Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1957-03-21 / 12. szám
(15) A paripa csendes hhhmmel dörmögött e szóra .., Bizony azt tette. — Amíg ez az átkozott betyár oda nem fért hozzá s el nem lopta szivének felét! Lopta volna el hát egészen! Tartotta volna meg magának! Vitte volna el világgá! Ne hagyta volna itt félig idvességnek, félig kárhozatnak. A mén bizonyosan vigasztalni akarta, mikor a fejét odatette a gazdája térdére. A' csikós elbusultan dörmögé: — Verje meg az isten, veretlen ne hagyja, ki a más rózsáját magának szakaszt ja! Mert ha én megverem, tudom, hogy az anyja is megsi- ratjp.. A paripa a farkával csapkodta a földet, őrá is átszállt a gazdája haragos indulatja. De hát hogy verem meg? Hiszen elbujdosott már az óperenciára. Nem vagy te tátos, hogy hetedhét országon utána repülhess velem: csak jttmaradsz velem az én nagy bánatomban. Hát biz ezen az állapoton a mén sem, tudott változtatni. Megnyugvását a nehéz sorsban azzal fejezte ki, hogy végigfeküdt a földön s a nyakát is elnyujtá a nagy fejével. A bojtár nem akarta megengedni, hogy a paripája még álomnak adja a fejét, még volt vele beszélnivalója. Egy cuppogtatás a szájjal, olyanforma, mintha csók volna, felserkenti a mént. — Ne aiuggyál még... Én sem alszom.. . Majd lesz idő, amikor nagyot pihenünk... Addig is együtt maradunk.. . Soha sem hagy el többet a gazdád. . .Meg nem válnék tőled, ha akkora aranyat kínálnának érted, amekkora magad vagy... Te egyetlen hűséges állatom... Tán nem tudom, hogyan segítettél a földről fölemelgetni a doktornak, a mándlimnál fogva, mikor ott hevertem a pusztán dögrováson, hogy már a sasok vij.Kongtak körülöttem? Megfogtad a ruhámat a fogaddal, úgy emelgettél. így ni!... Ugy-e tudod?... Te kedves jószágom!... Ne félj, nem megyünk át többet a hortobágyi hídon: — nem térünk be többet a hortobágyi csárdába!. . . Megesküszöm itt most a csillagos égre, hogy soha, de sohádonsoha be nem lépek azon a küszöbön, ahol az a leány lakik!...Ne ragyogjanak rám ezek a csillagok többet, ha a szavamat megszegem. . . Ennél a nagy szónál a mén is felállt a két első lábára, úgy ült, mint a kutyák, a hátulján. — Azért ne félj, nem vénülünk itt meg...— folytató a csikós. — Nem gázoljuk mindig ezt a mezőt. . . Mikor kicsi gyerek voltam, akkor láttam én lobogni szép, háromszinü zászlókat — utánuk robogni nyalka huszárokat. . .Irigylettem őket. .. Azután láttam sebben elhullani nyalka huszárokat, sárba legázolni szépszinü zászlókat... Nem lesz ez mindig igy!...Majd eljön a napja, kivesszük az eszterhaj alól azt. a régi zászlót, utána eredünk jó, ifjú legények: megtörjük a csontjait a gonosz kozáknak. . . Odajössz majd vélem, ugye, édes lovam: trombitaszó után. Mintha már hallaná azt a trombitaszót, felugrott a mén s az első lábával vágta a pázsitot, sörényét fölborzolta, fejét fölemelte s úgy nyerített bele a csendes éjszakába. Valamennyi ménló a pusztán, mint a tábori őrszemek, vissza- nyeritett a szavára. — Ott végezzük el majd ezt a dolgot!...Ott meggyógyul a keserűségünk, nem könnyhullatás- sal!...Nem a hütelen leánynak mérges poharától, mérgesebb csókjától, hanem becsületes ellenség kardjától romlik el a testem. S aztán, mikor ott fogok majd feküdni a véres csatamezőn, te ottmaradsz nálam s vigyázol fölöttem, amig értem jönnek, hogy eltemessenek. S mintha ki akarná próbálni a lova hűségét, úgy tett a legény, mintha már meg volna halva, elveté magát hanyatt a földre, két kezét elnyújtva mereven. A paripa csak nézte egy ideig, aztán hogy látta, hogy a gazdája nem mozdul, odalépett hozzá, hátra sunyva a két fülét s elkezdte az orrával taszigálni a vállát, s hogy az arra sem mozdult meg, iramban körülfutkosta. Hogy még a dobogásra sem ébredt föl, odaállt melléje s a nyakába csatolt szűrét megfogta a fogával, annál fogva kezdte azt emelgetni, mig utoljára a csikós elhagyta a tréfát, felnyitó a szemeit s átnyalá- Ibottá a mén nyakát mind