Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-14 / 11. szám

March 14, 1947 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 11 HAZA ÉS DEMOKRÁCIA Manapság mindenki hazafinak vallja magát. Mi több, rendesen mindenki a tulajdon hazafisá- gát hirdeti igaznak: szinte kizárólagos és szaba­dalmazott hazafiságnak. (Petőfi két sora jut eszembe: kinek a hon mindig ajkain van, nincsen annak, soha sincs szivében!) És itt, a kavargó felszín alatt egyáltalán nem érzelmi, felfogásbe­li árnyalatokról van szó. Az árnyalatok érthető­ek és tiszteletet érdemlőek, hiszen majd minden jószándéku ember is más szemmel látja, más izü érzelemmel szereti a hazát. És oly bonyolult ez az érzés: benne foglaltatik a táj szeretete, a gyerekkor megannyi emléke, a porladó ősök sir- halma, hire, dicsősége, vétke, a magunk igyeke­zete vagy henyesége, az édesanya kezének lágy simogatása: és a köldökzsinórnál erősebb köte­lék mindnyájunk édesanyjához, ehhez a drága, kicsi hazához, amely bizony nem mindig simogat, olykor a körmünkre koppant, nem mindig ád bő lakomát, olykor soványabb kosztra fogja fiait. Nem, ez az érzés nem szabványosítható. Szeresse a hazát a maga módján mindenki, aki — a hazát szereti és nem mást. De küzdhet-e, áldozhat-e érette egyazon céllal mindenki? Mondjuk, a volt partizán is, a volt csendőr is? A volt cseléd is,, a volt földesur is? Az a pap, aki megöregedett egy szerény paróki­án, hívei gondozásában? — s az a másik is, aki készségesen loholt Mindszenty után, az amerikai követségre? Köztük nem árnyalati különbség van, hanem fel nem oldható, össze nem békithe- tö ellentét. Elég példával szolgál erre a történe­lem. Avagy nem volt-e magyar Dózsa is, és a hóhéra, Zápolya is? A “minden magyar: hazafi” jelszó hamis és hazug volt régen is, hamis és ha­zug ma is. Lehetetlen, hogy egyazon névvel illes­sük a kurucot s a labancot, a tizenkilences vö­röskatonát, s a Prónay darutollasait. A haza nemcsak táj, emlék, szimbólum: min- denekfelett sors, élet. Munkásélet, parasztélet, az őriző katona és a virrasztó költő élete. De ha élet, akkor harc és hatalom! — mert nem mi tesszük fel elsőül a kérdést, hanem Lőrinc pap is feltette a kaszás parasztsereg előtt, a siklósi jobbágy is feltette Táncsicsnak irt levelében, és Petőfi, Ady, József Attila is feltette: kié a ha­za? Ez a lényeg! Ez a hazaszeretet és a hazal'fy- ság választóvize: ki kinek akarja a hazát, kié legyen a hatalom a hazában. Ezen is lehet vitatkozni persze, de aki másfaj­ta értelmezéshez ragaszkodik, az ne csak a tu­dományos szocializmus eszméivel, hanem a ma­gyar történet nagyjaival is próbálja összemérni a maga hazafiságát. “Hazát kell nektek is terem­teni! — irta Petőfi. — Egy uj hazát, mely szebb a réginél. És tartósabb is, kell alkotnotok. Egy iij hazát, ahol ne legyenek— Kiváltságok kevélv nagy tornyai...” És Respublika cimü költemé­nyében: Republikánus vagyok s az leszek, A föld alatt is ott a koporsóban!” Világos beszéd éz nagyon, a költő nem hagyja homályban, hogy kinek akar hazát, és milyet: nem a “dicsőséges nagy uraknak”, hanem a népnek, s nem elnyomó Önkényt, hanem köztársaságot. Ki merné egy polcra állítani Petőfit, mondjuk, Eszterházy Pál­lal? Egyik élt és elesett eszméiért, a másik élt s idejében visszavonult — háromszázezer holdnyi birtokáért. Ugyan, hát hazafi volt Peyer Károly is, meg József Attila is? A '‘munkásvezér” is, aki megalkudott a hazán Horthyékkal? — s a költő is, aki végső leheletéig küzdött a munkás- hatalomért? Ezt vallja Tömeg című versében: óh! Minden más hiábavaló, az alku, az átok. a csönd, a szó! ö az épület s az építő, lenn alapkő és fönn tető, a dolgozó, a tervező — Éljen a munkásság, parasztság, nem fogja polgári ravaszság. ,. Száztíz éve respublika a haldoklásában is erő­szakos feudális önkény helyett: ma munkáshata­lom, amelyben a dolgozó “lenn alapkő és fönn tető”, a haldoklásában is erőszakos kapitalizmus helyett. Ne játsszunk tisztes fogalmakkal. Haza­finak lenni, hazát Szeretni lehet száz módon, ezer érzelemmel: de nem lehet a munkás és a paraszt