Amerikai Magyar Szó, 1955. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1955-08-18 / 33. szám
August 18, 1955 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 5J A kétéltűek Irta: GERÉB JÓZSEF A szótárban talált magyarázat szerint kétéltü- eknek nevezzük ama állatokat, melyek ugv a levegőben, mint a vízben meg tudnak élni. Ilyen például a krokodilus, egyes béka fajok, stb. Az ember szempontjából nézve ezen állatok a természetben nem foglalnak el valami nagyon előkelő helyet és esztétikailag nézve sem mondhatjuk, hogy látásuk nagy gyönyört okozna. Dacára ennek, Walter Lippman, az amerikai sajtóban igen nagy tekintélynek örvendő kolum- nista, most a kétéltüekhez folyamodik, hogy valamennyire igazolja, — habár nem helyesli az, amerikai üzlet világ vezetőinek bevonását a különböző kormányhivatalokba, ahol “kétéltű” életet élnek; egyszer a hazát szolgálják, máskor pedig azon üzleti érdekeltséget, amelyhez gazdasági érdekeik fűzik őket. Lippman eme különös észrevételét a Talbott- üggyel kapcsolatban tette. Mint ismeretes, Harold E. Talbott, Air-Force miniszter lemondott állásáról, miután a szenátusi vizsgálatoknál kiderült, hogy tisztségének ideje alatt is fenntartotta összeköttetését a Paul B. Mulligan céggel, sőt mi több, a hadirendelést nyert vállalatokat arra ösztökélte, hogy a Mulligan-cégnek adjanak bizonyos fajtájú munkát. Talbott, — a vizsgálat adatai szerint, — tisztsége alatt legalább 132,000 dollárt kapott a Mulligan cégtől. Hogy csaK nagyon enyhe kifejezéssel éljünk, ez legalább is nagymérvű szabálytalanság volt. És ennek dacára Eisenhower elnök a Taibott lemondó levelére adott válaszában nagyon megdicsérte a távózó légügyi minisztert, megköszönte neki a “nagy szolgálatokat”, amiket a hazának tett, mutatva, hogy annak önzetlenségében, becsületességében nem kételkedik. Kettő egyben Lippman valahogyan igy magyarázza ki Talbott “tévedését”: azt mondja, hogy Mr. Talbott valójában nem EGY, hanem KÉT személyből áll; az egyik az üzletember, amelyre nevelését kapta és amelybe évek hosszú során át úgy beleélte magát, hogy attól nem szabadulhat meg. A másik “én”-je a jó hazafi, aki még áldozatok árán is szolgálatot akar tenni hazájának és ezért vágyik köztisztségre. A baj az, mondja Lippmann, hogy néha ez az első “én” túlsúlyra kerekedik és jelentkezik ott, ahol csak a második “én”-nek kellene érvényesülni. Igazán örömmel vesszük a nagyszerű rovatiró ezen magyarázatát, mert eddig mi valahogyan másképpen láttuk ezt a dolgot. Mi ugyanis úgy véltük, hogy a New Deal korlátozó intézkedései alól felszabadult s a háború alatt túlságos nagy profitot huzó amerikai üzletbárók hatalmi mámorba estek s az iparok igazgatásán kivül az ország kormányát is teljesen a kezükbevették, nehogy egekbetörő profitjukat a közép- vagy a munkásosztályra támaszkodó adminisztráció újból korlátok közé szorítsa. Most tehát már értjük, hogy Charles E. Wilson, a honvédelmi' miniszter, Humphrey pénzügy- miniszter és a többi milliomosok, akik Ike Kormányában helvetfogialtak, milyen nagy lelkitu- sákon mennek át, amikor bennük az üzletember és a jó hazafi harcra kelnek, hogy melyiket szolgálják. Talán mint a legendás magyar Pókainé, ily esetekben ők is igy sóhajtoznak: “Melyiket szeressen?! Melyiket szeressem?!” Csak törvényes utón Mint tudjuk, Wilson honvédelmi miniszter úgy oldotta meg a nagy problémát, hogy eladta a General Motors részvényeit, de azért továbbra is úgy tartja, hogy “ami jó a General Motorsnak, az jó Amerikának is.” Talán ez a felfogás magyarázza meg, hogy a General Motors aránytalanul több hadirendelést kapott, mint bármely más ipari vállalat és ennek következtében ez a cég az idén olyan nagy profitot jelent, aminőhöz hasonlót soha sem ért el. így határozottan nem lehet azt mondani, hogy azt a céget igen nagy veszteség érte akkor, amidőn a lángeszű Wilsont elveszítette, akiben felülkerekedett a hazafi és üzletérdekei rovására köztisztséget vállait. Wilson és még néhány multimilliomos, akik ellenállhatatlan vágyat kaptak arra. hogy az országot