Amerikai Magyar Szó, 1956. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1956-01-19 / 3. szám
January 19, 1956 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 9 rr ----------------------------------------------------------------------------------^ A VILÁGIRODALOM REMEKEI L , . * Don Quixote Miguel de Cervantes (1547—1616) Fordította: dr. p. b. A spanyolországi La Mancha egyik községében élt az 1500-as évek elején Alonzo Quixano, egy ötvenéves, vékonydongáju, soványarcu agglegény, akinek szerény jövedelme mérsékelt kényelmet engedett meg számára mindaddig, amig az év legnagyobb részét magábanfoglaló szabadidejének felhasználására lovagregények olvasására nem adta bus fejét. A végén aztán ezeknek a könyveknek olvasása megzavarta a szegény úriember fejét, ámbár minden más tekintetben szokatlanul éles ésszel rendelkezett. Éppen ezért inkább nyugtalankodva, mint meglepődve vette tudomásul két jó cimborája, a káplán és a borbély, Miklós mester, hogy Alonzo Don Quixote de la Manchának nevezte el magát és kiöregedett, zör- gőcsontu gebéjével világgá akar menni azzal a szándékkal, hogy uj életre kelti a kóbor lovag- ság gyakorlatát. Ócska páncélruhát öltött magára, amely dédapja tulajdonát képezte hajdanán, és mivel a sisaknak ellenzőre volt szüksége, papendikliből fabrikált egyet. Mivel pedig minden kóbor lovag paripájának neve kelleti:, hogy legyen, a Don “Rozinante”-nek nevezte el a magáét. “Rozin” azt jelenti, hogy igavonó ló, az “ante” meg azt, hogy azelőtt, ami nyilván egymáshoz ragasztva azt akarta jelenteni, hogy a szegény gebe, amely eddig az igát húzta, most minden igáslcnál előkelőbb lett. Olyan kóbor lovag, aki nem szerelmes valakibe, elképzelhetetlen. Ez eleinte legyőzhetetlen akadálynak tűnt Don Quixote szemében. Szerencsére azonban eszébe jutott, hogy évekkel azelőtt szerelmesnek hitte magát egv parasztleányba, • aki a szomszédos Toboso községben élt. Nem szép dolog, hogy megfeledkezel*: a névéről, választott tehát egy széphangzásu női nevet: Dul- cineát és igv született meg Dulcinea del Toboso, aki megzavart képzeletében azzá a “páratlan hercegnővé” vált, akinek kegyeiért sóhajtozott s akinek bájait lovagi kötelességének tartotta világgá kürtölni. A lovag ur első kirohanása nem vitte messze otthonától", mert összekülönbözve vándorkereskedők egy csoportjával, akiket meg akart rohamozni, amiért nem ismerték el elég gyorsasággal Dulcinea erényeit és bájait, Rozinante -— járatlan lévén a lovagság mesterségében — megbotlott* és az ut közepén elvágódott. Don Quixote , nemcsak megsérült a testére hengeredő állat súlyától, hanem ráadásul még a kereskedők is úgy eldögönyözték, hogy úgy kellett lepedőben hazavinni és ágyba fektetni, hogy nagy-nehezen helyreigazítsák kibicsaklott ízületeit. A pap és a borbély elkobozta vagy eléget'*: Don Quixote egész kalandregény-könyvtárát abban a hiú reményben, hogy amire majd újra láb- raáll, megfeledkezik mániájáról. De hiába, Don Quixote nemsokára ismét nyakába vette a világot, ez alkalommal azonban már a szomszédságában lakó kisgazda, egy becsületes, de szükagyu ember kíséretében, ákinek' egy sziget kormányzóságát Ígérte fáradsága jutalmául, minthogy a lovagregényekben ezzel szokták megjutalmazni a derék fegyverhordozókat. Az illetőt Sancho Panzának hivták. Alacsonytermetü, tömzsi alak, gazdájának éppen ellentéte, mert az hosszú, sovány figura volt. A fegyverhordozó az elkövetendő hőstettekre szeretett szamarán a Tarkán nyargalt. Igaz ugyan, hogy az összes fegyverhordozók, akikről Don Quixote valaha is olvasott, lóháton nyargaltak, na de hát még egy kóbor lovagnak is kötelessége néha engedményeket tenni bizonyos helyzetekben. Don Quixote hál* összefoltozta sisakját, uj lándzsával szerelte fel magát és amikorra megszólalt a kakas, ő már Montiéi kies mezőin bandukolt lovával. Egyszerre csak odakiáltott fegyverhordozójának: “Hej, Sancho barátom, vesd csak tekintetedet amoda! Ott láthatsz vagy harminc szörnyű óriásé, ezeket most megtámadom és lemészárlom.” “Miféle óriások?” kérdezte Sancho. Tévednek, akik azt hiszik, hogy Don Quixote (ejtsd: dón kihóte) története