Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-07 / 10. szám

March 7, 1957 AMERIKAI MAGYAR SZÓ SL "A sírból jöttem vissza...” Solyom József szenzációs riportja a Magyar Ifjuság-ban Budapest, 1957 február Néhány napja kora reggel benyitva szerkesz­tőségi szobámba, két idegen férfit találtam ott. Bűnügyi nyomozók. Dudás bandája ügyében folytatnak vizsgálatot — mondották. Egyikük valamiféle vegyszeres üveget vett elő, tartalmát a tiszta, felmosott parkettre csepegtette, s ek­kor lilás-kék foltok tűntek elő — vérnyomok. Itt öltek meg Dudásék egy munkatársamat. Nem akarom munkájukban zavarni őket. Leülök Író­asztalomhoz és külföldi képeslapokat nézegetek. A “Paris Match” egyik száma akad a kezembe. Kinyitom és ott látom ezeket a képeket, ame­lyek a Köztársaság téri vérengzést ábrázolják. 'Iszonyatos! S ott a szöveg is: “Magyar G. P. U. — sokat mészároltak le Budapesten.” Az egyik nyomozó odapillant. — Úgy tudom, valamelyik fiú életben maradt közülük. Hihetetlen! A képeken világosan látható, hogy alig néhány lépésről tüzelnek rájuk. Az utolsó képen már élettelenül egymásra hullnak. Mégis talán? doltam: lenyelni a vért, nehogy mind elfolyjon belőlem. Valaki odalépett hozzám: — Hunyd be a szemed! Tégy úgy, mintha meg­haltál volna. Tarts ki, mindjárt érted jövök. — S az idegen valóban visszájött egy másik férfival hordággyal együtt. A Kenyérmező utcá­ba vittek egy teherautóhoz. Útközben háromszor állítottak meg minket. Először azt kiáltották: ne vigyenek tovább, mert rögtön kivégeznek. Az ide­gen férfi — bátor, becsületes, nagyszerű ember lehet — elém állt: sebesült, ne bántsátok! Másod­szor valaki a torkomra akart lépni, mondván, kár a golyót pazarolni rá. Harmadizben közvetlenül a fülem mellett húzták fel a pisztolyt, hogy lelője nek, de az idegen megmentett ismét, ő vitt el Egy hétig jártam a kórházakat, mig végül az Amerikai úti Országos Idegsebészeti Intézet el­ső emeletén, a 90-es számú kórteremben találtam meg K. Farkas Józsefet. Mielőtt beszélhetem vol­na vele, a professzor átnézte a leleteit. “Több go­lyó érte — mondotta — a legsúlyosabb a gerinc­nél. Jobb lába örökre gyengébb lett, mint a bal. Tíz percet engedélyezek, hogy beszélhessen vele. Néhány napja operáltam, állapota egyelőre még Bulvos...” Arca sápadt, borostás. Magas, vállas termete görnyedt, nagyon beteg ember benyomását kelti. Itt áll hát előttem K. Farkas József, 23 éves fia­talember, volt karhatalmista sorkatona. — Hogvan került a Köztársaság téri pártház­ba? — Nem tudom, milyen érzelmű emberek ma­guk. Azt mondják, újságcikket akarnak irni ró­lam. Jó, Írjanak amit akarnak, de én elmondom amit érzek. Paraszt gyerek vagyok, egyszerű em­ber. Nincs sok iskolám és most nagyon beteg va­gyok. De adjanak ide egy mikrofont, hogy én is elmondhassam a véleményemet, hogy elmondhas­sam a világnak, mit müveitek velem és baj társa­immal. Beleorditanám a mikrofonba: miért állat az ember?! — Sokat beszélnek rólunk, szidtak, gyaláztak minket akkor is, amikor a felkelők kezébe kerül­tünk. Sorkatonák voltunk valamennyien. Huszon­hat hónapot szolgáltunk le és február 16-án, most szombaton kellett volna leszerelnünk. A pártházba huszonharmadikán délután vezényeltek engem baj társaimmal együtt. Tudom, az emberek azt mondták Pesten: halomra gyilkoltuk a békés já­rókelőket és zsebünk teli volt ezresekkel. Gazda­gok voltunk mi ? Ha hiszi, ha nem, nekem havon­ta 180 forint zsoldom volt. Mi nem lőttünk senkire a pártházból, minket támadtak meg, amikor már elmentek a szovjet tankok a Köztársaság térről. Akkor hirdették meg a fegyverszünetet. Pokoli nap volt. Október 30-án délelőtt fél 10 órakor kezdtek tüzelni ránk. Esküszöm, hogy az épület­ből eddig a percig egyetlen puska sem dörrent el. De védekeznünk kellett. Védtük magunkat, véd- ttik a pártmunkásokat, amig csak lehetett. Ekkor már ágyúval lőtték a pártbizottság épületét. Mező a pártbizottság titkára ekkor kiadta a parancsot nekünk: tegyük le a fegyvert. Ő maga fehér zász­lóval ment a felkelőkhöz, s a szemünk láttára mészárolták le. A pincében fogtak el nyolcadma- gammal, fegyvertelenül. Feltartott kezekkel jöt­tünk ki a folyosóra s egy szájától füléig húzódó sebhelyes férfi nyeles kézigránáttal a számba vá­gott. A fájdalomtól majdnem összeestem, de ki- Jökdöstek a ház elé. A téren a Kenyérmező