Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1957-03-14 / 11. szám
10 AMERIKAI MAGYAR SZÓ March 14, 1957 IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIÍIIIIÍÍI!l!lllll!lil!IIIUIIII!lliíl!l1IIÍ!lll!IIIUII!ll OLVASÁS KÖZBEN Írja: Márhy István Akármelyik sarkában jár az ember ennek az országnak, mindenütt azt találja, hogy az átlag ember kétségkívül! meggyőződéssel abban a tudatban él, hogy mi vagyunk a legcivilizáltabb «nép ezen a különböző társadalmi betegségektől •szenvedő öreg földgolyón. Nálunk a civilizációt az égbe nyúló felhőkarcolók, a gyönyörű automobilok és általában azok a megfogható anyagi dolgok jelentik, amelyek egy gombnyomásra kényelmet nyújtanak és életre kelnek. Elfogultságukban nem látják meg, hogy ha egy nemzet technikailag a legelső helyen áll a világon, ez még nem jelenti azt, hogy elérte az emberi civilizáció ama fokát, amidőn egymással mint emberrel törődünk, ügyes-bajos dolgaiból részt kérünk, segítségére vagyunk ha bajban van, s általában elkerülünk fejlett birálóképessegünk sugallatára mindolyan dolgokat, amelyekkel ártani tudunk egymásnak. Ehhez már a léleknek és a Szívnek is civilizálódni kellene! Miként mindennapi életünkben tapasztalhatjuk, az eziránvu fejlődési folyamatot megállította náluk a biztonságérzet hiánya. És ez a hiányzó biztonságérzet a legtöbbjeiben gazdasági, vagyis anyagi okoknak tudhatok •be, mivel a megélhetéshez szükséges dolgok előteremtése attól függ, hogy van-e biztos kereseti lehetőségünk, ami a dolgozók csak kevés hányadának van meg egészségi, vagy más okok miatt. Hosszantartó betegség esetén pedig még a viAHOGYAN ÉN LÁTOM... Ismerős nevek Károlyi könyvében Legutóbbi cikkemet azzal fejeztem be, hogy legközelebb szóvá teszem a Károlyi emlékirataiban említett neveket, amelyek számíthatnak az amerikai magyarok érdeklődésére. Ilyen többek között Jászi Oszkár neve. Jászi csak mostanában távozott az élők sorából és nevével pontosan egy tucat különböző helyen találkozunk Károlyi könyvében. Jászi a Horthy-rezsimtől való menekülése után előadásokat tartott az amerikai magyarok előtt és nem lesz érdektelen, hogy 27 évvel ezelőtt, Károlyi Mihály miként vélekedett róla. Károlyi 1930 május 24-iki kelettel New Yorkból búcsúzott e sorok Írójától és e leveléből idézzük a következő sorokat: “Jászit nem tartom árulónak, nem pedig az- I ért, mert ő mindig nyíltan anti-marxista ala- •i pon állott és igy azt nem árulhatta el. Az igaz, ! hogy szereti megv áll veregetni a kisebb-na- I gvobb szociáldemokrata árulókat, de ezt éppen 1 azért teszi, mert ezek elárulják azt a marxiz- ! must, amelynek Jászi úgy gyakorlatilag, mint elméletileg ellenlábasa." Károlyi égyébként ebben a levélben búcsúzott Los Angeles, San Francisca és Oakland magyarjaitól, akiket arra kért, hogy “keménységgel ,bátorsággal és azzal a lelkese- | déssel harcoljanak a fasizmus ellen, amellyel ! ottlétemkor találkoztam.” Amikor 1949 elején Budapesten felkerestem Károlyit, melegen érdeklődött a californiai magyarok iránt, —- többekre névszerint is emlékezett. .. Kétségtelen, hogy vagyunk olyanok, akik Károlyi fenti kérésének 27 éven át eleget tet- tlüink és a jelek szerint a jövőben is eleget fogunk tenni. De kétségtelen az is, hogy a fasizmus elleni harcot sokan feladták, akik Károlyi ittlétekor nem a küzdelem egyik kimagasló katonáját, hanem még mindig a “méltóságos gróf urat” tisztelték benne. Az egykori ELŐRE olvasói közül bizonyára Sokan elfelejtették, de valószínűleg akadnak olyanok is, akik emlékezetükben tartották Bagger Szekeres Jenő nevét, amely szintén szerepel Károlyi könyvében. Ez a polgári liberális és kétség kívül tehetséges újságíró 1915-ben az ELŐRE szerkesztőségiben dolgozott és az -ő nevéhez füszonylagosan “biztosított” kereseti lehetőség is elvesz. Ez világosan mutatja, hogy civilizációnk erre vonatkozó része nem fejlődött párhuzamban a technika