Bikini-szigeteken felrobbantották a hidrogénbombát, tanulmány tárgyává teszik e kisülések következményeit és azt tapasztalták, hogy az óceánban leeső “Strontium 90” a halakba kerül és az emberiség élelmezését veszélyezteti, ezt a japán követ hangsúlyozta a UN gyűlésén. “Nem vonható kétségbe, hogy az emberiség ki van téve e veszedelemnek”, mondta Sewada. A tenger áramlata elviszi a hidrogénbomba részeit a világ minden tájára. Az atmoszférából jövő része pedig, ami a földre hull, ott mérgezi meg életünket, mert soha nem lehet tudni, hogy a légáramlatok és az eső a föld melyik részét fertőzi meg vele. Nem csoda, ha a japánok sokkal jobban félnek az atom- és hidrogénkisugárzástól, mint földünk bármely országa, mert hiszen nekik volt ebben először részük, a Hirosimái atombombázással, ami eltörpül a mai atom- és hidrogénbombák hatásához képest. A hirosimai bombázás egyik áldozata Kame- kichi Kaneko 68 éves korában most halt meg a Vöröskereszt kórházban Hirosimában. Kanoka a valóságban két mérföldnyire volt a robbantástó} 1945 augusztus 6-án, mégis megkapta az atomsugárzástól a vérbajt, mely elpusztítja a fehér vérsejteket. A japán kormány hatalmas két kötetben összefoglaló kutató munkát végzett az atombomba és azzal való kísérletezések hatásáról. Újvári László dilemmája \ Irta: FODOR ERNA Nemrégen irtunk Tábori László távfutóról, aki sehogysem volt amerikai, illetve miami-i ellátásá-i val megelégedve. Most egy újabb eset kerül a lapok hasábjaira. Egy sokkal komolyabb eset. Uj- váry László, aki 1952-ben mint vizbeugró bajnok vett részt az olimpiászon. Ujváry László öngyilkosságot próbált elkövetni. Nem bírta el az uj életet, a napszámos munkát, amit Amerikában kapott. Ujváry Cliffside Parkon, New Jerseyben lakott nővérénél. West New Yorkban talált rá a rendőrség, amikor bicskájával igyekezett megölni magát, de csupán karját sebezte meg. A kórházi kezelés után nekiment Péter Policastro rendőrnek és jól hasba vágta. Most 10 napra Dr. Rothberg rendelete alapján kórházba vitték, megfigyelés alá veszik, hogy aztán elitélhessék két btinvádból is. Egyik öngyilkossági kísérlet, másik rendőrre támadott. A rendőr jó fin, magyarázatot is talált Ujváry viselkedésére, mondván: “Ezek az idejött menekültek úgy fel vannak srófolva, hogy nem tudjuk, hogy viselkedjünk velük szemben és mit várjunk tőlük. Gyűlölettel viseltetnek a rendőrség iránt, amit nem nehéz megérteni”... 1952-ben Ujváry a vizbeugrás harmadik diját nyerte el az olimpiászon. Az idén nem vehetett részt, állítólag, mert megtagadta a hüségesküt a kommunista kormánytól. Mi a baja Ujvárvnak, mi a baja sok uj idemenekült magyarnak? Valamikor régen, mikor idekerültünk az első háború előtt, vagy közvetlenül utána, mi régi amerikások szintén keseregtünk. Hej, de sokszor sirtam, ott is ahol senki se látott. Elfogott a honvágy. Hiába végeztem el otthon a középiskolát is, hiába tartottak intelligensnek, itt buta voltam. Nem értettem a nyelvet, a velem dolgozó bármelyik kis fruska mindennek elmondott, mert egyszerű utasítását csupán akkor értettem meg, ha kezével is megmutatta, hogy kell valamit megcsinálni, illetve elrakni, hiszen nagyon egyszerű munka volt. Magától szaladt a gyora futószalag, csupán egy kis cukorkát kellett bele helyezni egy bizonyoa formában és kellő gyorsasággal napi 9 és fél órán keresztül. Nem a munka fájt, hanem a lenézés, a durvaság ami körülöttem volt, amiben otthon bizony sohasem volt részem. Mit tehettem, bele kellett sorsomba nyugodnom, mint sok-sok ezer honfitársamnak, akiket a nincstelenség kiűzött uj hazát keresni. Nem volt hová, mire visszamennünk. Nem volt birtokunk, vagyonunk, de még egyszerű szavazati jogunk sem. Sírva, megtörve bele kellett nyugodnunk helyzetünkbe és dolgoznunk kellett, mert minket nem fogadtak a bizottságok, nem adtak szállást ideiglenesen sem. Gimbels sem adott ruhát, de még a televízión se ismertették szörnyű bajainkat. Más szóval a kutya sem törődött velünk, se itt, se Magyarországon. Mi volt á mostani menekültek helyzete? Miért látta Ujváry reménytelennek az életét? Hiszen nem nélkülözött. Testvére biztosan szeretettel fogadta, még hősként is tisztelték, hiszen mint “szabadságharcos” jött Amerikába, nem mint egyszerű hontalan, akit a nyomor kergetett... Azt hiszem itt van pontosan a különbség a ma és a múlt menekültjei között. Mint Tábori mondta: “A kommunista kormány a legjobbat adta az atlétáknak.” A mi időnkben munkásnak lenni Magyarországon éhezést, nélkülözést és lenézést jelentett. Bármilyen hibákat követett is el a nép- köztársaság kormánya, munkás kormány volt, mely a dolgozó embert tartotta a legmagasabbnak. Ujváry és társai a “Szabad Európa Hangjá”-t követve, tömeghisztériaként menekültek el hazájukból, miután “utánnunk a vízözön” szerint tönkretették először az országot. Ideérkezve a beígért aranyhegyek elillantak és helyettük beállt a köznapi valóság. Ujváry már rájött, hogy az ember gvökértelen senki, ha átlépi hazája határát. A többi menekültek nagyrésze is rájön erre előbb-utóbb. Nem irigylendő helyzetük még akkor sem, ha egy-kettőt ideig óráig felkarolnak önző érdekekből és anyagilag sikerül életük. Nagyrészük rájön előbb-utóbb, hogy valóban “szivet is cseréljen az, aki hazát cserél.” T ámogassuk a Magyar Vöröskeresztet! f / T* / f J // /} ft f iOfi Jh /> __________u'