ellenére, munkáshatalom nélkül: mert ha- munkáshatalom helyett valami másról beszé­lünk, a haza is mindjárt másoké lenne. Maradjon csak a népé, amely nem a száján, de a szivében, fáradhatatlan kezében, aggódásában s remény­ségében hordja a hazafiságot. Maradjon az övé, csorbithatatlanul s mind teljesebben: egyfelől kormányzati tévedések nélkül, másfelől — ön­magukat képviselő prókátorok nélkül. És a demokrácia fogalma körül nem íőlyik-e aggasztó csürés-csavarás ? Szolgáljon feledhetetlen tanulságul mindnyá­junknak a korábban elkövetett megannyi vét­kes önkényesség, amely sokak számára, köztük munkások és parasztok számára is, bizony nem félelem nélkülivé, hanem igen zaklatottá tette az életet. Nem lehet elég sokszor kimondani, le­írni, számonkérni: ha ostoba rövidlátás a szo­cializmus ellenségeinek adott kedvezés, a rövid­látásnál is súlyosabb a munkás, a paraszt, a szo­cializmust valló értelmiségi jogainak megnyirbá­lása. Erre a milliók által birtokolt jogra, a be­csületes dolgozó ember sérthetetlen szabadsá­gára épül — csak erre épülhet! — a réginél iga­zibb társadalom: a jövőbe tartó többség hatalma a múlt kisebbségben levő erői ellen. Aki úgy vélekedik, hogy az elmúlt évtizedben a demokrácia nem volt elég jó (és tegyük hozza, éppen ezért a diktatúra sem volt elég jó), annak igaza van. Nevelni, tágítani, tartalmában vitát- hatalanul következetessé kell tenni, természete­sen a szocializmusért, s nem a szocializmus el­len. Sokan azt mondják azonban, hogy ez nem igazi demokrácia, mert az “igaziban” nincs meg­különböztetés, senkit se nyomnak el. Engedtes­sék meg, hogy ezúttal ne marxista szerzőtől, ha­nem Liviustól idézek: “Nulla, lex satis commoda omnibus est”; azaz, hogy nincs törvény, amely elég kényelmes volna mindenkinek. Ilyen rend­szer sínes. Csak olyan van, amely barátainak ké­nyelmes, ellenfeleinek kényelmetlen. Nem isme­rek embert, akinek ne lenne rosszakarója. Hát elhihető, hogy egy születő s formálódó rendszer­nek, amely első mozdulatával ezernnyi ezer tő­kést, földesurat, ingyenélőt s pénzért prófétáiét ütött ki a nyeregből, ne legyen ellensége? De honnan is veszik ezt a “mindenki demokrá­A kor parancsa Halált okádó ágyuk szava elnémult, a tankok mogorva dübörgése megszűnt Budapest és Kairó utcáin egyaránt. A kár óriási. Mi, akik túléltük a vészes időket segítsük a szenvedőket, ahogy csak tőlünk telik. De a siránkozással mitsem segitnek. Aki él, fel a fővel, előre! Fel a béke hirdetésére, megőrzé­sére, hogy a békeszerető emberiség ki tudja vé­deni az újabb rajtaütéseket- Fel minden szinti, nemzetiségű, nyelvezetű embertársunk védelmé­re. Ezt parancsolja mai történelmi helyzetünk, ezt parancsolja öntudatos munkás lelkiismere­tünk. Minden emberi lény emberi életjoggal szüle­tett. Minden öntudatos munkás aláírja, hirdeti, s ha kell élete kockáztatásával azonosítja magát Jefferson halhatatlan nyilatkozatával, hogy min­den embernek joga van az élethez, szabadság­hoz, a boldogság kereséséhez. Nincs joga egyke embernek a másikat leigázni, rabszolgaságba vetni, vagy abban megtartani. Nincsenek a földünk hátán felsőbb "és alsóbbren­dű fajok. Mi, akik keresztényeknek nevezzük vagy tartjuk magunkat legyünk igazi kereszté­nyek, ne álszenteskedők. Micsoda keresztények azok Amerika déli államaiban, akik templomaik­ból nem a kufárokat verik ki korbáccsal, hanem azokat, akik velük együtt akarják imádni az is­tenséget. Akik a szellem templomaiból, az isko­láikból ugyancsak a megvetés, megkülönböztetés korbácsával verik ki a néger fiukat, lányokat, akik tanulni szeretnének. Micsoda keresztények azok, akik kapzsiságuk által, embertársaik kizsákmányolása által 16 mil­lió néger életét rövidítik meg átlag 10 évvel? Lukács evangélista ezt Írja: “Add el mindene­det, amid van és oszd el a szegényeknek és kin­csed lesz a mennyországban és jer, kövess en­gem:” (Lukács 18—22.) Ennek a mennyország­nak itt kell felépülni, e földgolyón élő dolgozó emberek által, élő és dolgozó emberek részére, ahol nincsenek kiváltságosok, alsóbb és felsőbb- rendű emberek. Ez a keresztérlység