Amerikai Magyar Szó, 1956. július-november (5. évfolyam, 26-46. szám)
1956-10-04 / 40. szám
October 4, 1956 AMERIKA! MAGYAR SZÓ 11 I roda Io m^gí Müvészet j AZ UJ SUBA Irta: OLÁH LÁSZLÓ Akinek nem inge, ne vegye magára. Node, ez suba volt, kérem. De még micsoda suba! Sárga, mint az irigység. Fekete gallérja, fekete szegélye. Az arra ildomos helyeken pedig piros tulipánok díszelegtek rajta. Úgyhogy — meg kell őszintén mondanunk — nem minden alpári vásáron vesztegetnek ilyen gyönyörű jószágot. Elhihető hát, hogy valahányszor Csűri István, mostantól kezdve a suba boldog tulajdonosa, végiglegeltetto rajta apró, sunyi szemét, elégedetten öntött le egy kupica pálinkát, aztán sokat jelentőén csettintett, majíd elmondta asz- szonyának a szentenciát: — Akárki akármit mond, Tera, ez a suba megérte a pénzt. — Megérte, mert megadta érte kend. De am- mondó vagyok, hallja, hogy ma már többször ne nézzen arra a subára, mert egészen berugik. — Ej — nyalta szájaszélét István — ha ezt meglátja valaki rajtam, tudomisten elfakad benne az epe. Már hogy a manóba ne! Nem mindennapi esemény ebben a hétpróbás világban akkora nagy darab szépet látni. Nem bizony. Ezt a subát Csűri Istvánon látni kellene mindenkinek, akit illet. Magárahederitette hát az uj szerzeményt s odaállt a vakos tükör elé. Tiporgott, forgott, il- legette magát. Csaknem nyakatekeredett, annyira körülnézte. — Megérte. Meg ez, megérte —1 mondta még- egyszer s utoljára. Azzal Isten neki íaköröszt, elindult subamutogatni. Oly gálántosan, olyan hetykén lépegetett, hogy a Tökéssy cementgyáros büszke pávája, kénytelen-kelletlen, elismerte: István tollazata sokkalta szemrevalóbb, mint az övé. Fel is ugrott az egyik cementkockára s nem kis irigységgel István után rikoltozta: — Szép! Szép! Szép! Meghiszem azt*— fordult vissza az öreg. Vehet az, akinek van mit aprítani a tejbe. A gazdád is vehetne ehhez hasonlót. Minthogy azonban a tyúktojás sem egyforma, a bámulok között sem azonosmód fejezte ki véleményét mindenki. Például Kaszásné asszon\ tehénkéje, az egyetlen, áldott, hat gyermek és három kis hold föld éltető páriája, egészen másként. A Fánika — milyen szerény, illedelmes ne- «ve volt! — éppen a kutnál kortyolgatta a vizet, amikor Istvánt arra vitte az ördög. Amint megpillantotta a rikító sárgaságot, ijedten kikapta fejét a vályúból és Istvánra meredt. _ ó, ó! __ bőgte előrenyujfott nyakkal az ártatlan. # , István megrendülve ejtette ki szájából a pipát. Bozontos szeimöldöke rémülten futott zsíros sapkája alá. _ ó ám az öreganyád, meg az a koldus famíliád, de nem az én subám. Most vettem én ezt vadonatúj an, te bitang. Fánika szégyenlősen sütötte le szemét. A jámbor, dehogyis akarta ő megsérteni azt az átkozottul szép subát. Csak csodálkozni akart. De lám, a vén róka lebitangozta. Hogy ő bitang? Azt nem! Most már csak azért is: ó, ó, ó. — Átkozott jószág! — fakadt keserves haragra az öreg. — Dögölj meg. Ganéj. Nekifohászkodott és elviharzott. Mit is vesztegesse az időt az effajta oktalan barommal, amikor okos emberek is vannak a világon. Hadd lássák azok, hogy mifene jól áll Csűri István szénája. Lapát Marcit sodorta elibe a szél. Marci — ez igv is dukált — már messziről köszöntötte a kort. — Agyonisteni, Estván bácsi. — Aggyonisten, ami nincs — állt meg a su- bás. — Hát aztán mi hir van idebenn, te Marci? — Csak