Amerikai Magyar Szó, 1955. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1955-08-04 / 31. szám
August 4, 1955 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 7. “A RÉGI MAGYARORSZÁG MENYORSZÁG” Irta: GULYÁS MIHÁLY, Canada. Néhány héttel ezelőtt a véletlen összehozott egv régi jó barátommal, akit nem láttam az utolsó 42 esztendőben. Valamikor együtt inas- kodtunk Kapuvárott, Sopron megyében, ő géplakatosnak, én pedig kőművesnek tanultam. Én kapuvári voltam, de ő valahonnan másfelől került oda, együtt jártunk az ipariskolába. Pár heti különbséggel egy időben is szabadultunk fel. Még vagy félévet dolgozott mint segéd régi mesterénél, aztán el is került Kapuvárról és többé nem láttuk egymást, pedig igen jó barátok voltunk. Sok éjszakát korcsmároztunk keresztül együtt, mint aféle bohém fiatalok. Baráfom szűkszavú ifjú volt, soha gyermekkoráról említést nem tett. Nem volt züllött, részeges fiú, de azért a korcsmákban érezte magát legjobban. Rendesen dolgozott, elég jól öltözködött, igen szeretett dalolni, táncolni, csak azt nem tudtam meg sohasem, hogy melyik faluban, vagy városban született. A Wellandi találkozás Véletlenül találkoztunk nemrégen Wellandon, Ontarioban. Furcsa találkozás volt, nem ismertünk egymásra. Úgy látszik, hogy mikor valamelyik barát nevemről szólított, arra lett figyelmes. Egyedül ült asztalánál és egyszerre odajött hozzám, bemutatkozott, megkérdezte, hogy ho- vávaló vagyok? Mikor Kapuvár, Sopron megyét hallotta, nézett, nézett egy kis darabig, aztán magához ölelt, hogy “te vagy az én régi inaspajtásom!” Hej, de megörültünk egymásnak, összeültünk és elkezdődött köztünk a tere-fere. Elbeszéltük egymásnak az utolsó 42 esztendő élményeit. “Hol lakói jelenleg?” Chicagóban”, — feleli kurtán. “Dolgozol?” Igen, de most szabadságon vagyok és Canadát jöttem megnézni, miután még sohasem láttam.” Van családod? kérdezem. Nincs és nem is volt,” felelte röviden. Nem igen kérdezősködtem, mert eszembe jutott régi szűkszavúsága a családjára vonatkozólag. Inkább 'másra tereltem a szót. Politikáról és a gazdasági helyzetről beszélgettünk. Véleményét kértem Dullesék külpolitikájáról, a háborús uszításról. Az atom és hidrogénbombák jelentőségéről, amiket az ártatlan gyermekekre készülnek az istentelen gonoszok ledobálni. Kérdeztem véleményét az uj népi demokráciákról — Barátom jót húzott a sörből, cigarettára gyújtott és beszélni kezdett. “Tudod komám, én mát kétszer annyi időt töltöttem Amerikában, mint otthon, 40 évvel ezelőtt jöttem el és január 23-án érkeztem New Yorkba. Szeretem ezt az országot. Azelőtt itt volt szabadság. A népet most is szeretem, de lelkem mélyéből gyűlölöm a nép ellenségeit.” Kisült, hogy hozzám hasonlóan tisztában áll a háborús uszítok gonoszságával. Olvassa a Magyar Szót Kérdésemre, hogy mit olvas, azt felelte, hogy angolul olvas, de olvassa és előfizeti a Magyar Szót is, mert az megírja azt a világhelyzetet őszintén, amit ő mint munkás nap-nap után tapasztalt élete folyamán. Elég baj az, hogy a bevándorolt magyarok annyi ferdeséget tanulnak még ma is a többi lapokból, ahelyett, hogy kinyitnák szemüket. Egyszerre elhallgattunk és csak néztük egymást, mint mikor testvér a testvérre talál. Majd barátom megszólalt: “Sohasem meséltem el neked az életem tragédiáját, de most elbeszélem neked azt, ami 60 év óta nem hagyta el számat. Azt sem bánom, ha megírod a Magyar Szóban, mondotta, “sőt szeretném!” “Hm. Könnyebb azt mondani, mint megtenni”, mondtam. Kalapács, kőműves lapátot még nagyszerűen kezelek, de a toll forgatásához már több tehetség kell, mint aminővel én rendelkezem. A lelenc élete Magyarországon “Akkor úgy is jó lesz! Figyelj ide barátom!... Gyermekkoromról, már a korairól nem sokat tudok. Hatéves koromig a szombathelyi árvaHáz volt az otthonom. Ki volt az apám, az anyám, hogy kerültem oda, nem tudtam. .. Azt tudtam, hogy napirenden voltak a látogatók az árvaházban, akik elvitték a geyrmekeket. Sorra nézegettek, vizsgáltak bennünket, mint a kupecek a marhákat, milyen a szeme, a feje, kövér-e, sovány-e, kisleány, kisfiú? Volt bizony ott mindenfajta. Engem nem