Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1957-03-07 / 10. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ March 7, 1957 10 A SZOCIALIZMUS ELLENSÉGEINEK TAKTIKÁJA OKTÓBER ELŐTT ÉS OKTÓBERBEN * “A sírból jöttem vissza .. . ” (Folytatás a 9-ik oldalról) mesél semmit szüleinek, fekszik az ágyban és töpreng. A kerítésnél jön már a fiú, Jön — mankón biceg. Leülünk az egyetlen szobácskábán — itt iakok az egész jsalád. Beszélgetni kezdünk. Ott ül az édesanya is, most hallja először fia történetét. — A pártház ostromát maguk is ismerik. Én voltam az egyik sofőr, amikor huszonharmadikán délután teherautón odamentünk. Nem lőttünk mi senkire, parancsban tiltották meg nekünk. Amikor az ágyuk összelőtték a pártházat, s betörtek a felkelők, már a folyosón elkezdtek ütni- verni minket. Mondtuk, hogy egyszerű sorkatonák vagyunk, de senki sem hallgatott ránk. A kaputól néhány lépésnyire több géppisztolyból tüzeltek ránk. Ekkör már fegyvertelenek, foglyok voltunk. Egymásután éreztem az ütéseket a hátamon, arcrabuktam. Megpróbáltam felemelkedni, de nem volt erőm. Ekkor odalépett valaki hozzám és géppisztollyal egy sorozatot lőtt rám. A sorozat szinte elfürészelte a lábamat. — Egy téglarakás mellett feküdtem, s azt hittem, ha a téglák közé fúrom a fejem; megmenekülök. Ebben a pillanatban lépett hozzánk valaki. Felemelte a fejem, s látta, hogy élek. Két társával együtt a Kenyérmező utca felé vonszolt. Kilenc golyóütötte sebből véreztem, de közben ütöttek, vertek az emberek. Többen nem akarták engedni, hogy betegyen engem a taxiba. “ÁVH-s, gyilkoljuk meg!” Az idegen fegyverrel szállt szembe velük, de azt már nem tudta megakadályozni, hogy mindenemet elvegyék. így tűnt el a karórám és 150 forint megtakarított zsoldpénzem... — Az idegen — akinek úgy szeretném megszorítani a kezét, s megköszönni mindazt, amit értem tett — a Költői Anna kórházba vitt. Ott azonnal megoperáltak és kilenc golyót szedtek ki belőlem. A lábamat már csak egy in tartotta, azt már nem birták megmenteni. A műtétet ébren szenvedtem át,, nem altathattak el, mert az orvosok tudták, nem lesz erőm mégegyszer felébredni. Közvetlenül az operáció után egy civilruhás férfi és nő lépett a kórterembe. El akartak vinni a kórházból, hogy meggyilkoljanak. Az ápolónő elsikoltotta magát és ekkor rohant be a sebészorvos, ő mentett meg az elhurcolástól. — Szegény anyám. . . úgy bízott bennem, szájától vonta el a falatot amikor taníttatott. Géplakatos mesterséget tanultam, s amikor bevonultam sorkatonának, sofőr lettem. Huszonhárom éves vagyok, s eddig mindig a szüleim tartottak el. Meddig birják még? Mit kezdenek most majd nyomorék fiukkal? ' És az anya nem panaszkodik. Egy hold földjük van és egy lovuk. Tízezer forintot gyűjtöttek össze hosszú évek során, hogy a ló mellé vegyenek egy kocsit és fuvarozhassanak. A tízezer forint most elúszott. Kocsival kellett hazahozni a fiút Budapestről, s az orvos azt mondta, nagyon jól kell tartani, ha azt akarják, hogy életben maradjon. A tízezer forintnak vége. Mi lesz ezután? Berta Somogyi Lajost nem a hivatalos emberek, hanem a kalocsai szomszédok, leányok és fiú pajtások hozták vissza az életbe. Mert ő maga már nem akart élni. De érzi, s a nap mint nap tapasztalja, mennyire szeretik őt a kalocsiak. Az egyik csak egy frissen fejt pohár tejet hoz neki — egészségére, Lajoskám. A lányok biztatják: ne félj, Lajos, nagyot táncolunk a lakodalmadon. S ott vannak a barátok, akik kicsalták őt a betegágyból, az első tavaszi napsütésre. íme, két emberi sors — egv, egész történelem. Két súlyosan sebesült katonával beszélgettünk. Ma már tudom, kik ők. Mindketten szegény, egyszerű emberek. S miközben őket kerestem, ta- lálV.ztam életben maradt bajtársaikkal is. Az egyik a Mária \joléria telepen lakik, a másik Újpesten a Deák utcában, egy rogyadozó kis földszintes házban, ahol macskakövek pótolják a parkettát. Ki hiszi el, hogy K. Farkas József vagy Bora Somogyi Lajos a zsoldpénzét védte ott a Köztársaság téren, a pártházban? Ezek az emberek a többi Mária Valéria telepi és újpesti emberedért, a