akad valami mindég’ — Hát aztán kislajbiban őgyelegsz télviz idején is, te Marci? — Ez az idő csak semmi. — Semmi-e? Látod, engem meg akar venni az istenhidege. Elhiszed-e, te Marci? — Meglátszik, hogy nem mai gyerek már kelméd. Ami sok, az sok. Istvánt nem az istenhidege akarta megvenni, de a méreg majd szétvetette. Mi, ez a hitvány Lapát, ez a senkiházi, máskapcája, még csak nem is kérdez a suba felől. No, ha Marci nem, akkor majd ő. — Hát nem veszel rajtam észre semmit se, te Marci, — igy az öreg. — Nincs nagy változás kelmeden. - Mindég ilyennek ismertem kelmedet. — Nincs-e? Hát a subám nem látod, te Marci? — Azért van szemem. — Hát aztán mit szólsz hozzá, he? Marcinak nem volt hozzászólni való ja. — Hát akkor én megyek. — Menjék. Nem forr úgy ősszel a must. mint akkor Istvánban háborgott a vér. Felindulásában alig tudta a Döme sógor kiskapuját kikillantyuzni. Mert tejébe vette — mivel kívül nem őgyelgett senki —, hogy a rokonságnál teszi szerét. Azokban hátha mégis másként csurog a vér. Dömében meg is volt minden jószándék. Azonnal hellyel kínálta a padkán. — Hohó — szabódott István — csak! nem gondolod, hogy beronditom a kemencével a subámat. — Akkor üljék kend az ágyra. Ez már teszi — vélekedett (magában István s nekitelepedett. A sógorok aztán beszélgettek erről-arról, de mit tesz Isten, Döme se kérdezett se hetet, se havat a subát illetőleg. István borzasztó napot fogott ki. Hogy mi-a mennydörgős istennyila csapott ebbe a világba : —Te mit gondolsz, Döme sógor — végül is maga ragadta végén a botot — mennyit kóstálhatott ez az ujdonat uj ruha? Mert uj ám ez a suba, az én subám, úgy nézz rá. A sógor saját bugyellárisához szabta a mértéket és nyoldvan kemény forintra becsülte. — Micsoda? —^ hördült fel István és ugv felugrott, mintha az üdvössége függött volna a gyorsaságtól. — Bolondokat beszélsz, Döme komám. (A só- gorság megszűnt.) Hát úgy ismersz te engem, mint aki nyolcvan forintos gúnyába jár? Van énnekem pénzem, Döme, he. (A komaság is megszűnt). Dömének felcsillant a szeme. Sietett is ütni a vasat, amíg meleg. — Hát ha van, akkor adjék kend nekem csak egy húszforintost is. Megadom, ha vásárra hajtom a csikót. István összébb húzta nyakán a subát és kiköpött a csutora mellől. — Hát mit gondolsz te, mibe került nekem ez a jószág? Mi? Döme nem gondolt semmit, csak bambán topogott a subába burkolódzó, útnak eredt István után. És István ment, botorkált leverten. Majd megállt és maga elé morgott: — Hallatlan, ez a fattyú, ez a templomegere még nyolcvanra becsülte. A nyiszlett. Aztán megint ment és megint megállt. Azt latolgatta, hogy mi lenne akkor, ha valaki mégis ráhibázna az igazira. Bizonyosan fizetne neki egy liter bort. Nem, annyit mégsem. Egy nagvfröccs is megtenné. Az alkudozásban már a kisfröccsnél tartott, amikor Kovács Gábor a kocsiról rákiáltott a megszállt lélekre. —. Hü, de szép subája van valakinek'!! Akármi legyek, ha nem ütjjtte a kettő darab százast, — ördögöd van öcsém, — ujjongott István és ha Gábor történetesen nem ül a kocsin, bizonyosan a nyakába ugrott volna. így is az Isten őr- zötte, hogy le nem invitálta egy — hosszulépés- re. Az utolsó pillanatban azonban meggondolta. Más szaladt ki a száján. — Hát aztán neked mikor lesz ilyen subád, öcsém ? — Megmondanám István bácsi, — nevetett Gábor, — de tartok