vitt ki senki, pedig de szerettem volna kikerülni ebből az átkozott börtönből. Sóvárogtam, hogy majd csak valaki kivisz egyszer engem is. Végre hat éves koromban eljött egy fiatal nő, igen szomorú arca volt. Valami iratok voltak a kezébe, azokat görcsösen szorongatta és vizsgálódott. Közben pár ur jött oda, nézték a szomorú nő iratait, majd hozzám pöttek és átadtak neki szó nélkül. A nő megnézett, megsimogatta fejemet és megfogta kezemet és azt mondta: “Gyere fiacskám velem!” A város szélére vitt, ma is előttem látom a házikót, ahol megálltunk. Öreg asszony, öreg ember lakott a házban'. A férfi vasúti egyenruhát hordott. A két asszony elkezdett beszélgetni, majd méregettek engem, intézeti ruhában voltam. A fiatal nő eltávozott és csomagokkal tért vissza. Ruhákat hozott nekem, melyet átcsináltattak a szabóval. Nem viseltem többé intézeti ruhámat. A szomorú arcú nő évente 2—3-szor meglátogatott. Csomagokat is küldözgetett. Viselt ruhákat, játékokat, meg élelmiszert is néha. Öreg nevelőszüleim kérdéseimre, hogy ki a szo- moruarcu asszony, azt felelték, hogy jóltevőm, aki ismerte szüléimét. így teltek el Szombathelyen gyermekéveim. Nevelőszüleim mindig jók voltak hozzám. A gyermekek kegyetlenek Annál rosszabb helyzetem volt az iskolában. A gyermekek csúfot űztek belőlem és lelencnek csúfoltak, sokat is verekedtem emiatt. “Lelenc gyerek, mutasd meg apádat”! kiabálták utánam. Szívesen hagytam abban az iskolákat és dolgozgattam. A kofáknak talicskán tologattam á gyümölcsös kosaraikat. A piac környékén jól ismertek az üzletesek, sokszor vittem csomagjaikat a postára, igy néhány hatost kerestem, öreg nevelő apámmal az állomásra mentem, hideg vizet, újságot árultam az utasoknak. így értem el 14- ik évemet. Akkor minden megváltozott. Eljött az a nő és erélyesen rámparancsolt, hogy ipart kell tanulnom, mert igy nem maradhatok tovább. Megkérdezte mi akarok lenni? “Géplakatos, feleltem.” Megbeszélte nevelőszüleimmel és elvitt Kapuvárra, ahol 3 évre elszegődtem inasnak, Csapó lakatos mesterhez. Az élet folyt, mint azelőtt. Csomagok is jöttek, husvétra, karácsonyra. A nő is meglátogatott egyszer-kétszer évente. 1912 május 10-én eljött felszabadulásom ideje. E nagy napra a nő is megérkezett. A felszabadulási ceremónia után együtt ebédeltünk Csa- póéknál, jó hangulatban. Aztán a barátnő elvitt a Táncos Szabóhoz, aki ebben az időben Kapuvár legjobb úri és női szabója volt. “Válasz ki magadnak olyan szinü ruhát, amelyik tetszik?” Életemben először akkor volt uj ruhám. Szép, csukaszürke mintát választottam. Előre fizette jóltevőm a ruhát, nekem is adott 20 koronát. Azzal búcsúzott tőlem, hogy már többet soha meg nem látogat, most már keressem meg magam kenyeremet, ahogy tudom. “Légy jó iparos, becsületes ember és élj takarékosan,” mondta. Kikisértem az állomásra, kezet akartam csókolni neki, elkapta, és azt mondta, “soha kezet ne csókolj senkinek, mert nem tudod, hogy milyen kezet csókolsz! Én inrántad csak kötelességemet teljesítettem.” Sokat törtem fejemet azon, hogy ki lehetett az a szomorú asz- szony, aki engem segített... Még három hónapot töltöttem Kapuvárott mesteremnél, aztán Sopronba mentem dolgozni. Onnan 1912-ben Győrbe mentem az uj gyárba dolgozni, mint kazán kovács. Úgy éltem ott, mint Krisztus Franciaországban, ahol sok a pezsgő. “Ezt a kifejezést még inas korában is használta barátom, ha nagyott akart mondani. Kitudódott életem titka 1914 január elsején ismét felkeresett az a nő, aki azt mondta, hogy többé soha sem fogom látni. Talán még szomorúbb volt, mint azelőtt, én akkor már 20 esztendős legény voltam. A nő azt mondta, hogy vigyem valami csendes helyre, ahol elmondhatja nekem azt, ami egész életén át kínozta. Megebédeltünk a Fehér Hattyú szállodában és az asszony beszélni kezdett. “Négy éves koromban egy jómódú paraszt- gazda örökbe fogadott a szombathelyi árvaházból és Beledbe vittek otthonukba. Jó helyem lett volna, csak vasárnaponként eljöttek az ember rokonai és olyankor nagy veszekedés volt, amiből nem sokat értettem, legfeljebb azt, hogy engem “Tetves fattyú” névvel tituláltak. Itt nőttem fel 