munkás-paraszt hatalomért, harcoltak azért az országért, amely a hibák ellenére is a népé, a dolgozóké. T ámogassuk a Magyar Vöröskeresztet! A nemzetközi imperialista erők a magyarországi ellenforradalmi események kirobbantásával a szocialista világtábor egységes frontján akartak rést ütni, ott, ahol leggyengébbnek találták a szocialista országok láncolatát. Ehhez azonban már hosszú időn keresztül, előzetesen is fel kellett lazítani a szocialista osztályerőket, szervezeteket, rombolni a közhangulatot. Ezt a célkitűzést világosan fogalmazta meg Kovács Imre, a magyar disszidens politikusok egyik vezetője, a Dullesék által vezetett ‘‘lélektani hadviselés” (értsd a népi demokráciákban végzett romboló tevékenység) elemzése során: “A lélektani vagy politikai hadviselés... azon a feltevésen alapszik, hogy a kommunizmus a benne szinte törvényszerűen jelentkező ellentmondások következtében, továbbá a mozgásából és ténykedéséből adódó “legális” lehetőségek tervszerű kihasználásával annyira fellazítható, hogy a Kremlnek nincs más választása, mint tárgyalni és a Nyugat feltételeit elfogadni. Ez a különleges hadviselés — amelyet azért neveznek lélektaninak, mert politikai, diplomáciai, gazdasági. kulturális és katonai nyomás mesteri kombinálásával vagy szükségszerű rotálásával a kommunizmust* állandóan nyugtalanságban tartja —, az egész világra kiterjed”. .. .“Kelet-Európa a lélektani hadviselés előterébe került.” (Látóhatár, München, 1956. jan.-feb.) (Kiemelések a következő idézetekben is a jelen cikfk szerzőjétől.) Ha ez a feltevés helyenként naiv is, de hiven leleplezi a szándékokat: lazítani, nyugtalanítani a népi demokráciák országait. A “lazítás” nyilván csak előkészitést szolgál. Utána újabb célok állnak az ellenforradalmi erők, a “lazítok”, a “nyugtalanítók” előtt: olyan kormányzat létrehozása, amely hajlandó engedményekre, jobbra- csuszamlásra, egy polgári renddel vagy akár csak valami látszólagos “átmeneti” formával való kacérkodásra. Hasonló elveket vet fel a közismert amerikai publicista, Walter Lippmann is: “Minden okunk megvan rá, hogy azt gondoljuk, hogy egy csatlósország felszabadításának két foka van. Az első a titóizmus, vagy nemzeti szabadság, ami nem antikommunizmus, és katonailag és politikailag a szovjpt övezetbe tartozik. A második fok a teljes szabadság otthon és kifelé. Egyetlen ország sem érte el eddig a második fokot, amely valaha a szovjet övezetbe tartozott, — Jugoszláviát is beleértve. — A magyar tragédia az, hogy a felkelés megkísérelt túllépni az első fázison, a titóizmuson.” (New York Herald Tribune, 1956. nov. 11.) Magyarországon — egy csapásra két legyet akarva agyonütni — többre is spekuláltak, mint az “első fok” elérésére. Itt már ténylegesen el akarták szakítani az országot a szocializmus táborától, megdöntve a népi demokratikus rendszert. Az előkészítő “kritikai’ hadj árai ■ Az ellenforradalmi taktika már az előkészítés ideje során kibontakozott. Az ellenforradalom előkészítését szolgálta — minden olv gyakori jószándék ellenére is — az a valóságos hadjárat, ami októbert megelőzően egyes sajtóorgánumainkban (Irodalmi Újság' Hétfői Hírlap, rádió sí Ív-) és vitaszerveinkben (Petőfi Kör) zajlott. Itt kaptak hangot egyes lényegében pártlikvidáló cikkek, felszólalások is, itt kapott szervezett nyilvánosságot az az elégedetlenség, amelynek éledésében, erősödésében az akkori, egyre tehetetlenebbé váló és a néptől egyre jobban elszakadó pártvezetést a legfőbb felelősség terheli. A kritika tartalmában, a felvetett követelésekben sok megszívlelni való volt, amit az akkori pártvezetés neym vizsgált meg komolyan, s a munka megjavítására nem vont le belőle megfelelő, gyors következtetéseket.A viták, eszmecserék azonban csak akkor visznek előre, ha azokkal a párt közelebb jut 3 tömegekhez, s nem, ha mint történt — eewre szélesítik a szakadékot a párt és a tömegek között. . Az ellenforradalom tudta, hogy a párt a legjelentősebb erő. Ha az/ elsöpri, szabad számára az ut. A párt akaYategysége már október előtt alapvetően megbomlott. A Nagy-Losonczy-féle csoportnak és szövetsé- .geseinek az utcára 'vonulása, bírálatának pártügyből széles “nemzeti” üggyé szélesítése: az ellenforradalmi taktikának hallatlanul kedvező lépés volt. Nagy Ferencék müncheni lapjukban nem hiába dörgölték a kezüket: “Sokan vannak; az emigrációban, akik elmaradtak az eseményektől, és azt hiszik, hogy akár az irók sorozatos lázadása, akár a Petőfi Kör ifjúságának hatalmas megmozdulása nem egyéb, mint a kommunisták egymás közötti belső harca”. — “Minket nem aggaszt az. hogy e harcot ma mév kommunisták vezetik.” (Látóhatár, 1956. V.