valamitől. — Mitöl-e, he? — Attól, hogy ha nekem is lenne, kendet megütné a guta, — kiáltotta Gábor s a lovak közé csörditett. Légy jogaid tudatában! Igazságügyminisztériumi közegek még mindig zaklatnak bevándorolt amerikaiakat. Sok nem-polgárt és honosított polgárt látogatnak meg, állítanak meg az utcákon, vagy pedig leveleket küldözgetnek nekik, sürgetve őket, hogy menjenek el a bevándorlási hivatalba — hivatalos ügyben. Ne felejtsük el. hogy az Egyesült Államok legfelsőbb törvényszéke nemrég úgy döntött (a Minker-Falcone-ügyben), hogy tilos ilyen kihallgatásokat tartani, amelyekben honosított állampolgárokról van szó. A bevándoroltak országos védelmi szervezet® azt ajánlja, hogy bárkinek baja támad külföldi születéséből kifolyólag, lépjen érintkezésbe bevándorlási vagy polgárjogi kérdésekben jártast ügyvéddel, a bevándoroltak országos védelmi szervezetével, vagy bármely alant-felsorolt védelmi bizottsággal: Pittsburgh: 806 Renshaw Building. Detroit: 920 Charlevoix Building, Chicago: 431 S. Dearborn — Room 325, Minneapolis: 302 Lumber Exchange Bldg. San Francisco: 948 Market St. — Rm. 418, Los Angeles: 326 West 3rd St. — Room 318. KÉSZÜL A NAPTÁR Igen, készül az 1957-iki naptárunk! Mi több, jelentékeny része már ki is van- szedve. Csak még egy igen fontos dolog hiányzik belőle! Igen, olvasóink üdvözletei! Az üdvözletek, amelyek a szivet-lelkét alkotják minden naptárunknak és amelyek — lehetővé teszik kiadását évről évre. Tudjuk, minden olvasónk megérti, hogy a naptár’ szerény áráért, egy dollárért, egy ilyen viszonylag kis csoportnak, mint nekünk, teljes le* hetelenség volna egy olyan gyönyörű, gazdag, tartalmas naptárt kiállítani, mint mi az ÉVENTE MEGJELENŐ KALENDÁRIUMUNK. Csakis olvasóink jószivii adományai, üdvözletei teszik ezt lehetővé. Minden olvasónk tudja, hogy az elmúlt években egyre szebb, jobb naptárt adtunk ki. Nem akarunk jóslásokba bocsátkozni, nem állítjuk, hogy az 1957-iki felül fogja múlni a tavalyit vagy azelőtti szenzációs naptárainkat. DE ANNYIT MONDHATUNK, HOGY SZERKESZTŐSÉGÜNK MINDEN EREJÉT MEGFESZÍTI, HOGY EZ MEGTÖRTÉNJEN! Hogy ez sikerülni fog-e vagy nem, azt a mi kedves olvasóink fogják megállapítani 1—2 hónap múlva, amikor a naptárunk megjelenik. Most azonban megismételjük kérésünket, küldjenek üdvözleteket a naptárba. Kiki annyit csatoljon üdvözletéhez, amennyit megengedhet magának. Egy centtel sem többet. Az üdvözleteket három fejléc alá csoportosítjuk: üdvözletek szülőhazánk népének! üdvözlet a világ dolgozóihoz! Üdvözlet a szabadság és demokrácia amerikai harcosaihoz! Egv-egy olvasó természetesen any- nyi üdvözletét küld, amennyit óhajt. Töltse ki az alanti szelvényt: Magyar Szó, Kalendárium 130 East 16th Street New York 3, N. Y. T. Szerkesztőség! Én is hozzá akarok járulni 1957-iki kalendáriumunk előállításának költségeihez. Csatolok $..........................t üdvözletre. □ Üdvözlöm magyar szülőhazám népét, további sikereket kívánok nekik! □ Üdvözlöm a világ dolgozóit, akik minden országban egy célért, békés, boldog életért dolgoznak! □ Üdvözlöm a szabadság és demokrácia amerikai harcosait^ fehért, négert, magyart és minden más nemzetiségű polgártársamat ! Név: ............................................................................................... Cím: ......................................................................