ÖNZETLENÜL szolgálják, bizonyos tekintetben eleget tettek a törvényiek annyiban, hogy i — AZ AMERIKAI ÜZLETVILÁG VEZETŐINEK LELKITUSÁJA — eladták azon részvényeiket, amelyek révén döntő befolyást gyakorolhattak oly vállalatoknál, amelyek hadirendelést kaptak. Az ily nagyvállalatok azonban gondoskodtak arról, hogy képviselőik végrehajtó, vagy legalább is tanácsadó jogokkal ott üljenek, ahol a nagy rendeléseket osztogatják. Ilyen volt például a Dixon-Yates cég is. Mint a vizsgálatoknál kiderült, ennek a cégnek az alkalmazottja, Adolphe Wenzell, tanácsadó tisztséget kapott úgy az Atomenergia Bizottságnál, mint a Budget Bureau hivatalnál, valamint a Security Exchange Commissionnál is. Ezen hivatalokban aztán kifőzték, hogy miután az Atomenergia Bizottságnak több villanyáramra van szüksége, mint amennyit az állami tulajdont képező TVA telep termelni tud, nem azt kell megnagyobbítani, hanem ki kell adni a rendelést aj erőtelep építésére egy privát vállalatnak (Dixon- Yates), ami azonnal 107 millió dollárt jelentett volna a cégnek, amely mögött a “First Boston Corporation” pénzügyi vállalat állt. Sherman Adams, az elnök elsőszámú tanácsadója bizonyára igen nagy lelkitusán mehetett át, amikor e bostoni cég mellett döntött, amelyhez gyermekkora óta szoros gazdasági kapocs fűzi. De voltak esetek, amikor a kormánytisztségekbe beültetett üzletemberek nem bizonyultak elégségesnek. Ily esetekben a nagyon is készséges és alázatos kongresszussal megváltoztatták a törvényeket úgy, hogy az üzletemberek profitjának emelése hazafiassságnak tűnjön fel. Ilyen volt például a tengerparti olajnak magánkezekre juttatása, de amiből mégis nagy hü-hót csaptak a republikánus vezérek. A kiilügyek terén De nemcsak a bel-, hanem a külgyek terén is láthatóvá lett az a mélységes összeütközés, ami a nagy hazafiak lelkivilágában végbement, amikor gazdasági érdekeik és hazafiságuk összeütközésbe került. Jellemző példát nyújtott erre a kis Guatemala szomorú tragédiája, ahol a United Fruit Company érdekei kerültek ellentétbe a gazdaságilag elmaradt kis országokban megkezdett reformokkal. Mint kiderült, a United Fruit Co. a bostoni - National Bank egyik vállalata; viszont ennél a banknál a Dulles családnak vannak nagy financiális érdekeltségei. Távol áll tőlünk a Dulles testvérek (John Foster és Allen) meggyanusi- tása azzal, hogy gazdasági érdekeik védelmére kergették el a kis ország törvényes kormányát. Óh, dehogyis! Itt is csupán csak a Lippmann elmélete nyújt felvilágosítást: John Foster meg Allen — bizonyára megfelelő lelkitusa után — úgy találták, hogy ami NEM Jó a United Fruit companynak, az nem lehet jó az Egyesüli Államoknak sem. Márpedig senkisem állíthatja, hogy a Guatemalában megindított földreform, amely kisajátításra Ítélte a United Fruit által lefoglalt földek egyrészét, az nem volt jó annak a cégnek. Ez a “kétlakiság” igen zavarólag hat egyes emberekre. Ezek —, mint a magyar közmondás tartja, — már néha azt sem tudják, hogy a fiúk, vagy a lányok közé tartoznak-e? így például az egyik U. S. szenátort annyira megzavarta ez a “megosztott egyéniség”, hogy azt hitte, Formóza szigetnek a szenátora. Legelább is ezt állították róla az újságírók, sőt többen a kollégái közül is. Előrelátók Egyes embereknél ez a kettős egyéniség már nagyon korán jelentkezik. Nem úgy értjük, hogy kora reggel, — mondjuk már a reggeli előtt. — hanem pályájuk kezdetén. Kiderült például, hogy igen sok generális meg admirális olyan barátságos viszonyt tartottak fenn egyes hadirendeléseket nyert cégekkel, hogy amikor a haderőtől megváltak, 75, meg százezer dolláros fizetésű állásokat kaptak csupán a nevük kölcsönzéséért. A nagy üzletemberek meg a generálisok példáját követték a kisebb kaliberű hazafiak is. Ezeknek egyik része az újságoknál, a rádiónál vagy a televíziónál helyezkedett el és mindent elkövettek az amerikai nép rémitgetésére. hogy igy aztán a kongresszus ellenállás nélkül szavazzon meg billiókat hadicélokra. A másik csoport a Department of Justice ügynökeinek csapott fel és a