előretörésével, mert amint sok esetben saját magunkon tapasztalhatjuk: van automobilunk. de nincs egészségügyi biztosításunk, van különböző gombnyomásra járó gépünk, de nincs ahol kellő kényelemben elhelyezzük és gondozzuk a kiöregedett, vagy munkaképtelenné vált népünket. Van televíziónk, de nincs elegendő iskolánk, mert majdnem, hogy nem akarjuk gyermekeink művelődését és egy vállrándítással igazat adtunk Mrs. Aldrichnek, aki azt a kijelentést tette, hogy “nincs szükség sok középiskolára, mert úgy is nehéz manapság cselédet kapni”. És ezt sorolhatnánk a végtelenségig, azonban ezek mellett talán, mint a legmegyőzőbb bizonyítékát a/. emberi szív és lélekcivilizálatlanságá- nak, érdemes figyelemmel kisérni az atom és hidrogén-bombák körül folyó vitákat. A napokban például a polgári védelem igazgatója, Val Peterson kereken kijelentette, hogy a legjobban megépített óvóhelyek dacára is egy atom-háború esetén a lakosság 40—50 százaléka el fog pusztulni. Javasolja, hogy az óriási költségek dacára is óvóhelyeket építsünk, mígnem követelésével szemben a hivatalos Washington a városok és falvak kiürítése mellett kardoskodik, amely Peterson szerint csupán a következő néhány évre felelne meg, — körülbelül addig, amíg a repülo-lövegek el nem érik a 4—5 ezer mérfoi- des távolsági határt. Akkor azután mégis csak jobb lesz, ha nem vagyunk ott, ahol a löveg esetleg robban. Amerikában az óvóhelyek költségeit 40 ezer millió dohára becsülik és még emellett is a lakosságnak fele részben, vagy egészben elpusztulna támadás esetén. Az irtó emberi szenvedésekről még csak említést sem tesznek, csak a pusztulásról, pedig bizonyára milliókat fog ágyhoz kötni hosszú évekre a kisugárzás okozta rettenetes fájdalommal járó betegség. És folyik nap- ról-napra a vita a védelem körül, — mert bizonyára egyesek számára ebben is pénz van,— ki-ki a maga módja és érdeke szerint ragaszkodik elképzeléséhez, az építés formájához, praktikusságához és méretéhez, habár az atomtudósoktól az utolsó védelmi szakértőig valamennyien tudják, hogy egy komoly nukleáris háború esetén jóformán senki számára sem tudnak védelmet biztosítani. És ezek a vitatkozó urak valamennyien komoly pozíciókat betöltő, úgynevezett “civilizált” emberek, akiknek társadalmi műveltsége technikai fejlettségünkkel párhuzamos vonalon halad és ennek dacára egyetlen egynek a szájából sem hangzott el ajánlat arra vonatkozólag, hogy ha már a saját és családjaik életére is megy a játszma, akkor inkább nem-e lenne jobb utat- rr.ódot keresni arra, hogy a védelmi lehetőségek fantáziája helyett irtsuk ki agyunkból a nukleáris háborúnak még a gondolatát ís, nehogy pereputtyostól együtt áldozatul essünk a huszadik századbeli dicsőséges technikánk pusztító fegyvereinek. Mfht ahogy mondám, a washingtoni vita-csaták serán ez utóbbiról egy szó sem esett, de még csak a világ-béke lehetőségéről sem, csupán a számjegyek röpködtek a szivarfüsttől szürke teremben: hogy ennyi, meg ennyi millió ember itt és ennyi meg ennyi millió ember ott fog elpusztulni, — ha megtörténik az összecsapás. És az átlag ember, akivel összeakadunk mégis azt tartja és hiszi, hogy mi vagyunk a világ legcivilizáltabb népei! Ugyan kérem, ne késztessenek szomorúságomban is nevetésre... CSIGATÉSZTA ÉS NUNKÁSSAJTÓ Lapunk más hasábjain közöljük az egyszerűségében is megható beszámolót, a detroiti munkástársnőink által lapunk javára rendezett sajtóbazárról. Megirta a tudósitó, hogy hogyan hozták össze a szép anyagi eredményt a mi kedves munkástársnőink. Némelyikük csigatésztát készített otthon és azt hozták el eladásra, mások házilag készített kötényekkel járultak az alkalom sikeréhez, ismét mások süteményeket hoztak. Ma már egyre ritkábban kapunk ilyen jelentéseket csoportjainktól. Mintha már ‘divatját múlta volna” lapunknak ilyetén való támogatása. Pedig valamikor ez volt lapunk fő jövedelmi forrása. Nemcsak