Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1957-05-02 / 18. szám
May 2, 1957 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 11 A tudomány világából Hogyan változik a föld növénytakarója A Föld növénytakarója — mint a természetben minden — állandóan mozgásban van, változik, alakul. Az erdőknek, réteknek, legelőknek és mocsaraknak ez a “mozgása” évszázadok, de olykor néhány évtized alatt is uj meg uj arculatot ád a tájnak. Ahol ma erdőt látunk, hetvennyolcvan évvel ezelőtt talán futóhomok volt. A mai szikes foltok helyén mocsarak, lápok terülhettek el. A kopár sziklákon egy-egy elárvult fa őrzi már csak a hajdani erdő emlékét. Szántók, legelők!, vagy kövér füvü kaszálórétek helyén néhány évtizeddel korábban tán csak csónakkal járható mocsarak terpeszkedtek. Alik szabják meg a növénytakaró változásait? A természeti törvényszerűségek és az ember. Miként hat az egyik, és hogyan a másik? A természet életében érvényesülő törvényszerűségek kényszerítik a növénytársulásokat, hogy a helyi viszonyoknak (kiima, talaj stb.) legmegfelelőbb társulássá alakuljanak át. A már meglevő társulások fokozatosan elhalnak, s helyüket mindig egy másik, az adott környezetnek megfelelőbb társulás foglalja el. E hosszú láncolatnak azonban mi egy időben csak egyetlen állomását, egyetlen láncszemét szemlélhetjük. . Ezek a dolgok rendje mindaddig, amig nem avatkozik közbe az ember. Ez bizony sokféleképpen megváltoztathatja — siettetheti vagy hátráltathatja — a növénytakaró fejlődését. Gondoljunk csak arra, hogy már a nomád harcok idején is hány erdő leéghetett. S azóta is a háborúk tüze sokszor letarolta az erdőt. És napjainkban? A kaszálás, a legeltetés, a fakitermelés, a csatornázás, mind-mind hatnak a növényvilág fejlődésére. Pillantsunk be az évszázadok munkájába, s kisérjük nyomon egy táj, mondjuk egy alföldi lápvidék növénytakarójának változását. Budapesttől nem messze, mintegy húsz kilométerre van Ócsa község. Hires a XIII. századbeli. gyönyörű, fai'agott kövekből épült templomáról. hires a széntermeléséről és jól fejlett konyhakertészetéről. De hires arról is — bár erről tudnak legkevesebben —, hogy határában terül el Alföldünk hajdani nagy-nagy mocsárvidékének egy maradvány területe, a turján. Csodálatosan szép itt a táj. Zsombékosaiban rengeteg vizimadár tanyázik. Csillogó vizeiben békazsákmányra leső gólyák gázolnak. Láprétjei kövér kaszálók, amelyeken szebbnél szebb virágok virítanak. A pompás fiitakaró kitűnő rejtekhelye a nvulaknak, de itt lelhetjük meg a fácánok és a foglyok féltve őrzött fészkeit is. Ligeterdei tavasszal tömve vannak illatos gyöngyvirággal. Láperdeiben lenyűgöző látványt nyújtanak a barna vizből kiálló öreg, korhadt égertönkök, amelyeket szinte teljesen beborít a tőzegpáfrány tömege. A fákon énekes madarak dalolnak, s az ember közeledtére riadtan futnak el a tisztásokon pihenő őzek. Ez a madárdaltól hangos, szivet-lelket örvendeztető tájrész évszázadok alakitó munkájának eredménye. Régi úrbéri perek okirataiból, évszázada porosodó aktákból kiböngészhetjük, hogy háromszáz, négyszáz évvel ezelőtt Ócsa határa mindenütt járhatatlan vizek, mocsarak világa volt, gazdag vizi növényzettel, vizi állatokkal. A földesurak vizi madarakra vadászni, a jobbágyok nádat vágni jártak csak a vizrengetegbe. Kemény munka volt a fatermelés is, mert a mocsáron keresztül csakis ugv lehetett az erdő fáját vágni, ha előbb magas töltést emeltek köré. Későbbi — földesúri birtokokat ábrázoló — térképeken jól látható, hogy az idők folyamán a náddal vagy nyílt vízzel borított területek mind szükebb térre szorulnak, s helyüket a zsombéko- ló sások foglalják el. A növénytakaró természetes fejlődése során ugyanis a nád elkorhadt maradványai, a vizi növények elpusztult részei s a vízbe hulló törmelékanyag, por, homok, lassan feltöltik a náddal benőtt tavak fenekét, mindig kisebb lesz a víz, s így az életfeltételek mindinkább kedvezőtlenné válnak a sok vizet kedvelő nád számára. Ugyanakkor kedvezővé válnak a viszonyok a kevesebb vizet