kommunizmus rémét hangoztatva, hamis vallomásokkal olyan hisztériát keltettek, hogy annak hatása alatt száz és száz ártatlan embert börtö- nöztek be, avagy indítottak deportálási eljárást ellenük; de azonkívül ezrektől vonták meg a megélhetés lehetőségét. Ezen hazug tanuk és rémhirterjesztők közül néhányan már kénytelenek voltak beismerni “kettős egyéniségüket”. Voltak, akik még azt is megmondták, hogy havi hány dollárért alakult ki náluk az a lelkitusa, amelyből a BESÚGÓ, vagy a HAMIS TANÚ került 'ki győztesen.. — Nagyszámuk azonban még ma is “operál”. Hogy mennyi? Arról csak a Justice Department adhatna felvilágosítást, — ha ott is a “másik én” kerülne felül csak rövid időre is. A megoldás Folytathatnánk ezt a listát nem hasábok, de oldalakon át. Mert most már mindenki tudja, hogy az Eisenhower-adminisztráció fontosabb tisztségeit csupa ilyen “dupla egyéniségű” emberekkel töltötték meg, akik viszont az alantasabb állásokra is ilyen hivatalnokokat neveztek ki. Ez az egyszerű magyarázata annak, hogy ugv a kül-, mint a belügyek terén az üzleti érdekek oly gyakran helyettesítették a nép érdekét. Még az ősgörögöktől származik az a filozófiai nézet, hogy az ország ügyeit a leggazdagabb embereknek kell intézni, mert azoknak van legtöbb védenivalójuk. A gyakorlat azonban megmutatta, hogy az ily gazdag emberek hamarosan saját- magúknak tekintik az egész országot s igy a népet politikailag leigázzák, gazdaságilag pedig kizsákmányolják. Eisenhowerék visszamentek az ősgörög filozófiához, igy az eredmény is csak ugyanaz lett, habár most másképpen nevezik és a kezükben tartott sajtó szines szemüvegen át mutatja be. Az egyetlen megoldás, — mint amit maga Lippmann is ajánl, — szakítani ezzel a régi filozófiai iránnyal. Be kell ismerni, hogy midőn a “két-énü” embereknek választani kell a saját előnyük, avagy az azzal ellentétes közjó között, az egyéni érdekek lesznek a döntők. Ennélfogva elérkezett az ideje annak, hogy közhivatalokba csak olyan embereket ültessenek, akik egész énjüket annak a hivatalnak szentelhetik és akiknél a közjavak fejlesztése nem jelent egyéni gazdasági veszteséget. Hiszen a szövetségi és egyéb állami hivatalnokokat elég jól fizetik; száz és százezer tisztességes ember igen szívesen szolgálna ily állásokban. És szolgálna száz százalékosan,^ nem pedig úgy, hogy egyik “énjével” mindig azt nézze, hogyan gazdagíthatja azt a nagy bankházat, vagy ipar- vállalatot, amelyben akár sajátmaga, akár a családja tagjai a főrészvényesek. Mert, — mint Lippmann mondja, — “Akármilyen nagy tehetség is az ilyen üzletember, nagyon de nagyon sok időt vesz igénybe, amig megtanulja, hogy mit kíván a köz érdeke.” A legtöbbjük bizony soha sem tanulja meg! AKI MÁSNAK VERMET ÁS . . . Alfred Kohlberg Csang Kaj-sek China Lobby-jának a feje, aki cikket irt a “Facts Forum News”-ba, olyan címmel, hogy “I am the China Lobby” és tüzzel-vassal küzdött az úgynevezett vörös Kínából való árubehozatal ellen és a már úgyis létező ily irányú tilalom megerősítéséért, most megjárta. Kohlberg ur egy nagy profittal járó üzletet szeretett volna lebonyolítani. Hong Kongból szeretett volna 369,000 gyönyörűen hímezett zsebkendőt Amerikába hozni, de a pénzügyminisztérium az ö általa oly nagyon pártolt tilalom alapján nem hajlandó az importálást engedélyezni* dacára Kohlberg ur tiltakozásának, amelyben bizonyítani próbálja, hogy a zsebkendők nem vörösök. A pénzügyi department nem akarja elhinni neki. * A 40- ÓRÁS MUNKAHÉT 1948-ban lett elfogadva a vasutasok Maintenance of Way Union tagjai részére és azóta 71 ezer munkaalkalom lett megszüntetve U. S.-ben és 3,000 Kanadában dacára annak, hogy a vasutmágnások azt jósolták, hogy 20 százalékkal több munkást kell alkalmazniuk, ha a 40 órás .munkahetet érvénybe hozzák. A vasúttársaságokat persze nem érdekli, hogy mi történik a munkájukat elveszített dolgozókkal. De az unió 30 órás munkahetet fog követelni, ha be nem szüntetik a minden csalárd módot felhasználó kihágásokat, amikkel az utcára szórják a munkásokat mint az ócskavasat.
