Amerikai Magyar Szó, 1956. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1956-06-07 / 23. szám
Thursday, June 7, 1956 AMERIKAI MAGYAR SZA 9 Megkezdődött a kampány a repülögépgyárosok kedvencének elnökjelöltté tételére Symingtona Stuart Symington missouri demokrata szenátort, aki nemi'ég még azzal a kijelentéssel szerénykedett, hogy nincsenek elnöki ambiciói, elnökjelöltnek ajánlta a Missouri-állambeli demokrata pártvezetőség és az 1,600 delegátus az állami demokrata konvención Jefferson Cityben egyhangúlag meg is szavazta. Nem úgy ajánlották, mint az állam kedvenc fiát, hanem mint teljes igényű elnökejlöltet és határozatilag szigorúan meghagyták a harmincnyolctagu jelölő bizottságnak, hogy az augusztus havi chicagói országos demokrata pártkonvención addig szavazzanak rá, amig Symington fel nem oldja őket a kötelezettség alól vagy pedig a jelölő bizottság többsége nem jut arra az elhatározásra, hogy már nem érdemes tovább ragaszkodni hozzá, mert nincs kinevezési esélye a jelöltségre. Symington azt sem tudta, hova legyen örömében, amikor megtudta a szavazás eredményét es azonnal kijelentette, hogy boldogan elfogadná az elnökjelöltséget, ha a demokrata párt választása Chicagóban őrá esnék. Mindjárt beszédet is Stuart Symington intézett az állami konvencióhoz és kijelentette, hogy a ravasz republikánusok választási jelszava ősszel az lesz, hogy béke és prosperitás. Igen ám, “Béke, de milyen áron, és prosperitás, de kinek?" Mert hát, úgymond, az Eisenhower-féle prosperitásból itt csak “a nagypánzii emberek és a részvényekkel hazárdjátékot űzők húztak hasznot." Sőt mi több, folytatta, rossz az eisenhoweri farmprogram is, mert miközben a nagyvállalatok jövedelme egyre nőtt, a farmereké lement. Ez történt múlt hét hétfőjén, május 28-án. Akkor hangzottak el ezek a gyönyörű demagóg-kijelentések is. Symington tehát támadta a nagy- vállalatok egyre növekvő profitjait! Mikor, ha nem ilyenkor, kell a maszlag az istenadta népnek ? Hogyan akarnak elnököt csinálni belőle? Kefauver és Stevenson szenátorok mellé felzárkózott ime a harmadik demokrata elnökjelölt- aspiráns. Harrimanról újabban kevesebb szó esik. mert beteg: most operálták meg a prosztatáját, de azt mondják, már jobban van. Harrimanról úgy beszéltek, mint “sötét lóról”, most hát még egy újabb “sötét lóra” tettünk szert Symington személyében, akiből esetleg elnökjelölt lehet, ha a demokraták Kefauver és Stevenson között nem tudnának választani s mind a kettőt elejtenék. Ha győzne is, aligha ő lenne az, aki megoldaná korunk kavargó problémáit, amelyeket Eisenhower és Richard Nixon nem tudtak vagy nem akartak megoldani. . . Amióta a szenátusban ül Symington, (az utóbbi három évben,) alig lehetett hallani róla valamit. Most hirtelen előkerült. Előkerült, mert azok az érdekeltségek, amelyek mögötte állnak, óvatosan, de körültekintően készitgették elő kiugrását. Április 16-ika óta Symington egy szenátusi albizottság élén folytat kihallgatásokat, amelyeknek a sajtóban óriási helyet engedélyeznek. Ez az albizottság vizsgálja az Eisenhower- Wilson-féle légierő programot, de nem ám azért, mert sokallja a költségeket és költekezéseket, hanem azért, mert kevesli. Ezen az alapon támadni a Cadillae-kormánvt — demokrata vonal. Ezért jutott a szenátus fegyveres szolgálati albizottsága élére Symington olyan hatalmas déli szenátorok áldásaival, mint Richard Russell és Lyndon Johnson. De talán magától is odakerült volna, mert ha semmit sem tett is, egyben egész közéleti szereplése alatt szívós és kitartó volt: hirdette a korlátlan légierőt, a légierő korlátlan fejlesztését, s ez egyértelmű a repülőgépipar korlátlan prosperitásával. Symington vállalati igazgatóból lett politikus. Ö volt a Truman légügyi minisztere. Matthew Josephson, a* “The Robber Barons” cirnii könyv nagyhírű