Amerikai Magyar Szó, 1955. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1955-12-22 / 51. szám
10 _______________________ tatlanul szorította. Egyenesen az ablak felé lebegett. A megrémült ember térdre roskadt. “Kezem még ennél is szilárdabban fog tartani téged”, — mondta a szellem s a következő pillanatban már ott álltak a nyílt országúton egy de- *ült téli nap ragyogó világosságában. “Szent egek,” — kiáltotta-Scrooge — “itt éltem fiukoromban!” “Furcsa, hogy annyi éven át megfeledkeztél róla!” — mondta a szellem. Továbbmentek. Scrooge észrevett és emlékezetébe idézett minden kis követ, kaput, karót és fát. Végre egy iskolaépület elé érkeztek. Beléptek. Egy magános fiút pillantott meg, aki a tűz mellett olvasott. Scrooge leült. Könny futott le kemény, öreg arcára saját elfelejtett énjének láttára. A szellem megérintette a karját és az ablakra mutatott. Egy keleti ruhába öltözött ember állt ott, fejsze az övében. Benézett az ablakon. Egy szamár volt vele, melyet kantáron vezetett. “Oh, de hiszen ez Ali Baba!” — kiáltott fel Scrooge és eszébe sem jutott már irodája. “Igen, igen! Egyszer karácsonykor jött ez idő először, éppen igy nézett ki. És hogy is hívják, mi a neve, amelyet Damaszkusz kapuinál mondott meg álmában? És az őrszellemek feje tetejére állították a szultán kamarását! És né! ottmegy Robinson Crusoe!” Kinyílt az ajtó és egy kislány futott be rajta. Átölelte a kisfiút, csókokkal árasztotta el és azt mondta, azért jött, hogy hazavigye. Haza, haza, haza! “Haza, édes, kedves testvérem!” — kiáltotta a leány, összecsapva kezeit és magával hurcolva gyermekes mohósággal az ajtó felé. “Még mindig az törékeny, finom teremtés, akit egy lehellet is elhervasztott volna”, jegyezte meg a szellem. “De nagy szive volt.” Scrooge rámondta: “Az volt, az volt!” És némi bünbánattal gondolt unokaöccsére, az egyetlen gyermekre, akit a leány hátrahagyott. A következő pillanatban eltűnt a jelenet és Scrooge egy raktárban találta magát, ahol egy öreg, testes, vidám fickó álldogált walles-i parókában, nevetve, és megparancsolta két inasának, nyissák ki az ablakredőnyt és készüljenek fel a karácsonyest megünneplésére. “Jó öreg Fezzi- wig!” — kiáltotta Scrooge. “És Dick Kilkins!” — tette hozzá az inasra nézve, aki' ott sürgött- forgott saját ifjabb énjével együtt. “Oh, hogy mennyire ragaszkodott hozzám!” Egy hegedűs lépett be. Fezziwigné is bejött, az asszony egyetlen, széles, óriási mosoly volt. Aztán a három Fezziwig kisasszony is bejött hat legény kíséretében, akiknek szivét ők törték ösz- sze. Bejött valamennyi fiatal ember és nő, akik az üzlet alkalmazottai voltak. Bejött a szomszéd fiú is, akit azzal gyanúsítottak, hogy gazdája rosszul táplálja, most meg hiába igyekezett a -szomszéd leányának háta mögé bújni. Jöttek valamennyien és eltávoztak valamennyien, egyszerre húsz pár is és karjuk lengetésével táncra penderültek, ihajja, tyuhajja! Volt ott egy csoda nagy darab hideg sült, egy „csoda nagy darab hideg, főtt sonka, volt sör pazarul, volt pástétom, sütemény, fűszeres forralt bor, zálogosdi társasjáték, még több tánc és mennyi jókívánság, mennyi karácsonyi vidám nzvözlés! Fezziwig urnák három vagy négy font sterlingjébe került. Az a boldogság, amelyet szerzett mindekinek, nagyobb volt, mint ha egy egész vagyont költött volna rá. Scrooge és a szellem hirtelen félreállt és egy fiatal leányt pillantittak meg. ő most már öregebbnek látta önmagát, élete virágjában levő férfiúnak. Arcán már a gond és a fukarság jelei voltak láthatók. Mohó, kapzsi vonás ült arcára és villant a szemében. A leány azt mondta neki, hogy Scrooge már megbánta, hogy eljegyezte, mert hogy szegény, ő persze tagadta, de maga a tagadás is nyilvánvaló beismerés volt. A leány elfordult tőle és ezzel elváltak egymástól. A szellem azonnal egy másik helyre vitte. Itt e.ira láthatta a leányt, de már mint csinos, vidám családanyát. Mellette ült a