Amerikai Magyar Szó, 1956. július-november (5. évfolyam, 26-46. szám)
1956-08-02 / 31. szám
August 2, 1956 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 9 A nyelv múltjának feltárása szidjuk, nem is gondolunk rá, hogy szerszámunk már csakugyan messze fejlődött az eredeti lud- tolltól. amellyel imég egy évszázaddal előbb is Írtak. De igy szokott lenni; a használati tárgyak gyakran merőben megváltoznak, tökéletesednek, régi nevüket mégis megtartjuk. A lábos, lábas már régesrégen elvesztette lábait (mióta nem szabad tűzön, hanem modern tűzhelyen főzünk) ; régi neve azonban ma is jól megfelel. Olykor a jelentésváltozások színes kavargására is csak a nyelvtörténeti vagy az összehasonlító kutatás vet világot. Hogy kedd szavunk a ketted(ik) sorszámnév7 változata, s ugyanúgy a hét második napját jelentette, akár az orosz vtornyik szó, azt már kevésbé veszi észre a laikus, mint a toll vagy a lábos szóban tükröződő jelentéseltolódást. A régiek ugyanis a hét-fő-vel kezdték a hét napjainak számítását. A fő ugyanis valaminek az elejét vagy végét is jelentette, pé'dául hídfő. A szókincs megváltozásánál is bonyolultabb néha a nyelvtani rendszer különféle irányú alakulása. A honfoglaló Árpád nevében levő d-vég- ződés például kicsinyitó képző volt; a név tehát árpácska jelentésű volt, éppúgy, ahogyan a történelemből ismert Búzád név is buzácska értelmet fejezett ki. A -d kicsinyítő képző divatja később eltűnt, de helyneveink ma is emlékeztetnek rá: Kölesd, Vái’ad, s igy tovább. Fej szavunk régen csak fő alakban élt; birtokos személyragozása azonban igy alakult: főm, főd — de: feje. A feje alakból aztán a nyelvérzék kikövetkeztette a fej “ragtalan alakot” is, hiszen a haja is a haj szóból való alakulat. Ez a. másodlagos fej alak pedig azóta annyira kiszorította az eredetibb fő alakot, hogy emezt már csak bizonyos átvitt jelentésekben használhatjuk: államfő, hídfő stb. (Ugyanígy született meg újabban a vő szóalak másodlagos párja, a vej; a nő mellé pedig tréfásan használt nej. Ezeket azonban a müveit nyelv nem fogadta be.) Állandó nyelvtani folyamat az is, hogy a mondatbeli használat során rágós határozók névutókká sorvadnak, a névutók olykor tovább fejlődnek, s ragokká vedleneki át. A -be, a -bői rag például hat-hétszáz évvel ezelőtt még belé, belől alakban élt, s félig-meddig névutó szerepű volt. A Halotti Beszéd timnüce beleül alakja ma igy hangzik: tömlöcéfjől. íme, igy alakul a nyelv. így gazdagodik, igy csiszolódik. Egv korai görög bölcselő ugv jellemezte a világot, hogy benne “panta rhei”, azaz minden folyik, kavarog, változik. A nyelvet ma is igy, fe|lődésében látjuk', s ezért minden lényeges változásban a szóban forgó nyelv jellemző belső fejlődési törvényeinek érvényesülését keressük. Ezek kutatása a nyelvésznek éppoly iz- gelmas. szép, tudományos munka, akárcsak a biológusnak az élettani vizsgálódás, a mérnöknek — mondjuk a hídépítés sztatikái szabályainak meghatározása. S ő ma éppúgy hasznosítja, az elméleti eredményeket a gyakorlati élet segítésére, fejlesztésére, miként a biológus, az orvos vagy a hidépitő mérnök a maga fölfedezéseit. Ha egy fatörzset elfürészelünk, a metszet gyűrűi világosan elárulják a fa életkorát, visz- szautalnak a múltjára. Ha a f-öld mélyebb rétegeit szakértő szemmel vizsgáljuk, gyakran megállapíthatjuk a leletekből — mint afféle íratlan oklevelekből —, milyen is volt egykor az emberi, az állati vagy a növényi élet. A nyelv is ilyenféle levéltár annal?, aki tud olvasni benne. Mert hiszen abból, hogy búza, árpa, eke, sarló, arat s még több más szavunk régi török nyelvekből került hozzánk, joggal következtettek arra, hogy őseink a gabonatermesztésnek egy bizonyos fokát török — úgynevezett bolgár-török — népek