szerzője, azzal jellemzi Symingtont a “The Nation”-ben megjelent cikkében, hogy ő olyan ember, aki “örökké egy és ugyanazon beszédet mondja, ő egyszerűen ‘még többet’ akar, még több támadó repülőgépet az azonnali ás pusztító megtorlás céljaira’, még több és még nagyobb irányítható lövedéket.” ő az, aki Kasz- szandra módra évek óta ijesztgeti az országot, hogy a szovjet szuper-bombavetőgépek egyetlen éjszaka alatt kiirthatnak bennünket, ö talán az ország egyik legnagyobbszabásu háborús uszitó- ja. Ezt az embert szeretnék bejátszani a Fehér Házba demokrata elnöknek. Hogy pedig kissé elhalványodott alakját az országos politika vezető egyéniségévé felnagyítsák, odatették szerepelni a szenátusi albizottság élére azzal a megbízatással, hogy ostorozza a republikánus pártot, amiért “csökkentette”^ a légierő céljaira előirányzott összegeket és amiért “lehetővé tette az oroszoknak, hogy túlszárnyaljanak bennünket.” Symingtont a légierő támogatja s az állami pártgépezet neveztette el őt a St. Louis “Post Dispatch” tiltakozása ellenére “Missouri kedvenc fiának,” a sokkal tehetségesebb Hennings szenátor helyett. Eltűnt idők nyomában Mielőtt Truman kormányába lépett 1945-ben, Symington éveken át az Emerson Electric Manu- factoring Company, St. Louis, elnöke volt. Ez a vállalat Amerika legnagyobb hadi vállalkozóinak egyike, amely nagyban gyártotta a repülőgépek felszereléseit és a bombázók forgatható páncél- tornyait. Ezzel kapcsolatban sok “összeköttetésre” tett szert: nagybankárok tekintélyes összegekkel segítették a demokrata pártkasszát 1948- ban és nyilvánosan is nagy, elismerésben részesítették Symington légügyi minisztert, amiért pénzgyiijtési kampányával támogatta Truman uj- ramegválasztási kortesadjáratát. Már 1949-ben “nagy vita” zajlott le a lágiei'ő körül, amikor egy képviselőházi bizottság átvizsgálta a B-36-os bombavetők gyártására vonatKo- zó szerződéseket. Csúnya ügy volt, amelynek során közmegbotránkozással tárgyalták azokat az úgynevezett “külső nyomásokat”, (ezek nagyvállalatok és pénzemberek voltak,) amelyeknek hatása alatt a légierő csak bizonyos modelleket rendelt és nem másokat. Ekkor történt az “admirálisok lázadása” is, akik meg akarták menteni kedvenc repülőgépanyahajóikat. Symington légügyi miniszter is bele volt mártva a bonyodalmakba s őt is kivizsgálták. Ma. most azonban már ő az, aki a vizsgálatokat vezeti, noha nem lesz könnyű dolga, mert Eisenhowerre, aki mégiscsak ért a katonai dolgokhoz, kellene lecsapnia. Vizsgálatainak célja megállapítani azt, hogy légierőnk milyen arányban áll a szovjet légierőhöz, főleg a hosszutávu bombázás és a nukleáris fegyverek dolgában. Minthogy sok tekintetben hadititkokat érintenek a kihallgatások alatt, a sajtó és a nagyközönség felvilágosítását meglehetős mértékben korlátozták. LeMay tábornok ijesztgeti az országot A kihallgatások során hozta elő Symington az ő koronatanúját: Curtis LeMay tábornokot, a stratégiai légiparancsnokság “keményvágásu, . szivar-rágó főnökét”, a légierő fanatikusát. Le May, akárcsak Symington, egyre “többet” akar. Április 30-án nagybetűs cimh írekben számoltak be róla a lapok, mert feltűnés tkeltő kijelentéseket tett, többek között azt, hogy 1958—60-ban a szovjetnek több hosszutávu bombavető gépe lesz, mint a mi R-52-eseink. Két nappal később kijelentette, hogy eddigelé mindössze 78 darab B-52-est szállítottak le a gyárak, de ezek közűi 31-et vissza kellett dobni, mert hiányos volt a villanyfelszerelésük. A szovjet viszont kétszer- annyi nehéz lökhajtásos bombavetőt gyárt, mint mi, mondta. Öt évvel ezelőtt, mondotta LeMay tábornok, légi fölényükkel megverhettük volna az oroszokat anélkül, hogy országunkat komolyabb veszély fenyegette volna. Ma azonban, tette hozzá komoran, “nem vagyunk képesek győzni anélkül, hogy hazánkat nagyon súlyos károk ne