a két karjával. I ‘— Te vagy az én egyetlen, hü társam, ! S a mén valósággal nevetett, felhúzta az ínyét a fogáról, úgy fejjezte ki a maga örömét s aztán elkezdett táncolni, ficánkolni, mint valami kis csikó, afölötti örömében, hogy csak tréfa volt ez a meghalás.. Utoljára aztán leveté magát a földre s vég'gryult. Már most hát ő is megtré10 AMERIKA1 MAGYAR SZÓ JÓKAI MÓR: SÁRGA RÓZSA fálta a gazdáját: ő tesz úgy, mintha meg volna halva. Beszélhetett aztán neki a bojtár, cuppoghatott a szájával, a ló meg sem moccant. A bojtár aztán odatette a fejét a ló nyakára, olyan volt az neki, mint egy vánkos. A mén felemelte a fejét, látta, hogy a gazdája alszik, meg sem moccant volna hajnalhasadásig. Még tán akkor sem mozdult volna, meg a paripa, ha valami neszt nem fogott volna. De elébb egy hangos horkantással ébreszté fel a gazdáját. A bojtár felugrott fektéből. Azután a ló is felállt. Hajnalodott már, keleten sárgult az ég alja. A távol ködös fényében egy közeledő lónak az árnyképe volt látható. Nem ült rajta senki. Ezt érezte meg a csikós lova. Ez valami bitang ló. Valahonnan a gulyás karámokból szabadulhatott el. Tavaszkor rájuk jön az indulat, hogy megunják a magányos életet ott az ökrök országában s ha elszabadulhatnak a pányváról, futnak a szimat után a legközelebbi ménesig. Ott aztán összerugdalkoznaki a kancáikat féltő' ménekkel, a mi ezeknek a kárával végződik, mert ezek nincsenek megvasalva. Azért a bitang" mént el kell fogni a csikósbojtárnak. Hirtelen felkantározta a lovát, hátára dobta a nyerget s a pányvát a keze ügyébe készítve, eléje vágtatott a gazdátlan lónak. De nem kellett annak az elfogdosásához semmi pányva. Amint közelebb ért, egyenesen odatartott a csikós felé s örvendő nyerítést hallatott, amit a csikós paripája is viszonzott. Ezek ösmerősök. Miféle csudabuda ez? — dörmögé a bojtár.— Hisz ez szakasztott olyan paripa, mint a Ferkó hóka csődöre! Hol jár az már Morvaország felé! Még jobban elbámult, mikor a két ló, egymással összetalálkozva, röhögéssel üdvözlé egymást s enyelgésül egymásnak a szügyéhez kapkodott. — Ez valósággal a Ferkó hóka lova! Ott van ä billog af tomporán L. F. S nagyobb igazságért mellette a patkórugás hegedése, ami csikó korában érte. A paripa magával hozta a pányvakötelet, a cövekkel együtt, amit a földből kirántott. — Hogy jösz te a Hortobágyra, hóka? A bitang ló könnyedén el hagyta magát fogni a fején maradt kötélnél fogva. — Hogy jöttél vissza, te hóka? Hol van a gazdád? — szólt hozzá a csikós. De ez a mén bizony nem állt vele szóba, ez nem értette az ő szavát. Mit is tudna az olyan ló, aki ökrök társaságában tölti el az életét? A csikós elvezette az elfogott paripát a kor- látrekesztékhez s oda bezárta a sorompóval. Azután jelentést tett az esetről a számadónak. Mire a nap felhágott az égre, erre a titokra is megderült a világosságA zárni puszta felől szaladt nagy loholva a ta- ligás fiú. Süveg sem volt a fején, úgy sietett. Messziről megismerte a Decsi Sándort, egyenesen ő feléje, tartott. — Csés jóreggelt kívánok, Sándor bácsi! Nem jött ide a hóka? — De biz idejött. Hát hogy szalajtottátok el? — Rájött a bolondja. Egész nap nyerített. Mikor vakarni akartam, majd kiverte a szemem a farkával, éjjel azután’ elszabadult a pányvával együtt, azóta mindig szaladok utána. — Hát a gazdája há lett? — A még alszik, nagyon belefáradt a hajci- hőbe. — Miféle hajcihőbe? — Hát ami harmadnapja történt. Nem hallotta még Sándor bácsi? A polgári révnél megbomlottak a tehenek, akiket a morva uraság összevett, egyszerre csak lelket láttak, szelet fogtak, mind kiugráltak a kompból, bikástól s egyenest hazaszaladtak a zárni tanyára; a bojtár nem bírta őket megfordítani, maga is visszajött velük. Hát a Lacza Ferkó most itthon van? — De kicsi hijja, hogy agyon nem csapta a számadó gulyás. No, még olyan cifrán nem, hallottam káromkodni a számadót, mint mikor a tehénfalka csak berohant estefelé a pusztára, utána a Ferkó bácsi. Csak úgy szakadt a tajték a lováról. A bikának meg az orrán jött ki a vér. Ej, de volt keFete az akasztófar if rázónak, meg a kutyaíogantattának. A botot is felemelte a bojtárra háromszor a gazda, csak úgy suhogott a levegőben, de azért csak nem ütött rá. — Hát aztán a Ferkó mit mondott? — Nem mondott az egyebet, mint hogy ő nem tehet róla, ha a barmok megbomlottak. “Bizonyosan valami babonát csináltál velük, akasztófa!” azt mondotta a gazda. ‘Már mér csináltam volna?’ “Hát annak, hogy elébb te magad bolondultál meg, neked is beadott valami netrebulyát az a sárga rózsa, mint a Decsi Sándornak!’’ Ekkor aztán a Sándor bácsiról kezdtek el beszélgetni, de már azt nem hallottam,- hogy mit, mert engem pofonvertek, elkergettek, hogy mit hallgatózom? Nem nekem való a még. — Hát én rólam is beszéltek? Meg a sárga rózsáról? — Én nem tudom, mi a szösz az a sárga rózsa? Annyit tudok, hogy mikor múlt pénteken úgy volt, hogy a teheneket elhajtják, a Ferkó bácsi bement a kamrába a tarisznyáját kihozni, hát akkor a szűre ujjából. kihúzott egy tarka keszkenőt, abba volt belétakarva egy sárga rózsa, azt sokáig szagolgatta, még a szájához is nyomta, azt hittem, meg akarja enni, azután kihúzta a kalapja bélését, az alá bedugta a sárga rózsát, úgy tette fel a fejére. Ebben lehetett a babona. A csikós akkorát ütött a botja bunkós végével az útjában álló ökörfarkkóróra, hogy az szerteszét repült. , — Hát mit vétett keednek az a királydárda? Nem annak volt ez az ütés szánva... — Hát 'már most mi lesz megint? — kérdező a legénykétől a csikós. — Mármint tegnap előkerültek a morva hajcsárok is gyalogsorban. Aztán meghányták-ve- tették a dolgot a számadóval. Most már majd Tiszafüred felé fogják hajtani a teheneket, de borjastól valamennyit. A hídról csak nem ugrálnak le. Azt mondják, a borjaikért szaladtak haza. De a Lacza csak úgy nevet magában. — S megint a Lacza Ferkó fog velük menni? — Alkalmasint, mert azóta mindig ösztökéli a számadó. De a bojtár nem akar még cihelődni. Azt hajtja, hogy egynéhány nap kell a marháknak; hogy kifújják magukat a nagy' szaladástól, maga is egész nap alszik, mint egy darab fa. Nem tréfa ám a polgári révtől a zárni karámig nyargalni egy hujjában. Hát még két napot engedett neki a számadó. — Kettőt? Éppen kettőt? Sok is lesz az! — Én nem tudom. — De én tudom. Vagy még több is lesz abból a pihenő nap! — Jaj sietek, hogy mire feltápászkodik, otthon legyen a hóka lova. Mert mikor a számadó a bojtárt szidja, a bojtár meg rajtam tölti a bosszúját. No, de legyek csak egyszer bojtár, majd nekem is lesz taligásom, akit hátba verjek. Isten megáldja Sándor bácsi. — Megáldott már. A legényke felkapott a hóka hátára, csak úgy a szőrére, kezébe kapta a kötőféket s a két mezítelen sarkával elkezdte a ló oldalát dögönyöz- ni. De a hókának' nem akarózott az innen elme- nés sehogy, egyre forgott maga körül, mind vissza akart menni a méneshez; utoljára aztán a csikós megszánta, elővette a karikásostort, jót húzott vele a ló inára s még utánad urrantott kettőt-hármat, arra aztán a csődör sz ügyébe vágta a fejét s vágtatott ki a sik pusztára, amerre egyenes; a fiúnak elég dolog volt a két markával a sörényében jól megkapaszkodni. A csikós boj tár helyben volt már a maga dolgával. — Aztán vidd meg a Lacza Ferkónak, hogy köszönteti a Decsi Sándor! — kiálta a vágtató suhanc után, de az már hallotta is, nem is a rábízott izenetet. • Másnap a csikósbojtár bement a karámba 3 azt mondá a számadó gazdának: — Valami dolgom van, apámuram, kérek szépen egy félnapi szabadságot ma délutánra. Estére visszakerülök. — Megadom a szabadságot, szógám, de csak azzal a megkötéssel, ha nem mégy a hortobágyi csárdába. Tudod már? ~— Becsületemet hagyom itt, hogy be nem teszem a lábamat a hortobágyi csárdába. — Akkor meg is tartod. (Azt elhallgatta a bojtár, hogy “ha csak úgy nem visznek oda lepedőben”) (Folytatjuk) March 21, >1957