törvénye. Aki embertársa kihasznált erejéből, véres verej­tékéből vagyont gyűjt önmagának, hogy azzal ciáját?” Ilyen nincs nem is volt soha. Kossuth, akire manapság elég sokszor (s nem elég követ­kezetesen) hivatkoznak, a többség nevében fél­reérthetetlenül felelte oda az opponáló kisebbség­nek: “Törpíiljön el a minoritás!” Vagy talán a francia forradalom polgártárssá fogadta az el- csapott királyt, s a ledöntött feudalizmus urait? Tudtommal az “elnyomásnál” is nyersebben, go­rombábban bánt el velük. Nem volt olyan rendszer, nincs olyan demok­rácia, amely ne védelmezné önnön létét. A nyu­gati demokráciák védik magukat a tőkés hata­lom ellenfeleitől, vagyis a munkásoktól: a prole­tár demokráciák védik magukat a munkás ellen­feleitől, a tőkésektől vagy azok szószólóitól. Nem uj dolog ez, és nem is érthetetlen. Hazafiság, demokrácia, emberség... hányféle értelmezésben találkozunk velük, hányféle “száj­íz” szerinti magyarázatot hallunk naponta! És nem annyira a töprengőktől, a szocializmust vaL- ló, de ismert okok miatt megrendült emberek­től: inkább olyanoktól,, akik nem proletár hazát, hanem csak hazai proletárokat látnának szíve­sen itt a Duna-Tisza tájon, nem hibáktól mentes munkáshatalmat, hanem munkásoktól mentes hatalmat: s akik időt sem hagynának, hogy a rendszer letisztogassa az emberiesség elvén ej­tett foltokat, bezzeg hallgatnak róla, hogy a régi rendszernek negyedszázad' alatt egyszer sem csi­nált főfájást a humanizmus. Óvjuk az igazságot, a fogalmak tisztességét! És ne csak ellenfelekkel szemben óvjuk, hanem magunk közt is. Kár tagadni, hogy életbevágó és tiszta fogalmakkal ma sem lehetne játszani, ha e fogalmak mindig és mindenki kezében tisz­ták maradtak volna. Dehát megesett, bizony sok­szor megesett, hogy a népakarat átvedlett felül­ről diktált paranccsá, az adott szó szószegéssé, az elvi igazság gyakorlati hamissággá. Könnyű aztán a zavarosban halászni, ha már zavaros a viz... (Budapest) még jobban és még többeket használjon ki, az álkeresztény, farizeus képmutató. Minden szinti és vallásu népnek szüksége van kenyérre, ruhára és lakásra. Ebben a közös neve­zőben meg tudjuk egymást érteni- Ez az összekö­tő kapcsunk minden néppel, ezzel hívjuk minden dolgozó testvérünket a békezászlónk alá, hogy összefogva, közösen építsük erőssé a világbéke táborát, hogy a népeket soha se tudja senki, semmilyen csoport egymás gyilkolására uszítani, indítani. A termelő, dolgozó nép a mindenható, áldást- hozó, áldásthozó erő. Ez ad mindenkinek táplálé­kot az élet fenntartására. És ez az erő van hi­vatva a béke megvalósítására. Ugyan hogyan lehetne háború a világon, ha ez a mérhetetlen erő, a dolgozó nép “Nem”-et mondana? Ki vív­ná a háborút? Ki harcolna? Ki bombázna? Igazságos termelési módszerekkel, elosztással ez a földgolyó bőségesen ad táplálékot és az élet­hez szükséges anyagot, bármennyire szaporod­junk is. Az utánunk jövő nemzedékek a századok folyamán megtalálják majd á természet azon erőit, amelyet mi még nem is ismerünk és bősé­gesen el tudják látni a szükséges cikkekkel az emberiséget. Békét kiabálnak, de a háborúk izzó parazsát fújtatják. Az emberi és állati élet el fog tiinni h. főid hátáról, ha egykor fel fogják használni a már eddig is felhalmozott atom- és hidrogénfegy­vereket. Talán csak a tengerek mélységei őrizné­nek meg némi életet, hogy idők múlva, miként évmilliókkal ezelőtt a tengerpartokra kivetődött állatok fejlődésével ismét megindulhasson a fej­lődési folyamat a tökéletes élőlény, az ember irányába. • > Akiknek szenvedélyük a háborúzás, azok gyűl­jenek össze a jeges tenger lakatlan vidékén, akar a déli sarkon, akár az északin, álljanak két tábor­ba, elöl a hercegek, királyok vezetésével, gyáro­sok, milliomosok, meg azok, akik Önként hábömz- ni akarnak és öljék egymást kedvük szerint az utolsó emberig. Ha aztán az utolsónak sikerül fi­ve megmenekülni az élete végén helyezzék majd él múzeumba, hogy a jövő korszakok emberei le­hassák : ‘ez volt az utolsó háborúzó ember a vilá­gon. Kozma Dénes

Next

/
Oldalképek
Tartalom