Amerikai Magyar Szó, 1956. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1956-06-07 / 23. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, June 7, 1956 JB HÉTVÉGI LEVÉL írja: Rev. Gross A. László B. D., rh. M. Két vallomás Az erény kezdete: a tévedések, botlások, bűnök bevallása és megbánása. Emberek vagyunk, gyarlók, hiúk, önfejűek — gyakorta hibázunk és sajnos, álbüszkeségünk nem engedi, hogy tévedéseinket nyilvánosan beismerjük még akkor sem, amikor jobbik énünk már világosan felismerte, hogy helytelen utón járunk. Inkább megmaradunk bűnös állapotunkban és erőltetett logikával próbáljuk igazolni magunkat — sőt igyekszünk hiábáinkat erényekként feltüntetni —, semhogy egyenes nyíltsággal és valódi őszinteséggel feltárjuk vétkeinket és megfogadjuk, hogy minden erőnkkel jóvá fogjuk tenni azokat.' Pedig a “jó útra” térni lehetetlen a “rossz útról” való letérés nélkül... A rossz utat viszont roppant nehéz otthagyni, amíg meggyőződésünkké nem válik, hogy az örvénybe és kárhozatba visz bennünket, valamint az eszmét, amelynek a szolgálatában állunk. Ez a megállapítás egyaránt alkalmazható az egyénre, egy kormányra vagy bármilyen más testületre, mégis azt látjuk, hogy mig az egyén életében a bűnök megvallása és a jó útra térés nem ritkaság, addig egy kormánynak vagy egy nagyobb testületnek a történetében az ilyen beismerés csaknem csodával határos, ritka tünemény. Annál üdítőbben hat tehát, hogy a közelmúltban két ilyen testületi vallomásnak — mindkettő az óhazából — lehettünk a “fültanui.” Az egyik meglehetősen közismert: Rákosi Mátyásnak, a Magyar Dolgozók Pártja főtitkárának a vallomása; a másik azonban csak szükebb körökben ismeretes: a magyar protestáns egyházak állásfoglalása egy nagyon kényes és kínos kérdésben. A Rákosi-vallomáshoz csak néhány rövid megjegyzést kívánok fűzni: Mint az uralmon lévő párt fejének a megnyilatkozása, ez az önkritika nem csupán az ő egyéni érzelmeit, hanem a vezetése alatt álló testületnek a gondolkodását tükrözi vissza. Bár — vele együtt — őszintén fájlaljuk, hogy az általa említett hibák és túlkapások egyáltalán megtörténhettek, örülnünk kell afelett, hogy a magyar kormányzat, miután őszintén beismerte és megbánta ezeket á hibákat, mindent el fog követni a jövőben, hogy a múlt tévedéseit jóvátegve és a hasonló botlásokat teljesen kiküszöbölje. Mivel ezt a megbánást őszintének és valódinak itélenp szinte kívánatos, hogy az a vezetőség, amely voltaképpen felelős volt a hibákért, megmaradjon hivatalában, hogy igy alkalma és módja legyen jóvátenni a saját tévedéseit. Lemondásukra csak akkor kerüljön sor, amikor világossá válik, hogy a megbánás nem volt őszinte és a hibákat nem igyekeznek korrigálni. Iía viszont az önkritika valóban őszinte, akkor sokkal alaposabb jóvátételt várhatunk azoktól, akiknek részük volt a bajok felidézésében, mint azoktól az esetleges hivatali utódoktól, akiknek a lelkiismei'etét nem terheli felelősség a vétkek elkövetése és megtörése dolgában. A másik vallomást a “Hungarian Church Press” ezévi április 15-i külön kiadásából veszem, amely közli a magyar protestáns egyházak vezető teológusaiból alakult tanulmányi bizottság jelentését az evanstoni világkonferencián felvetett (vagy elhallgatott) nagyhorderejű egyházi problémákkal kapcsolátban. Az a rész, amit alant idézek, csupán befejező része a zsidókérdésről szóló terjedelmes szakasznak és az antiszemitizmus problémájával foglalkozik: “Végezetül meg kell emlékeznünk egy elintézetlen kérdésről: az antiszemitizmusról, amely — úgy az Egyházon belül, mint azon kívül — a világ különböző részeiben újra meg újra felüti a fejét, újabb katasztrófák veszélyével fenyegetve. Az antiszemitizmus kérdése nem tévesztendő össze Izráel állam és politikájának a kérdésével. Akik ezt a kettőt összekeverik, .azok teszik ki magukat a legerősebben az antiszemitizmus veszélyének. (Ézs. 49:24—26; Zak. 2:8—9.) E kérdésben semmiféle humanisztikus nézet nem elégséges az Egyház szempontjából; e