kívánó zsombékoló sásoknak. Ezek gyorsan elszaporodnak, s végül is a nádat teljesen kiszorítják. E természetes folyamatot az ember gyorsíthatja. a többi közt a nád rendszeres kaszálásával is. A vizek feltől töd ése s a talaj szárazodása idő jártával egyre fokozódik, s ezt még inkább sietteti a mocsár és a lápvidékek csatornázása. A vízmennyiség csökkenésével a vizek mozgása lelassul, oxigén-ellátottságuk csökken, s pangó vagy álló vizű, oxigénben szegény foltok keletkeznek. Ily módon a mocsarak lassan ellaposodtak, s a mocsárrétek és sások helyét az oxigénben szegény, pangó vizet kedvelő láprétek veszik át. A talajban, is mélyreható változás indul meg. Az égési folyamatokhoz oxigén jelenléte nélkülözhetetlen. A lehullott növényi részek — ágak, levelek — kellő oxigén jelenlétében a lassú égés, vagyis korhadás folyamatán mennek keresztül. Csakhogy elegendő oxigén híján a növényi maradványok nem korhadhatnak el. Mi történik hát velük? Az ellaposodó, oxigénben szegény vízben a gyökér, szár, levél lehullott, elpusztult részei konzerválódnak, s felhalmozódva tőzeggé alakulnak át. (Régebben a tőzeget kitermelve tüzelőnek használták, de nem bizonyult elég gazdaságosnak, mert fütő értéke csekély. Ma már jobbára a műtrágya-iparban hasznosítják, s itt sokkal nagyobb jelentősége van.) A tőzeg egyre fokozódó felhalmozódása s a talaj további kiszáradása azt eredményezi, hogy az először kialakult üde lápréteket a kiszáradó láprétek váltják fel. Ezek szénahozam szempontjából kiváló, dús füvü kaszálók. Ha nem kaszálják, hovatovább betelepszenek a cserjék, s kialakulnak a fűzből, kőrisből, bengéből álló re- kettyések. Ezeket végül is a pangó vizet, kedvelő, buja növényzetű, páfrányokban pompázó égeres láperdők váltják fel. Igen, igy volna, ha mesterséges beavatkozás nem zavarná a növénytakaró fejlődési irányát. Ám többnyire közbeszól az ember s a kultúra. A réteket rendszeresen kaszálják, s ez megakadályozza a rekettyések kialakulását, hiszen a zsenge bokorkezdeményeket egészen fiatal korukban levágják. így a fejlődés megtorpan, s a rét hosz- szu évtizedekig is rét marad. Ha pedig a réteket legeltetik, a sok taposás és trágyázás következtében a talaj nitrogénben dús, tömött szerkezetűvé válik, a sók felhalmozódása könnyebb lesz, szikesedés, gvomosodás lép fel, s ez végül is a teljes talaj romláshoz vezet. íme, ugyanabból a növénytársulásból kiindulva, a természeti és’ az emberi hatások következtében milyen sokféle változata lehet a növény- társulások fejlődésének, vagyis a növénytakaró kialakulásának. Ha a természet mozgását, fejlődését, időbeli változását nyomon követjük, cselekedeteink következményét megközelítő pontossággal előre kiszámíthatjuk, megmérhetjük. így nem kényszerülünk a vak véletlenre bízni magunkat és környezetünket. Jobban megismerjük a természetet, és jobban alkalmazkodhatunk hozzá. Következésképp nem zord ellenségnek bizonyul a természet, hanem hálás barátnak. Komlódi Magda A KUTYA A kutya háziállat. Három fő részből áll. úgymint: fej, törzs és végtagok. Ha ezen részek bármelyikét a kutyából elvesszük, akkor a kutya elromlik, és többé sem nem szalad, sem nem ugat, egyáltalában nem működik tovább. Különféle kutyák vannak, úgymint: puli, kutya-komondor, vizsla, agár, szentbernáthegyi, újfundlandi kutya, öleb, kis girhes, nagy dög, mopszli, nyakszli, vonitó sühödér, kis kutya, nagy kutya, tarka kutya, Sajó kutyám. (A kutyuskám az nem kutya, hanem amint egy igen kiváló természettudós földerítette, egy nő.) A kutya igen hü állat. Ha a gazdája megrugja, akkor meglapul és nyalogatja a cipőjét. Ha pedig meghal a gazdája, akkor a kutya nagyon szomorú lesz, sőt van olyan kutya is, amelyik a gazdája halála után nem eszik, nem ugat, lefekszik és ő is meghal, nem úgy, mint például a zsebóra, amely a gazdája halála után is közönyös ketyegéssel jár tovább, amiért is a zsebóra egy hüte- len kutya. A kutya örömének az által ad kifejezést, hogy a farkát csóválja. Ha pedig a farkát levágják, akkor a fejét csóválja. A kutya valamennyi állat