szomszédságában sajátították el. Az pedig, hogy a rozs, zab, kalász, gabona, szalma, kasza stb. a honfoglalás utáni századokban szláv nyelvekből került nyelvünkbe, világosan mutatja szeimtermelésünk további fejlődésének útját. De azt szokták mondani: “Minden hasonlat sántít.” Mai nyelvünkből másként kell nyelvünk múlt életére, fejlődésére következtetni, mint a fa évgyűrűiből arra, hogy hány éve lehetett a mai óriás tölgy —> csemete. Mi mindent kell tudnia a kutatónak, ha egyes mai szavainkról el akarjuk mondani, hogy nyolc- kilencszáz éve kaptuk-e valamely szláv néptől, vagy pedig — mondáik — másfél évezreddel ezelőtt valamely akkori török néptől? Tudnia kell elsősorban azt, hogy megvoltak-e egyáltalán az említett szavak már a régi magyar nyelvben is. A szavak összesége, a szókészlet, állandóan változik; folytonosan fejlődik, alakul, amiként gazdagodik a társadalom munkája, tudása, élete. Régóta nem használt eszközök, ruhafajták, elavult, babonás szokások stb. neve feledésbe mehetett; uj eszközök, ruhák, modern természettudományos ismeretek viszont további szavakkal gazdagíthatták nyelvünket. Hányán tudják manapság, hogy egy középkori lábbelifajtánknak sólya volt a neve?! _S viszont: ki ne sejtené, hogy a természettudomány, a napfolt, az atomenergia szó még hiányzott a régi magyar nyelvből? De .még ha föltehető is, hogy egy-egy mai szavunk már megvolt a régi magyar nyelvben, a biztos következtetéshez két dolgot többé-ke- vésbé mégiscsak tisztáznunk kell róla: egyrészt, hogy milyen lehetett régi hangalakja; másrészt, hogy milyen lehetett régi jelentése. Vegyük először az első kérdést. A mai gyümölcs szó az 1200 táján készült Halotti Beszédben még gyimils alakban fordul elő. Régebbi adatunk ugyan nincs rá, de ennyi is elég ahhoz, hogy ha az eredetét keressük, ne a mai gyümölcs alakot próbáljuk egyeztetni a lehetséges forrásokkal. És valóban, a régi bolgár-török nyelvekben meg is találták e szóalak valószínű forrását. (Persze e szóba kerülő idegen nyelvek szavainak szintén nem a mai hangalakját kell ilyenkor alapul vennünk, hantim a legrégibb ismert — vagy kikövetkeztethető — ottani változatát). Nyelvünk hangtani fejlődését tehát egy darabig a ránk maradt régi, Írott emlékekből kísérhetjük nyomon. Azon túl aztán csakis a más, elsősorban a rokon nyelvekben megtalálható változatokkal összehatsonlitva tudunk következtetni. Mai fa, fe’, fiú. fon, fül stb. szavunk minden nyelvemlékünkben f hanggal kezdődik; a többi finnugor nyelvvel egybevetve mégis nyilvánvaló, hogy ez az f egy korábbi p hangból fejlődött. A szó jelentése szinte számtalanszor változhat a történeti fejlődés során, s ebben érdekesen tükröződnek a gondolkodás sajátos kapcsolatai, illetve a külső élet különféle változásai. Ravasz szavunk egykor a róka másik neve volt. Egyúttal az állat legjellemzőbb tulajdonságát is megjelölhette, amiként ma a csacsi, a szamár stb. nemcsak az ostobának tífrtott állatot jelenti, hanem jellegzetesnek érzett sajátságát is. Utóbb az eredeti jelentés egészen feledésbe ment, s a ravasz ma a csalafinta; agyafúrt, csavaros eszü stb. kifejezések rokon értelmű párja. Világos, hogy ha ravasz szavunk eredetét kutatjuk, akkor nem ebből a mai, hanem a régi értelemből kell kiindulnunk; s igy meg is találjuk a megfelelőit a többi finnugor nyelvben. Amikor Írás közben a toliunkat dicsérjük vagy HOGYAN MŰKÖDIK A “RADAR” Békében és háborúban egyaránt nélkülözhetetlenek már a radarkészülékek, szaknyelven rádió- lokátorok. Segítségükkel irányítják a repülőtérről a légi forgalmat. Lokátorokkal tájékozódik a pilóta, ha éjjel vagy kedvezőtlen látási viszonyok közepette repül. Ezzel méri a gépeknek a föld feletti magasságát, és eleve elhárítja a veszélyt, hogy magas