lánya, éppenolyan szép, mint az anyja volt egykor. Pokoli lárma zengett, mert több gyerek játszadozott a szobában, mint amennyit Scrooge meg tudott számlálni. Az ajtó felé iramodtak vadul, ez jelezte, hogy édesatyjuk hazaérkezett, aki hangos neve. léssel hárította el magáról a gyermekek rohamát. Amikor egy kissé elcsendesedtek, az ember a feleségéhez fordult és azt mondta neki: “Gyönyörűségem, ma délután láttam egyik régi ismerősödet. Scrooge volt. Elmentem irodájának ablaka előtt és láttam, amint gyertyavilág mellett dolgozott. Üzlettársa haldoklik, azt hallom, és ezért ült ő egymagában ott. Egészen egyedül széles e világon, azt hiszem.” AMERIKAI MAGYAR SZÓ “Szellem” — mondta Scrooge megtört hangon — vezess el innen. Egy pillanat alatt saját szobájában találta magát. Minden további nélkül mély álomba merült. Amikor újra felült ágyában, ideje sem volt megnézni, hány óra van. Alig nyitotta ki szempilláit, a toronyóra megkondult: Egy! összerezzent, felugrott. A kandallóban a kihunyt parazsakból hatalmas láng csapott fel. Pulykák, libák, nemes vadak, szárnyasok, disznósajt, nagy huskoloncok, malacok, hosszú kolbászkoszoruk, osztrigáshordók, almák és narancsok trónján terjeszkedett egy óriás, akire még csak rápillantani is felemelő, dicsőséges érzés volt. Kezében lobogó fáklya, mintha a bőség szaruja volna. Körülötte gomolygott az illatos puncsostál párája. “Én a karácsonyi ajándékok szelleme vagyok”, mondta az óriás. “Érintsd meg ruhám szegélyét!” Egy szempillantás múlva már kint álltak az utcán. Karácsony reggel volt. A levegőben nyers, de friss és nem kellemetlen zsivaj zsongott. Emberek havat lapátoltak. Az ég szürke volt. Az utcákat köd és párák fojtogatták. Semmi különösebb vidámság nem zajlott sem az utcán, sem a városban, de azért mindenütt valami enyhe jó- kedvüség érződött. A boltok csodálatos enni- és innivalóktól sugároztak. A vásárlók egymás szatyrába ütköztek hevesen, elfeledkeztek vásárlásaikról aprópénzükről nagy izgalmukban, ezer meg ezer hibát követtek el, de annál jobban mulattak egymáson. Még a fűszeres kirakatában úszkáló aranyhalak is tudni látszottak, hogy valami történik körülöttük, tátongó szájjal úszkáltak tovább a maguk kis elzárt nedves világában, lassú és szenve- délytelen izgalomban. Az utcákon számtalan szegényember vitte vacsoráját a péküzletekbe, hogy ott süssék-főzzék meg. Amikor ezek az alázatos ünneplők elhaladtak Scrooge és a szellem előtt, ez utóbbi sosem mulasztotta el, hogy fáklyájából ne hintsen tömjént edényeikre. Folytatták útjukat a külvárosok felé. A szellem egyenesen belépett Scrooge hivatalnokának házába és Scrooge a szellem nagyszerű tulajdonságának minősítette, hogy oly dicsőn, oly természetfölötti alakként állt ott az alacsony tető alatt, mintha a legpompázatosabb ünnepi csarnokban volna. A küszöbön megállapodott a szellem, hogy hogy megáldja Bob Crachit lakását fáklyája hintésével. Bobnak magának tizenöt shillingecske volt a heti keresete, mindössze tizenöt szerény pénzdarabot dugott a zsebébe szombatonként és lám mennyire megáldotta a karácsonyi ajándékok szelleme az ő négyszobás házikóját! Crachit feleségén egy már kétszer is kifordított ruha volt, de uj szalagokkal díszítve, mert azok olcsók, pár fillérrel oly mutatóssá tesznek mindent. Az ifjabb Peter Crachit ott ült egy szörnyű nagy inggallérral — ez Bob magántulajdona volt, amelyet a nap örömére fiának adományozott, aki azt se tudta, hova legyen örömében, amiért oly uriasan van felöltözve, s azt követelte, hogy mutogassák meg őt az előkelő parkokban. Két kisebb Crachit viharzott be a szobába és sivalkodtak, hogy megérezték a libasült szagát a sütödében és tudták, hogy az az övék. És aztán besétált Bob is nyeszlett ruhájában, amelyet e napra megstoppoltak és kikeféltek, hogy szalonképesnek nézzen ki. Vállán a Pici Tim lovagolt. Jaj szegény Pici Tim! Mankója volt. Végtagjait fémkeret tartotta össze. Mindnyájan