egy-két helyen, hanem évente sok száz házimulatságon, a nagyobb városokban előadásokon. bazárokon a házilag készített magyaros ennivalók, ajándékok alkották jövedelmünk főforrását. Mintha ma az volna a helyzet, hogy olvasóink, sőt csoportjaink többsége úgy gondolná, hogy a lap már valahogy “magától is megyen”. Mintha már nem volna szükség ilyen hagyományos szervezeti támogatásra. Tény az, hogy lapunkat sokan, túl sokan úgy tekintik, mint amelynek nincsenek többé válságos problémái. Talán azért van az, mert lapunk vezetősége a mai amúgy is izgalmas időkben nem akarja a maga gondjainak dramatizálásával növelni olvasóink gondterhelt életét. Ezért van az, hogy nem igen emlegetjük, pedig évek óta az a helyzet, hogy szerkesztőségünkben és kiadóhivatalunkban egy-egy ember két, sőt három munkaerő feladatát végzi azért, hogy fenntarthassuk lapunkat. A hetilap indulása idején három szerkesztőségi munkatárs dolgozott rajta. Nemsokára azután két, most pedig egy munkástárs, végzi e munka nagy részét. A roppantul megnövekedett munkaterhét azért vállaltuk és vállaljuk, mert tudjuk, hogy azt az extra 8—12,000 dollárt lapunk fenntartói már sehogysem tudnák előteremteni. Hogy akkor nem 12,000 dollárt kellene évente gyüjteni, hanem 20 vagy 25,000 dollárt. De ha ez a 12,000 dollár sem jön össze, akkor nem fogjuk tudni a válságot elkerülni. Ezért mélységesen hálásak vagyunk a detroiti munkástársnőknek és munkástársaknak és a más városokban lapunk érdekében működő csoportjainknak is, hogy lélekben s tettekben velünk vannak. Ezért hatott meg bennünket a mi drága detroiti munkástársnőink jelentése a “csigatészta s házilag készített kötények” segítségével sikeresen lerendezett sajtóbazárról. És arra gondolunk, hogy milyen jó lenne, ha minden nagyobb városban éppúgy, mint a kisebb helységekben, mindenütt, ahol lapunknak hü és kitartó barátai vannak. megindulna a csigatészták áradata, hogy segítsen fenntartani lapunkat, az amerikai magyar dolgozók vezető országos szócsövét, az óhazai magyar testvéreink legigazibb barátját az Egyesült Államokban. Tisztelt Szerkesztőség! Mostanában a lap majdnem minden cikkét elolvasom. Először is szemembe tűntek a nyilatkozatok. Vakarják meg kefélik a szerkesztőt, hogyr milyen fenséges hibákat követett el. Én ugyan nem volnék egy munkáslap szerkesztője semmi pénzért. Egyik innen löki, a másik onnan követelőzik, miért nincsen igy, miért nincsen úgy, bizonyít valamit, egy szóval a bába sok, de a gyerek kevés. Mint írva is van, a szerkesztő végezzen önkritikát, hogy szánja, bánja tévedését és bűneit. Deák szerkesztő bizony kevés elis merést kap a munkájáért. L. C. ződik a rendkívül népszerűségnek örvendő “Krónika” rovat megindítása. E rovatban, amelynek elején ott szerepelt (bsj) jelzése, hol maró guny- nyal, hol pedig kitűnő humorral ostorozta az; amerikai magyarság ál-barátait, kiszipolyozott és nyílt ellenségeit, — egészen addig, amig megvált a laptól és “Uj Kor” címen liberális hetilapot alapított. Bagger elgondolása az volt. hogy az ELŐRE rovatán keresztül kiérdemelt népszerűsége elég lesz ahhoz, hogy a lap olvasóinak ezrei váljanak hetilapja előfizetőivé. Opportunista felfogása gátolta annak a meglátásában, hogy népszerűségét egyes egyedül annak a szolgálatnak köszönhette, amelyet, rovatán keresztül, a munkás napilapban a dolgozó tömegeknek nyújtott. Amire erre rájött, már késő volt: az “Uj Kor” megszűnt és (bsj) is megszűnt magyar téren szerepelni. Baggernek az ELŐRE szerkesztőségétől való távozása után a (bsj) jelzést a lapbizottság határozata alapján, a “krónika” rovatban az (ehr) jelzés váltotta fel és helyettesítette négy éven át. Nem vagyok hive a hosszúra nyújtott cikkeknek, azért az olvasók engedelmével legközeleboi befejező cikkemben fogok a Károlyi emlékirataiban említett Gellert Hugó. Lugosi Béla, dr. Török János és Upton Sinclair személyével foglalkozni.