közt a legértelmesebb. Igen tanulékony, például rövid néhány esztendős fáradozás után már megérti a saját nevét, s ha azt hangosan kiáltják, a kutya dühösen ugatni kezd, ami azt jelenti, hogy hagyják már békén. De a kutya nemcsak szellemileg fejlett, hanem lelkileg is, némelyik annyira mély lélek, hogy emlékeztet a lirai költőkre, ugyanis ezek a költői lelkű kutyák, ha feljön a hold és az ég tetején szépen ragyog, szintén ugatni kezdenek. A kutyának veszedelmes betegsége a veszettség, ami igen ragadós nyavalya, az ember is megkaphatja és harapás által terjed, mégpedig úgy, hogy vagy a veszett kutya harap meg egy embert, vagy i veszett ember harapja meg a kutyát. A kutyának a veszettségen kívül legfőbb ellensége a sin tér. Ez egy olyan úriember, aki drótkarikával jár az utcán, s ha meglát egy kutyát, utána szalad, a drótot a nyakába veti és elkezdi a kutyát huzni, mire a kutya vonitani kezd, a kutya gazdája pedig két pofont ad a .sintérnek, a gazdát a rendőr fölirja s utcai botrány miatt fizet húsz korona bírságot, A birság lefizetésének napján a gazda a kutyának öt Hemmet ad és két rúgást, mikor pedig a gazda ebéd után elmegy a kávéházba feketézni, a felesége úgynevezett vigaszcvikipuszit ad a kutyának, ami, ha öreg és csúnya az asszony, még csak fokozza és betetézi a szegény kutya szenvedéseit. A veszettség ellen Pasteur nevű francia orvos kitűnő szérumot talált föl, de a sintér és a cviki- puszi ellen ő sem tudott még semmit kitalálni. A veszettségen kiviil még nagy baja a kutyának az elveszettség, ami ellen az apróhirdetések s a megtaláló fejére kitűzött illő jutalom szolgál. A kutyáról szóló eme tanulmány keretein belül meg kell még emlékeznünk az ebzárlatról, amit plakátokon tesznek közhírré, a városban. A plakátok arra valók, hogy az a kutyák elolvassák és pontosan betartsák. Azért helyezik el rendszerint az utcasarkokon. A kutyát házőrzésre, a szoba bepiszkolására, mások zavarására, a háziúr s házmester bosszantására használják, tehát igen hasznos állat, csontjából rongyot készítenek, húsát városostromok alkalmával eszik. A DISZNÓ A disznó háziállat. Nevét mindig igy Írják, hogy sertés, de mindig ugv mondják, hogy disznó. Furcsa dolog, de hát több furcsa dolog is van a világon, különösen mostanában. A disznót az emberek evésre használják, mégpedig úgy, hogy eleinte őt hagyják enni. azután őt eszik meg. A disznónak négy lába van, testnagyságára nézve akkora, mint egy kis borjú, persze, mint egy olyan kis borjú, amely nem nagyobb egy disznónál. Nyáron a disznót legeltetik, ami úgy történik, hogy a disznópásztor, akit a falusiak kanásznak, a városi iskoláskönyvek pedig kondásnak neveznek, kihajtja a disznókat a mezőre, s ekkor irigykedve nézi, hogy azok gusztussal eszik a jó friss füvet, neki pedig se kenyere, se szalonnája. A disznó igen lusta állat, fekvésen és evésen kívül semmit nem csinál, legfeljebb egy kicsit turkálja az orrával a földet, s ezt a műveletet kedélyes röfögéssel kiséri. Ezenkívül semmit sem csinál. Az úgynevezett disznóságokat nem ő, hanem az ember követi el. Megjegyezzük itt, hogy ez nemcsak a disznóságokkal van igy, hanem a szamárságokkal és a marhaságokkal is. A disznó életkora a tudósok előtt ismeretlen, ■ mert mig a tudósok megfigyelték, hogy a holló 200 évig, a teknősbéka 500 évig, a ló 30 évig él, s igy minden állatnak megállapították az életkorát, eddik a disznói'ól csak annyit mondhatunk, hogy élete leöletéséig terjed, mert úgy látszik, még az sem fordult elő, hogy egy disznó teljes életét leélve, természetes halállal halt volna meg. A disznók szempontjából ezt bátran disznóság- nak mondhatjuk, továbbá általában az állatok szempontjából szamárságnak minősíthetjük, hogy egy állat éppen disznó lett, sőt talán akkor sem esünk túlzásba, ha kijelentjük, hogy valóságos ökörnek kell lennie annak az állatnak, amelyik ilyen körülmények közepette disznó lett. Higgye el minden olvasóm, nem érdemes disznónak lenni. .. A disznó mesterséges etetését hizlalásnak ne- (Folytatás a 14-ik oldalon) t-j