13 éves koromig. Az ember soha még nem vert, de agyon dolgoztatott a mezőn is, odahaza a marhák körül is, ha haragudott, mindig fattyunak hivott, de akkor már tudtam, hogy mit jelent ez. 13 éves koromban az asz- szony Kapuvárra vitt, cselédkönyvet váltott részemre és elszegődtem dajka leánynak egy gazdatiszthez, aki az Eszterházy herceg uradalmán dolgozott. Jó helyem volt, két kis gyermekre vigyáztam. Egy évet szolgáltam már, amikor egy úri ember, aki többször is volt közben a háznál, hivott, hogy menjek vele Budapestre dolgozni, csupán a nagyságos asszonyra vigyázni, aki beteges, de nem ágybanfekvő. így kerültem 14 éves koromban Budapestre. Egy egész évet szolgáltam ott háborítatlanul, a nagyságos asszony sokszor ment a klinikára, ilyenkor egyedül maradtam a nagy lakosztályon, senki nem is szólt hozzám. Egy ilyen alkalomkor az ur bejött a szobámba, fel-alá sétált és magyarázott valamit, de nem tudom, hogy mit, elkapott és hiába akartam menekülni, nagyon erős ember volt, az ágyra nyomott és hiába sírtam, sikongattam, csak nevetett és azt mondta, hogy ne sírjak, mórt azon minden kisleánynak át kell esni, alig múltam 15 éves. Teherbe estem és mikor megmondtam, megpofozott és lekergetett a cselédudvarra dolgozni, ahol a cselédség húzódozott tőlem, mint a bélpoklostól. Szólni nem mertek, mert féltek a hatalmas úrtól, aki valóságos isten volt. 16 éves voltam, mikor kisfiam született, csak néhányszor láttam, aztán elvették tőlem, engem felvittek az úrhoz tovább robotolni, de gyermekemről nem hallottam többé semmit. Keservesen teltek a napok, évek, igen sokat sírtam a gyermekem után. Az asszony közben meghalt. Nekem azt parancsolta az ur, hogy én takarítsam lakosztályát. Ez időtől fogva kezdtem gyermekemet követelni tőle. Hallani sem akart róla. Hat év telt el igy. Végre elhatároztam, hogy megölöm, ha nem mondja meg, hol van a kisfiam. Már ekkor 22 éves, erős, fejlett nő voltam. Felkaptam egy bronz szobrot az Íróasztalról, ráfogtam, “megdöglesz, te átkozott, ha nem mondod meg hova tetted gyermekemet!” Ha védekezett volna, biztosan a fejéhez vágtam volna teljes erőmből, de nem szólt, csak kivett valami iratokat az Íróasztala fiókjából, ráirt valamit, kupertába tette és odaadta, ott van a cim, ott megtalálod. Az állt a kupertán, hogy M. Kir. Állami Árvaház, Szombathely, Vas megye. Most takarodj ki az irodából és holnap délután jelentkezni fogsz. Meg is találtam gyermekemet, elhelyeztem az öreg párnál, a kosztját fizetésemből fedeztem, ruháit a zsibvásáron vettem és küldöztem. A többit tudod fiam jól, most csak azért jöttem hozzád, mert tudom, hogy háború lesz és meg akarlak attól menteni. Módomban van beszerezni részedre az iratokat, hogy Amerikába mehess. így is történt. Eddig tartott barátom elbeszélése. Persze beszélt arról, hogy miképpen élt édesanyja a nagy ur házában, hogy őt kisegíthette Amerikába, de azt jobb nem leírni. A regi jo világ A fenti eset Ferenc Jóska korában történt. Abban a hazában, melyre irredentistáink azt mondták, hogy “Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország menyország.” A fenti eséí mindennapos volt az urak Magyarországában. Bezzeg, mikor a Munkásban, meg a Magyar Szóban is olvastam a Madame X-röl, akit megerőszakoltak az oroszok, azt szétkürtöl- ték a világon. A különbség csupán annyi, ha valóban megtörtént, amit nem nagyon hiszek, hogy a szegény leányok esete a régi jó világban történt rendszeresen, a nagyságos urak titkos kulisszái mögött, fiatal rózsabimbókkal, mig a Madame X már hervadó virág volt, akit háborúban kiéhezett katona támadott meg, bár nagyon kétlem a dolog valószínűségét. A Madame X gyermekeit sem rabolták el, mint azt az urak rendszeresen tették megejtett, cselédjeikkel. A magyarországi árvaházak, lelencházak hasonló szerencsétlenekkel voltak tele. Ma is vannak még háborús árvák Magyarországon, de ezek már nem fattyú gyerekek, ezeket senki csúfolni nem fogja, mert szeretettel, megértéssel teljesjogu polgároknak neveli fel őket a felszabadult Magyarország. A MAGYAR SZÓ HIVATÁSA, AZ IGAZSÁG MEGÍRÁSA. TANULJON ÖN IS BELŐLE, LEGYEN ELŐFIZETŐJE.