problémában a nem-teológiai felfogás különösképpen ellenkezik az egyházi magatartással. Ami jzráel kérdését illeti, a magyar egyházak e tekintetben a múltnak egy különösen súlyos terhét (felelősségét) viselik. Mindazonáltal Isten, az ő kifürkészhetetlen kegyelméből, nemcsak megkimélt bennünket mindattól, amivel — ismételt intéseinek megfelelően — Izráel ellenségeit sújtotta a múltban, hanem még uj lehetőségekkel és realitásokkal ajándékozott meg minket. Ez a meg nem érdemelt ajándék egyrészt alázatossá kell, hogy tegyen, másrészt arra kell, hogy indítson bennünket, hogy — az alázatosság szellemében — eljuttassuk másokhoz is mindazt a tanulságot, amit Tőle nyerhetünk Izráel problémájá és reménysége dolgában. Istennek ezt az oktatását kívánjuk mi, akik elmélkedtünk és tanultunk az Una Sancta Ecclesia közösségében, megosztani másokkal e nyilatkozaton, mint egyházaink közös bizonyságtételén keresztül. “Mindamellett nem kívánjuk aláértékelni azok- nek az igyekezetét, akik nem-egvházi alapon küzdenek az antiszemitizmus ellen, hiszen ennek a küzdelemnek érthető — ha nem is menthető — szociális rugói vannak. Az Egyháznak tudomásul kell vennie, hogy a társadalom összetételében beállott mélységes változások folytán, amelyek a második világháború után létrejött népi demokráciákban történtek, az antiszemitizmus, mint egy társadalmi jelenség, ezeknek a népeknek az életéből törvényhozási alapon kiküszöbölődött. Az antiszemitizmusnak az a válfaja, amely még mindig észlelhető, egészen más a jellegében és nem h a s o n 1 i tható ahhoz, amely annakidején — az Egyház felelőssége mellett — lehetővé tette a Hitlerizmus megszületését. Magában véve az a tény, hogy az Egyház felismeri az Iz- ráel-kérdésnek, mint elsőrendű teológiai prob-v lémának a fontosságát, ezt a kérdést az Egyház számára mindenütt a legkomolyabb társadalmi problémává avatja. Éppen ezért az Egyháznak, amikor igyekszik ezt a problémát megoldani, együtt kell működni — társadalmi szinten — azokkal az erőkkel, amelyek a szociális fejlődéssel és változásokkal kapcsolatban igyekeznek kiküszöbölni az embertelenségnek ezt a megnyilvánulását.” Egészen bizonyos, hogy az eredeti magyar szöveg sokkal élesebb és világosabb, mint az én angolból magyarra való gyatra visszafordításom. De a lényeg ebből a kissé erőltetett fordításból is kiviláglik: A magyar protestáns egyházak vezető teológusai — az összesség nevében — beismerik, hogy az antiszemitizmus bűneiért igen nagy mértékben maguk a magyar egyházak voltak felelősek. Közvetve ugyan, de félre nem érthetően azt is elismerik, hogy amit az Egyház nem tudott, vagy nem akart megszüntetni: a társadalmi jellegű antiszemitizmust, a népi de- (mokráciáknak sikerült törvényhozásilag kiküszöbölni. Vagyis a népi demokráciák — amelyek Isten kinyilatkoztatásait tudtommal nem tartják magukra nézve kötelezőknek — példát mutattak az Egyháznak: az isteni terv földi végrehajtójának, az embertelen és esztelen antiszemitizmussal szemben elfoglalandó helyes magatartás dolgában ! Amilyen ritka az efajta testületi vallomás, épolyan értékes és megbecsülendő is. Erre is azt mondom, amit Rákosi vallomására mondtam: Ha a megbánás és a jóvátételre való hajlam valódi és komoly, akkor nagyon üdvös és kívánatos hogy a tisztulási folyamat azoknak a vezetőknek az irányítása alatt menjen végbe, akiknek — saját bevallásuk szerint — részük volt abban, hogy Magyarországon az antiszemitizmus oly zabolátlanul garázdálkodhatott. Meg kell adni a vétkeseknek az alkalmat, hogy megbánásuk őszinteségét és a jóvátételre való hajlandóságukat szépen hangzó szavak helvett TETTEKKEL BIZONYÍTSÁK BE! Ballada az állati zsírokról Irta: DR. POGÁNY BÉLA Mióta az állati zsírok fogyasztásának veszélyéről szóló cikket olvastam a “Magyar Szó”- tan, egyetlen falatot sem tudtam lenyelni lelki- ismeretfurdalás nélkül. Hát ilyen veszedelmes tolog enni és élni? Hát már min- lenféle élvezetes étel fogyasztásául le akarják, szoktatni az emberedet ezek az orvosok ? Hát már min- lenbe beleszólnak és beleütik az urukat? Ideje volna, hogy egy dssé békén hagyják az embert. ‘Mit háborgattok?” jjr. rohanj ^ár úgyszólván mindenről leszoktam, már semmit sem eszem, most még csak az állati zsírok voltak hátra. Ezen is sokat tépelődöm. Állati zsir?! Kolesztorol gyü- lemlik fel az ereimben és thrombózist kaphatok? De különben is, eszem-e egyáltalán állati zsírokat? A bálna is állat, én azonban nem fogyasztok bálnazsirt, sem semmiféle halzsirt. A kecskének is van bizonyára zsírja, azt se kóstoltam meg sohasem És annyi sok állat van — nem ikarom mindet felsorolni, nehogy elvegyem az étvágyukat — és egyiknek1 sem kell nekem a üsirja. Igaz, van disznózsír is meg libazsír, ez atóbbit nem is ismerik Amerikában. Maradok i disznózsírnál. Mindenki ezt használja. De ez lisznózsir,' miért nevezik állati zsíroknak? Nevezzék disznózsirnak, de ne túlozzák, ne általánosítsák állati zsírokká. Ettől az embernek felfor- lul a gyomra, mert hiszen az állati zsírok az isszes állatok zsírját jelentik, de ugyan ki eszegeti az összes állatok zsírját? Koleszterolt kaphatok vajból, tojásból, sajtból. Minderről le kell hát szoknom. Drága jó anyám már gyermekkoromban leszokhatott gyertyavégek és a szappandarabok élvezetéről, tehát már ő is tudta, hogy a faggyú, mint állati zsir, nem alkalmas, pedig, emlékszem, milyen jó volt, de hiszen abban az időben a vasszegeket/ is meg tudtam emészteni. Mindegy, le kellett arról is szoknom s ugylátszik, ez a leszokás holtomig folytatódni fog. De mi marad? Az orvostudomány, az orvosok és kapcsolt részeik, bizonyára a kuruzslók is, agyongyógyit- ják az embereket. Attól lehet tartani, hogy lassanként még az ételek nevei is feledésbe merülnek s csak az ősanyagok és vegyi elemek maradnék uralmon. A multkorjában egy társasággal vacsoráztam a vendéglőben s többek közt ró- sejbnit rendeltem a husadagomhoz. Amikor a pincérnő elémrakta, az egyik asszony a társaságból elhúzta előlem a tányért és szigorúan rámszólt: — Miért rendelte ezt? Magánaki nem tesz jót a, keményítő! Elképedve néztem az elhúzott, ropogósra sült rósejbni után és zavartan, mintegy mentege- tődzve motyogtam: ' — Bocsánat, én nem keményítőt rendeltem, -hanem rósejbnit!. . . És amikor az illető hölgy megütközve nézte csöndes lázadásomat, dühbe gurultam és odahívtam a pincémőt: — Hozzon, kérem, — mondtam neki, — egy pohár friss, hideg H20-t! — Aztán csevegve fordultam az asszony felé és rejtett gúnnyal megkérdeztem: — Megengedi, hogy egv féladag szénhidrátot rendeljek ? — Minek magának szénhidrát? — kérdezte megütközve. — Nincs magának arra szüksége! — Már hogyne volna, — szabadkoztam. — ' Gusztusom van ezekre a hidrogénből, oxigénből és szénből álló szerves vegytiletekre. Valamit csak kell fogyasztanom. Hogy éljek meg tápanyagok nélkül? — Tápanyag? Az más! Azt ehet. így vagyunk hát. Már leszoktam a sóról, a cukorról, a dohányról, a fűszerekről, mert azok kimarják a veséimet, az epéimet, a tüdőmet, a beleimet. Már nem eszem húst, mert attól érelmeszesedést kapok Nem eszem velőt tojással, mert attól megbutulok. Nem eszem rákot, mert attól rákot kaphatok. Nem eszem kenyeret, mert az hizlal s a kövér emberek hajlamosak a cukorbetegségre és a szívbajra. És most mindennek betetőzéséül nem ehetek többé állati zsírokat sem! El fogok pusztulni, el fogok sorvadni, pedig oly szép az élet, és a szivem elfacsarodik, amikor látom, hogy háziorvosom milyen köny- nyelmüen és meggondolatlanul falatozza a kacsapecsenyét, mellét vagy combját, vagy mindkettőt Nem lesz ennek jó vége! De ha már mindenféle zsir élvezetéről letiltják a szegény embert és nem szabad sem zsír- követ, sem fülzsirt fogyasztani és élvezni, akkor miért nem következetesek az egész vonalon? Miért nem tiltották még meg az orvosok, hogy az uralkodó osztály tagjai: a kizsákmányolok, a nagyvállalatok, a bankárok, a monopóliumok és egyebek ne hízzanak meg a nép zsírján?! Holnap jusztis sertéskarmonádlit fogok rendelni — keményítővel!