érnék.” Mert felfogása szerint “lehetetlenség légmentes védelemről gondoskodni jól végrehajtott atomtámadás ellen. A támadók lényeges része mindig át fog törni rajta.” Ezen csak az segíthet véleménye szerint, ha még több támadó vagy elriasztó hatalomra teszünk szert, még nagyobb repülőgépeket és még rettenetesebb bombákat gyártunk. Magyarán ez annyit jelent, hogy a légi fegyverkezésnek csak az ég a határa, vagyis semmi sem elég, még többet, még többet akarnak. Wilson — védekezik LeMay tábornoknak a polgári főnöke, Wilson védelmi miniszter nem szívesen adta meg neki az engedélyt a tanúvallomásra, mert közöttük régibbkeletíi már a nézeteltérés és sejtette, hogy a megszorítások ellenére is kellemetlenkedni fog neki. Nem mintha Wilson nem költené eleget, bármennyire is igyekeznek Symingtonék rásütni a zsugoriság bélyegét, hiszen bár valamelyest csökkentették a hadügyi budgetnek a légierőre jutó részét, de azért a légierő mégis 17 billió dollárt kap az 1957-es kincstári évre, ami csúcsmagasságú pénz e célra békeidőben és annyi, mint a hadsereg és a haditengerészet budget je együttvéve. Más szóval a légügyi előirányzat a jövő évre 1 billió 600 millió dollárral több, mint amennyi 1956-ban volt! Csak e számadatok figyelembevételével lehet felmérni Symingtonék demagógiáját. Wilson felelősebb pozícióban van és tisztán látja, hogy a hidegháborús lázban eszeveszetten gyártott fegyverek egy-kettőre elavulnak; amikor pedig modernebb fegyverekkel pótolják, azok is egy-kettőre elavulnak: ebből keletkezik a soha véget nem érő láncolat, a soha véget nem érő katonai pocsékoiás. Wilsonnak ugyanakkor be kell látnia azt is, amint nemrég ki is bökte, hogy nincs mód szavatolni az ‘ország számára a biztonságot, hiába halmozzuk a fegyvereket a szabad világban. Évekig tart, amig egy-egy újabb tudományos hadigépet megteremtenek, amely millió és millió ember pillanatok alatt történő lemészárlását Ígéri, aztán meg minden elócskul, mert a szovjet műszaki emberek hasonlókat állítanak elő. Amint Spaatz tábornok mondotta, a tanácstalanság hangján a Symington-bizottság előtt: “Nem tudjuk igazán, miijen helyzet fog előállni négy-öt év múlva, hiába költünk pénzt bizonyos téren.” Az (<ijesztgetök(< LeMay tábornok tanúskodása után Wilson sajtóértekezleten válaszolt, de más kongresszusi bizottságok nyilvános kihallgatásain is szót emelt. Nem osztja LeMay nézetét, mondta, és “ijeszt- getőknek” nevezte szenátusi bírálóit; majd elsorolta, miféle kitűnő fegyvereink vannak, minden eshetőségre készen. Mindazonáltal megmondta azt is, hogy mindennek van határa: nemcsak arról van szó, hogy “előljárjunk” a szovjetnek vagy egyenlők legyünk vele “szám szerint”, hogy tehát minden hadosztálynak megfelelően álljon hadosztály, minden repülőgépnek egy-egy repülőgép. hanem azon kell lennünk, hogy elég erősek legyünk, hogy mindenféle támadónak eleve a kedvét szegjük.Egy helyen azt az okos megjegyzést is tette, hogy “ha mégegyszer akkora légierőnk volna is, mint az oroszoknak, az még mindig nem oldaná meg a világ problémáját.” Közben pedig egymásután vonultak fel a többi fő-, másod- és harmadfontosságu tanuk és tábornokok a Symington-bizottság előtt s úgyszólván valamennyi a fegyverkezés fokozása mellett bizonykodott: Bradley, Spaatz (a nyugalomba vonult légierőfőnök), Bedell Smith és Carney tengernagy ; mind meg volt döbbenve, hogy a szovjet mily gyors tempóban ér utói bennünket, sőt egyik-másik téren még fölénybe is kerül velünk szemben. “Valamennyien aláértékeltük az oroszokat”, vallotta be busán Bedell Smith. Az üzlet — üzlet Ez kell csak Symingtonéknak! S noha 1949- ben, a Consolidated Vultee-féle bombavetők körüli csalások idején LeMav tábornok és Symington légügyi miniszter tagadták a vádakat, dicsérték a gépeket s meglehetősen pökhendien visel(Folytatás a 15-ik oldalon)