utca felé hajtottak minket. A szedett-vedett népség rúgott, mart közülünk mindenkit, akit csak el­érhetett. Tizenöt lépést sem tehettünk, amikor hallottam, valaki elkiáltja magát: ezek már fog­lyok, ne lőjetek rájuk! Ebben a pillanatban meg­szólalt a géppisztoly, mellettem összeesett a tár­sam, én ütést éreztem a hátamon és kiszaladt alólam a föld. Egy szakállas alak odalépett hoz­zám és közvetlen közelemből pisztollyal az arcom­ba lőtt.. . — Végig az eszemnél voltam, bár éreztem, hogy orromon és szájamon ömlik a vér és elhagy az erőm. Arcraborulva feküdtem és csak arra gon­Ez a felvétel és az alanti, mely bejárta a világsajtót s melyet emberek százmilliói láthattak az. októberi felkelés egyik legborzalmasabb mozzanatát örökíti meg. Október 30-án, miután a Bulapestre hivott szovjet katonaság megkezdte a kivonu­lást a fővárosból, a felkelők egyik csoportja megtámadta a Magyar Dolgozók Párt­ja Köztársaság-téri pártházát. Több órai tűzharc után a házat megszállva tartó körülbelül 50 államvédelmi katona megadta magát. Feltartott kezekkel jöttek ki, mint a felvétel is mutatja. A kép balszé lén látható a mellékelt riportban szereplő Berta Somogyi Lajos, a jobbszélen, profilban, K. Farkas József. NINCS KEGYELEM! A felkelők közvetlen közelből géppisztollyal rálőnek a foglyokra. A kép felső részén tisztán kivehető Berta Somogyi Lajos, aki még eszméletnél van és egy kőda­rab mögé igyekszik elrejteni fejét. A világsajtóban e felvétel azzal az aláírással jelent meg, hogy “A halott ávósok”. És Budapesten szintén azt hitték, hogy a magyar tragédia eme áldozatai valóban életüket vesztették és holttesteiket jeltelen tömegsírban hántolták el. De a “halottak” feltámad­tak . Ennek drámai részletéről számol be mai szen­zációs riportunk. Berta Somogyi Lajos és K. Farkas József ma... teherautóval a Péterfy Sándor utcai kórházba. A kőházban senki sem akart felvenni: ávos kutya, dögöljön meg. Valaki mégis megsajnált, már magam sem tudom hogyan, s a miv^en tértem magamhoz. Hallottam, amikor az *,iik ápolónő üvöltve tiltakozott az ellen, hogy elsősegélyben részesítsenek: dögöljön meg a saját vérében — kiáltozta. Nem tudom ki volt az az orvos, aki ki­állt mellettem, s végül maga kötözött be. Nekem csak a kórházi folyosón jutott hely. November 3-án Tóth Illés főhadnagy, a kórház parancsnoka felkeresett és közölte velem: “néhány nap múlva kivégzünk”. És most itt vagyok. A múlt héten vették ki hátgerincemből a golyót. — Miért bántottak minket? Miért ölték meg csaknem 40 barátomat ? Csupa nagyszerű fiú volt, munkás és paraszt gyerekek. Én már a sír­ból jöttem vissza, nem félek' az életiben soha semmitől, senkitől. írja meg, hogy én mondtam: aljas szadista gyilkosok voltak. Emberbőrbe bujt vadállatok. Azt hitték rólunk, pénzért harcolunk? Talán a 180 forint zsoldomat védtem? Apámék- nak 12 holdjuk van. Ehhez a wklhöz kilencen vannak. Ötven mázsa búzánk1 íjjrr^ett s annyit vittek el a beszolgáltatásnál, hogy a fejadag sem maradt meg, a kenyeret a péktől kell venniök. Elhiszi, hogy nekem nincs egy ruhám, amiben majd kimegyek a kórházból, ha meggyógyulok? Hát nekünk nem épp úgy fájtak Rákosiék ember­telenségei, mint a többi dolgozóknak? Nem a kormányt védtük — a munkásállamot. És ha kell, holnap ismét fegyvert fogok1 érte... K. Farkas József mondta el, hogy életben ma­radt Berta Somogyi Lajos, is, s most súlyos be­tegen fekszik szüleinél otthon Kalocsán. A város­ban a rendőrőrsön érdeklődtünk, hol laknak So­mogyiék. Az őrsparancsnok jön velünk, mutatja az utat. — Ez a rokkant-telep — magyarázza az őrs­parancsnok. — Nagyon szegény emberek laknak errefelé. Olyanok, akik kiszorultak a városból. A fehérre meszelt, három ablakos kis házacs­ka ajta.jtín kopogunk. Idős, öszhaju parasztnéni nyit ajtót: — Mi vagyunk Berta Somogyiék. A fiam nincs itthon. Ma kelt fel másodszor, a barátjához ment át a szomszéd utcáiba. Valakit a fiú után küldenek. Amig megérke­zik beszélgetünk. — Hogyan menekült meg a fia? — Nem tudom.. .láttam azokat a borzalmas képeket, nem is tudom elképzelni, hogyan mene­külhetett meg. Szegény jó fiam — mondja és megcsuklik a hangja. Sir. Amióta hazahozták Budapestről, a Költői An­na kórházból, még egyetlen szót sem szólt. Nem (Folytatás a 10-ik oldalon) .j SZEMTŐL-SZEMBE A HALÁLLAL

Next

/
Oldalképek
Tartalom