—VIII.) Nagy Ferenc nemcsak azt ismeri el ezzel, hogy az akkor még párton belül folyó harc tökéletesen kedvez céljaiknak, s azt rövidesen az ellenforradalmi erők kell hogy vezessék, hanem azt is elismeri, hogy ezek a főleg egyes irók fogalmazta törekvések teljesen azonosak a disszidált ellenforradalmárok törekvéseivel. A “kedvező” pillanat A( magyar társadalmat súlyos viharok rázták. Párt- és állami vezetésünk súlyos hibái és az ellenforradalmi agitáció szinte egymást kiegészítve ‘"’aggatták szét a tömegeknek a pártba és vezetőibe vetett, évekkel előbb valóban szilárd hitét. Hibáink “népszerűsítésére” valóságos propagandahadjárat folyt. A minden oldalról való előkészítés betöltötte feladatát: eljött az ellenforradalom erői számára a megfelelő időszak. Október 23 az ellenforradalmi erők számára kedvező piüanatnak is ígérkezett. A párt felső vezetői azokban az órákban érkeztek csak meg külföldről s ezért szükségszerűen tájékozatlanok voltak. A tömegek által erősen várt jugoszláv- magyar kommmüniké még nem látott napvilágot. Az eredetileg későbbre tervezett békés diáktüntetést október 22-én titokzatos szervezőerők mindezért hirtelen előrehozták huszonharmadiká- ra. Az ellenforradalom erői jól tudták, hogy egy számos okból elégedetlen tömeg tüntetése faltörő kosul szolgálhat egy szervezett támadásnak, így is lett. Ezen a napon, ezekben az időkben több folyam egyesült. A tudatos ellenforradalmi szervezkedés itthon és az imperialista nyugaton, az értelmiség huzamos ideje tartó válsága és zűrzavara, az országos gazdasági és politikai elégedetlenség, a szakadás és bomlás a párton belül, a párton belüli Nagy- Losonczy-szárny növekvő erejű támadása — mindez egyesült erővé vélt, mig október 23-án és azt követő napokban egyszerűen robbanásig nem hevült. Ezek azok a különleges körülmények, amelyek megszabták az ellenforradalom taktikáját. Ennek a taktikának néhány alapvetően jellemző vonását a következőkben lehet összefoglalni: /. Bármilyen berendezkedésért, de barzsoá rendért Az ellenforradalmi erők nem Vetették fel, nem is érintették azt a kérdést, hogy milyen burzsoá rendszert kívánnak bevezetni a szocializmus fel számolása után: “nyugati” polgári demokráciát e, klerikális államrendet, fasiszta diktatúrát monarchikus rendszert stb.- Kétségtelen ugyanis, hogy a magyarországi ellenforradalmi napok ideiéi: mindegyik formának megvoltak a maga aktiv apostolai, anélkül, hogy ez a kérdés nyíltan tárgyalásra került volna. Nyilvánvaló, hog: Habsburg Ottó és József főherceg, Eszterházy Pál és, Odescalchi Péter hercegek, Meskó- Zoltán és Szakvári Emil nyilas miniszterek, Mindszenty hercegürimas és Mihelics Vid, Kovács Imre és Naev Ferenc nem teljesen ugyanazokért a közvetlen célokért indultak harcba. Általában azonban óvakodjak a szélsőségesen jobboldali távla tok felvetésétől. De hogy ilyen erők részt vettek az ellenforradalmi eseményekben, arra nemcsak a fehérterror dühöngése és módszerei nyújtanak bizonyítékot. Például az osztrák földön, Graz él. Salzburg székhelyen megjelenő Ut és Cél cimii magyar nyelvű lap, “A Hungarista Mozgalom hivatalos lapja” 1956 novemberi számában (VIII. évfolyam 11. szám!!!), amely Szálasi-idézetet visel mottóul, szerkesztőségi levélben többek kö zött a következőket közli olvasóival: “AHungarista Mozgalom vezetője szerkesztőségünk egyik tagjának kiséretében átlépte a magyar határt, hogy a helyszínen tájékozódhassa nak a helyzetről. Távollétük alatt Európa maj< minden országából érkeztek harcolni akaró m