hegyekbe vagy már kiálló tárgyakba ütközzék. A nagy tengerjáró hajók lokátoraik segítségével haladnak át biztonságosan a szűk tengerszorosokon, s igy kerülik el a jéghegyeket is. Lokátorokat alkalmaznak a meteorológiában, a csillagászatban s a technikának és a tudománynak még sok más területén. Háborúban egészen rendkívüli a lokátorok jelentősége az ellenséges légitámadások elhárításában, tengeri ütközetek;; u íí :: x i;:: u u r :: :c xx ;x ,'x ití: .x íí KÉPES GÉZA: Csokonai emlékezete Ez a lombzugás nem szűnik soha! Ne is szűnjék: álmokat súg, mig alszol, ha meg ébren vagy: gondolatokat — Nézem Tihanyt a szép szántódi partól. Kislányom friss fehér kenyeret majszol, feleségem fekteti a kicsinykét — Vitéz, ki már szözötven éve alszol, tekintetem hozzád röpül ma innét: E part, a Múzsák csöndes otthona, csititva hajlott égő kínjaidra. Elhallgatott már Tihany szirtfoka, de lelked visszhangozta: “Lilla! Lilla!...’’ Leszáll a nap. Asszony, gyermek lefekszik, az est hamvasra érik mint a szilva. Csobog a viz s te mellettem lebegsz itt és ajkad is mintha mosolyra nyílna: “Kemény magyar szépségek papja vagy” — ezt mondja sápadt ajkad, értem én. “Te nem vergődsz, — látom, nem vagy magad, hozzád szegődött a kédv és remény. El ne felejtsd, hogy egy hazád van itt csak és egyetlen szülőanyád, a nép! Az ebfalkát ne bánd! Bárhogy vonítnak, nem tartják fel az idő kerekét. Hallgasd, a hullámok mit vallanak s figyeld: hogy száll a fény a tó fölött Gyötrelmek és szennyek szétmállanak. Meghalnak. A nyugodt szépség örök.” ben, a tengeralattjárók elleni harcban s még sok más esetben. T ávolságmérés rádióvisszhanggal A lokátor működése a rádióvisszhangon alapszik. A rádióvisszhang alapján végzett távolság- mérés alapelvét könnyű megérteni. Mindenki hallott már a hires tihanyi visszhangról. Néhány száz méterrel a Balaton tükre fölött az évszázados apátság falai alatt gyerekek és felnőttek azzal szórakoznak, hogy észak felé fordulva a legmulatságosabb szavakat kiáltozzák a néhány száz méterre emelkedő hegyfal felé. A hegyfal e hangokat visszavert, úgyhogy azok néhány másodperc múltán újra hallhatók. A hang másodpercenként 340' méternyi utat tesz meg a levegőben. Ennek ismeretében könnyen kiszámítható az apátság és a hegyfal távolsága, ha stopperórával megmérjük a kiáltás és a visszhang között eltelt időt. Ennyi időre volt szüksége a hangnak ahhoz, hogy befussa az utat az apátság és a hegyfal között oda s vissza. Stopperóra segítségével tehát a visszhang is felhasználható távolságmérésre. Lényegében ugyanezt a feladatot oldjuk meg a lokátorokkal is, de nem hang, hanem rádióhullámok segítségével. Nagy sebességek és parányi idők A rádióhullámok a fény sebességével, tehát másodpercenként 300,000 kilométeres sebességgel terjednek. A másodperc egy milliomod része alatt 300 méter utat tesznek meg. sebességük tehát csaknem egymilliószor nagyobb a hangénál. Há rádióhullámokat használunk, akkor, mondjuk, egy 100 kilométer távolságban óránként 1,000 km-es sebességgel (!) száguldó repülőgép is 20 cm-t tesz meg addig, amig a rád óhullámok a lokátor és a repülőgép közötti 100 km-es utat oda-vissza befutják. A visszhanggal nem lehetne távolságot mérni, ha állandóan kiáltoznánk, mert akkor összezavarodnánk a sok kiabálás és visszhang között. Ugyanígy a lokátor rádiókészüléke sem sugároz folyamatosan, hanem rendszeresen ismétlődő időközökben rövid ideig (pl. egymilliomod másodpercig) tartó impulzusokat, “hullámcsomag”- okat lök ki magából. Milyen siirün kövessék egymást az impulzusok? Két egymást követő hullámcsomag kibocsátása között legalább annyi időnek kell eltelni, amennyi a rádióvisszhang visszatéréséhez szük(Folytatás a 10-ik oldalon) % I r o d a I o niy^f Művészeti