gyermekek szórakoztatására irt mese. A képtelen kalandok sorozata mély életbölcseletet és hatalmas kor-birálatot rejt magában. Nem hiába foglalkoztak vele nagy írok, gondolkodók és művészek, hogy csak a leghíresebbeket említsük az írók közül: Lord Byron, Heinrich Heine, Thomas Mann, a művészek közül Gustave Dóré, Daumier, Picasso. Cervantesnek ez a regénye a világirodalom legolvasottabb és legis- mertebh müve. Tavaly ünnepelték a Don Quixpte megjelenésének 350. évfordulóját s az egész világsajtó megemlékezett róla. Cervantes élete maga is felér a legkalandosabb regénnyel. Élete legnagyobb eseménye, hogy részt vett a lepantói tengeri ütközetben 0571 okt. 7.), amelyben az egyesült velencei, spanyol, génuai, szicíliai, nápolyi és papai hajóhadak véglegesen megsemmisítették a törökök tengeri erejét. Cervantes ez alkalommal megsebesült. Később algíri fogságba esett, ahol hosszú évekig sínylődött, áruig váltságdíját összegyűjtötték. Nagy szegénységben élt, öreg .és fáradt korában jrta meg halhatatlan müvét. Ez a regény a középkorban annyira divatos lovagregényeket csúfolta ki s vetett véget ennek az elcsépelt, életerejét és érdekességét vesztő divatnak. Lényegében az egész Iehanyatló középkor intézményeinek finom kigúnyolása, amint a Don Quixote idealizmusában maga az idealizmus alkotta Cervantes gúnyának tárgyát. Az, hogy a habajgós Don- Quixote mellett a józanészü Sancho Panza (ejtsd szancsó panza) szerepel a hétköznapi élet bölcse- ségével és természetes életszükségleteivel, jelzi már a történelmileg levitézlett, akkori hűbéri ósztaly után előtérbe nyomuló aijabb osztályok megjelenését az európai történelem színpadán, az irodaiamban pedig a realizmus ébredezését. Hogy ezeket a súlyos kérdéseket Cervantes mulatságos kalandok keretében tudta kifejezésra juttatni a spanyol nyelv legszebb prózájában, tette nevét és müvét halhatatlanná. Don Quixote története tulajdonképpen két részből áll. A másodikat, hosszú évekkel későbben irta meg, mert felbőszítette, hogy az első rész nagy sikerének hatása alatt utánzatokat kezdtek Írni. Thomas Mann a második részt sokkal értékesebbnek véli az elsőnél s legjobb részének azt a fejezetet tartja, amelyben Sancho Panza egy sziget kormányzója lesz. A Don Quixoté-t a világ minden nyelvére lefordították és értékes illusztrációkkal együtt adták ki. A mü stílusáról, értelméről és jelentőségéről - könyvtárnyi könyvet és tanulmányt Írtak már, és írnak még ma is. V----------------------------------------------------------------------------------/ “Hát nem látod amottan őket hosszi karjaikkal?” felelte a lovag. “Nyissa kj jobban szemét az ur”, válaszolt a fegyverhordozó. “Nem órjások azok, .hanem szélmalmok”. “Az bizony nyilvánvaló’. viszonozta Don Quixote, “hogy te nagyon járatlan vágysz lovagság dolgában”, és belevágva sarkantyúit Rozinante oldalába, előreszegezett lándzsával nekirontott az egyik szélmalomnak, amelynak lapátjai a hajnali szellőben éppen forogni kezdtek. A szélmalom aztán elkapta a lándzsáját, szilánkokra törte, a lovat pedig lovasával együtt úgy eltaszitotta, hogy végighemperegtek a sikon. “Szépszerével megmenekültünk!” kiáltotta Sancho, amint futva odaérkezett. “Nem figyelmeztettem-e nagyságodat, hogy ezek szélmalmok? Senki sem tévesztheti össze, csak az, akinek ugyancsak szélmalom forog a fejében.” Don Quixote bánatosan üldögélt a földön és kinyögte: “Békesség legyen! Te nem sokat értesz hadviseléshez. Egy gonosz varázsló változtatta át azokat az óriásokat szélmalmokká csak azért, hogy megfosszon engem a győzelem dicsőségétől.” Egy fa alatt töltötték az éjszakát. Arról tört le a lovag egy gémberedett ágat, hogy pozdorjá- vá törő lándzsája helyett szolgáljon, másnap pedig újra elindultak kalandok keresésére. Több apró-cseprő kaland után két Benedek-rendi szerzetest láttak közeledni feléjük. Öszvérháton ültek, utazó álarcot viseltek és hónuk alatt esernyőt vittek. Mögöttük négy-öt ember jött lóháton és két öszvérhajcsár gyalog, amint egy hint ót. kísértek. A hintóbán egy biscavai hölgy utazott hogy komornájával Sevillában találkozzék. A szerzetesek nem tartoztak kíséretéhez, csak