odafutottak. Az életerős fiatal Crachitok Pici Tim-et kivitték a mosokonyhába, hogy ő is hallhassa a pudding duruzsolását a rézedényben és Bob elmesélte Bobnénak, milyen jól viselte magát Pici Tim a templomban, merthogy béna volt és talán nekik is jól fog esni emlékezni karácsony napján arra, aki meggyógyította a béna koldusokat és visszaadja vakoknak a látást. Bob hangja reszketett, amikor ezt elmesélte nekik, de még jobban remegett, amikor azt mondta, hogy Pici Tim erősödik és egyre virgoncabb lesz. A dolgos kis mankók kopogását lehetett hallani a padlón. A Pici Tini jött vissza fivérei és nővérei kíséretében, hogy a tűz mellé telepedjen. Bob felgyiirte kabátja ujját, mintha — azt hitte, szegény feje — ezzel eltüntetheti valamelyest avitt voltát, és nekilátott, hogy egy bögrében valamilyen forró mártást készítsen. Peter és a két fiatalabb Crachit kiment a libáért, amellyel diadalmenetben hamarosan visszatértek. A kis Crachitok székeket helyeztek az asztal köré mindenki számára és kanalaikat belenyomták a szájukba, nehogy visitozni kezdjenek a libáért, még mielőtt rájuk kerül a sor. Bob maga mellé ültette a Pici Tim-et az asztal egyik sarkához. Elmondták az asztali áldást Crachitné belevágott a liba mellébe, amelyből előbuggyant a töltelék. Még a két kis Crachit lelkesedésétől izgatott Pici Tim is veregette az asztalt kése nyelével és halkan kiáltotta: “Hurrá!” Csodálatos egy liba volt ez! Húsa puha volt, nagy volt és olyan jószagu, hogy nem győztek róla beszélni csodáló szavakkal. Az almapüré és a burgonyapüré, amely köritette, elégséges és kedélyes vacsorát jelentett az egész családnak. Crachitné csakugyan nagy boldogsággal jelenthette ki, amikor a -tálban maradt csonton egy morzsányi libahúst látott még, hogy utóvégre még csak nem is ették meg az egészet. Hát még a pudding milyen csodálatos volt! Bob Crachit azt mondta, hogy véleménye szerint ez volt Crachitné legsikerültebb remeke, amióta házasok. Crachitné pedig azt mondta, hogy most, hogy a kő legördült a szivéről bevallhatja, kételyei voltak a liszt minőségét illetően, de azért 'senki se hitte vagy mondta, hogy a pudding kevés volt ilyen népes család számára. összegyűltek a tűz köré. Bob Crachit szolgálta fel a puncsot a család legjobb üvegkészletében, két pohárral és egy fogótlan tejsató-köcsöggel. “Boldog’ karácsonyt mindnyájuknak, kedveseim!” — kiáltotta Bob. “Isten áldjon meg benneteket !” “Isten áldjon meg bennünket, valahányunkat!” — mondta Pici Tim. Kis zsámolyán odahuzódott szorosan édesapjához. Bob a magáéban tartogatta a kis, összezsugorodott kezecskét, mintha attól félne, hogy valaki elveszi tőle. “Szellem!” — mondt Scrooge azelőtt sohasem érzett érdeklődéssel. — “Mondd meg nekem, életben fog-e maradni az a csöppség?” “A kémény sarkában üres széket látok”, — felelte a szellem. “Ha ezek az árnyékok nem változnak meg a jövőben, a gyermek bizony meg fog halni. Hát aztán? Jobb lesz neki, a népfeles- leg is csökken vele.” Scrooge lehorgasztotta fejét. “Oh ember, ember!” — mondta a szellem. —- “Hallani a férget a falevelén, amint panaszkodik, hogy túl sok az élő a porban az éhes testvérek közt!” Ekkor egyetlen figyelmeztető szó nélkül, sivár, puszta mocsár mellett találták magukat. Nagy köveket láttak szanaszét szórva. Növényzetnek se hire, se pora. Csak-egy kis fénysugár szűrődött ki egy rozzant viskó ablakán. Bányászok ültek ott a tűz körül karácsonyi éneket énekelve. A szellem várakozás nélkül a tenger felé suhant. Scrooge rémült szemei még látták az elmaradozó földet, ijesztő sziklaormokkal háta mögött. Fülét megsiketitette a víztömegek háborgása, ők meg csak mentek, amig egy mérföldnyire a tengerparttól lesülyedt zátonyra épített világítótoronyhoz nem értek. Talapzatához rengeteg tömegű hínár tapadt. Viharmadarak röpdöstek és hulltak le köröskörül. A hullámok magasra csapódtak. De még itt is két ember, aki őrködött a viláDecember 22, 1955