véletlenül nekik is arra volt dolguk. “Hah!” kiáltotta Don Quixote, “vagy nagyon tévedek vagy pedig azok a sötét alakok varázslók, akik egy elrabolt hercegnőt hurcolnak magukkal.” Odacövekelte hát magát az ut* közepébe és igy kiáltozott: “ördögi, szörnyeteg fajzat! Vagy azonnal szabadonbocsátjátok ezt az előkelő hercegnőt. akit magatokkal hurcoltok, vagy legyetek elkészülve, hogy halálnak halálával haltok meg!” " “Uram”, mondta az egyik szerzetos, elcsodálkozva Don Quixote láttára, “mi Benedek-rendi barátok vagyunk, a magunk dolga után járunk és halvány fogalmunk sincs semmiféle hercegnőről.” “Engem ugyan nem vezettek félre mézesmázos szavaitokkal!” ordította Don és megsarkantyuz- va Rozinantét, oly eszeveszett düh vei rontott neki az előlálló szerzetesnek, hogy ha a szent férfiú nem veti magát a földre nagysebesen, bízvást megölték volna. A másik szerzetes, látva testvére sorsát, meg- sarkantyuzté öszvérét és elmenekült a rónán keresztül. Amikor pedig Sancho meglátta a földön fekvő barátot, odarohant hozzá és kezdte lehúzni róla ruháját. A két lakájnak, aki eközben odaérkezett és azt kérdezték tőle, mit csinál, azt válaszolja, hogy a szerzetes ruházata jogos hadizsákmány, minthogy azt az ő gazdája nyerte ütközetben, gazdája, a hires neves Don Quixote de la Mancha. A lakájoknak nem volt humorérzékük, de különben sem hallottak sohasem Amadis de Gaule- ról, a hires portugál lovagregény hires hőséről, njég kevésbé Don Quixoto-ról, nekiestek hát San- chonak, földre tiporták és nem szólva arról, hogy szakálla egyetlen szőrét sem hagyták kitépetle- nül, agyba-főbe verték és össze-visszarugdalták. Közben Don Quixote odalovagolt a hintóhoz és ugv mutatta be magát, mint “kóbor lovagol* és kalandhőst, a páratlan és gyönyörűséges Dulcinea del Toboso rabját”, és felszólította a hölgyet, térjen vissza Tobosoba, jelentkezzék Dulcineánál és mesélje el neki, mi történt, ha vissza akarja nyerni szabadságál*. A hölgyet nagyon meglepte a szikár jelenség és ez a fantasztikus -beszéd, -meglepetésében felelni sem tudott, ámde az egyik biscavai lovas- kisérő odalovagolt és azt mondta Don Quixote- nak, hordja el az irháját, vagy ha nem, kardélre hányja. “Ha ön iniember volna”, vágta vissza a lovag, “kegyetlenül megfenyíteném!” ’’Mit, már mini* én nem vagyok neked uriem- ber?”, üvöltötte a biscayai. “Dobd el a lándzsádat. húzd ki a kardodat és aztán látni fogod, hogy a gyáva macska mily hamar beugrik a vízbe. A szárazföldön biscayai vagyok, a tengeren úriember, hogy az ördög vigyen el, te hazugszáj u!” ^ És ezzel lekapott egy selyempárnát a hintóról, hogy pajzsként, használja és úgy vetetté magát Don Quixote-ra, aki felágaskodott a kengyelvasban és kardját két kézre fogva oly hatalmasat sújtott a fegyvemok kobakjára, hogy ketté szelte volna, mint egy rottiadt dinnyét, ha a párna történetesen fel nem fogja az ütést. Mindazonáltal úgy érette a tüzes biscayai, hogy egy hegy omlott le rá és lecsúszott, a földre, miközben a megrémült hölgy felsikoltott és könyörgötí*, hogy ha bántatlanul elengedi, meg fogja tenni mindazt, amit kíván tőle. Ezeknél a szavaknál Don Quixote Sanchojával a nyomában ellovagolt és megállapodott a közeli ligetben. A fegyverhordozó pompás ebédet rögtönzött gazdája és a maga számára, az elemózsia ugyanis a lebukott szerzetes tarisznyájából került elő, amelyet Sancho a maga nyakába akasztott még akkor, amikor dögönvözték. Éjszakára megszálltak egy vendégfogadóban, amelyet Don Quixote kastélynak nevezett s ahol sok goromba tréfál* iiztek mindkettejükkel a vendégfogadó lakói. E rossz tréfák közt a legnevezetesebb az va- la, hogy egy pokrócon fel-feldobták Sanchot a levegőbe, mert nem volt elég pénze, hogy a számlát kifizesse. “Ha sokáig élek, még sok mindent fogok látni”, mondta Sancho a gazdájának, “minthogy azonban mostanában aratás ideje van. legokosabbnak vélem, ha visszatérünk kis falunkba és nem poroszkálunk csöbörből vödörbe.” “Türelem, türelem, keverjük a kártya \ Sancho”, válaszolta a lovag. Ugyanakkor két juh- n.vájat pillantott meg az országúton, amint egymással szembeközelitettek. (Folytatása következik) •
