Amerikai Magyar Szó, 1955. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1955-12-01 / 48. szám
Dec. 1, 1955 AMERIKAI MAGYAR SZÓ R HÉTVÉGI LEVÉL írja: Rev. Gross A. László B. D., rh. M. UTÓHANG A GENFI KONFERENCIÁHOZ Talán még sohasem fordult elő, hogy e rovat írója megegyezett volna John Foster Dulles-szal, de most az egyszer hajlandó vagyok igazat adni neki abban, hogy a Genfben nemrég lezajlott külügyminiszteri konferencia semmiesetre sem tekinthető kudarcnak. Ha nem is váltotta be a korábbi sikeres kormányfői értekezlet által kissé túlságosan felajzott reménységeinket, azért a béke ügye mégis csak nyert valamit ebből az összejövetelből — ha mást nem, hát legalább annyit, hogy a résztvevők megtanulták, hogy fölösleges egymást a legválogatottabb sértésekkel illetni; lehet egymással tisztességes, udvarias hangon is tárgyalni. . . A két legfontosabb probléma kérdésében a/ külügyminiszterek nem tudtak ugyan zöldágra vergődni, de legalább ma pontosan ismerik egymás álláspontját és a legközelebbi összejövetelen már olyan javaslatokkal állhatnak elő, amelyek alkalmasak lesznek a két ellentétes pozíció áthidalására. Amikor jövő tavasszal újra összeülnek, mindkét oldalnak a tarsolyában bizonyára lesz egy-egy “tervrajz”, amelynek a segitségével közelebb juthatnak a megoldáshoz. Ez a nemzetközi tárgyalások rendje és módja — egy lépés a másik után. Senki sem remélte, hogy Molotov és Dulles — mindjárt az első ilyen találkozás alkalmával — egymás szivére fog borulni és könnybe- lábbadt szemekkel fog egymásnak örök barátságot fogadni. Senki sem számított arra. hogy az első kísérletre mindketten — vita nélkül — teljesítik majd egymás kívánságait és még gavalléros ráadásokat is kinálnak egymásnak... (A másik két nyugati urat: MacMillan-t és Pinay-t csak azért nem említem, mert azok mindig úgy táncolnak, ahogy Dulles barátjuk fütyül...) De ha végleges megoldást nem is találtak Genfben, ma már tudják, mik a végleges megoldásnak az elengedhetetlen előfeltételei. A Nyugat megtudta, hogy éppen azért, mert az oroszok fanatikusán hisznek a békében, nem hajlandók egy olyan “megoldást” elfogadni, amely eleve aláásná a remélt béke alapjait. A Nyugat fel akarja fegyverezni Adenauer Németországát és egyesíteni azt Kelet-Németországgal. A Szovjet nem zárkózik el a két országrész egyesítésétől, de olyan garanciákat követel és kínál, amelyek egyszerűen szükségtelenné teszik Németország felfegyverzését. A Szovjet abból a logikus meggondolásból indul ki, hogy ahol a megtámadtatás veszélye nem létezik; ahol egész Európa és az Egyesült Államok minden hatalma garantálja Németország biztonságát és területi épségét, ott semmi szükség sincs arra, hogy a rovottmultu német militaristáknak ismét egy modernül felszerelt, hatalmas hadsereg álljon rendelkezésére. Viszont ha a felkínált garanciák ellenére is ragaszkodik a Nyugat ahhoz, hogy a militaristák által uralt egyesitett Németországnak egy ilyen tekintélyes hadserege legyen, akkor tíyilvánvaló, hogy nem a béke és nyugalom a célja, hanem ellenkezőleg: a béke mindenáron való megakadályozása. Mert azt még a legostobább nyugati diplomata sem képes sajátmagával vagy a közvéleménnyel elhitetni, hogy egy 70—80 milliós szuverén Németország, amely a Nyugat korlátlan anyagi támogatásával és a tömegesen újjáéledt hitleri tábornokok és politikusok vezetése alatt visszanyerte egykori militarista arculatát, majd arra fogja felhasználni ezt a hadsereget, hogy békésen parádéztassa a katonai gyakorlótereken ... Manapság nincs egyetlen józangondolkodásu európai, aki úgy látná, hogy a Szovjetnek agresszív tervei vannak, de ugyanakkor nincs egyetlen értelmes egyén a földkerekségen, aki ne látná tisztán, hogy Németország egyesítése, felfegyverzése, önrendelkezési jogainak teljes helyreállítása, valamint a véreskezü nácivezetőknek a német államéletben való fokozódó térhódítása milyen veszedelmeket hordoz a méhében az amúgy is rozoga lábakon járó világbékére nézve. A világ közvéleményének ez a jogos aggodalma az elkövetkező hónapok során mindnagyobb erővel fog kifejezésre jutni és mire a külügyminiszterek (vagy talán maguk az államfők) jövőre újra összeülnek, a nyugati hatalmak kénytelenek lesznek elfogadni egy olyan kompromisszumot, amely lényegében megegyezik a megtámadhatat- lan szovjet logikával. A FORD “NAGYLELKŰSÉGE” Nem könnyű dolog felfedni a titkát Fordék ajánlatának, hogy a “közönség” rendelkezésére bocsátják a vállalat részvényeinek egy részét. Nehéz elhinni, hogy egy Ford ad valamit, amikor eddig csak elvett. Egyesek szerint a részvények zöme a vállalat igazgatóinak páncélszekrényébe vándorol, mások szerint a munkásokat akarják beugrasztani. A kérdés az, ki lesz a “fekete péter”, aki ráfizet, mint annyiszor megtörtént a múltban, amikor ezzel a fogással vették ki a munkások zsebéből féltve őrzött pénzecskéiket. Éppen ezért Stellato, aki egyszer már elutasította a Ford idevágó ajánlatát, most pedig a munkásokat ösztökéli, hogy vegyenek Ford-részvé- nyeket, kétes helyzetbe kerül s alighanem két malomkő közé dugta ujját. Az alábbi levelet egy munkás irta ezzel a kérdéssel kapcsolatban a liberális “Labor’s Daily” szerkesztőségének s aktualitása miatt számot tarthat olvasóink érdeklődésére: Tisztelt Szerkesztőség! A Ford Motor Company piacra dobja részvényeit egy fantasztikus, de gondosan megtervezett hűhó-kampány kíséretében és valószínűleg a munkások ezreit csalják kelepcébe. Amint Sylvia Porter irta: “Ez nagy időkre jellemző pénzügy, amelyben óriások játsszák a partit. Itt nincs hely dilettánsok számára.” Érvelése odacsucsosodik ki, hogy szegény ördögök, akik felteszik a kártyára pénzüket, ott fogják hagyni fogukat. A “Labor” cimü vasutas szaklap egyik legutóbbi vezércikkében nyomatékosan kijelenti, hogy Ford nevének varázshatalma ez esetben nem játszik szerepet. Ford azért dobja piacra papírjait, mert tudja, hogy most kapja meg értük a legmagasabb árat. A piac ma magas, tje mi történik, ha lesülyed? örökké nem maradhat meg ilyen magas színvonalon. A “Labor” emlékezteti olvasóit, mi történt a Dodge nevében egykor rejlett “varázs”-zsal és legutóbb Kaiserrel. Mind a két részvényről azt trombitálták, hogy nagyszerű üzlet az szegényemberek számára, és a végén a szegény pasasok, akik bedőltek, otthagyták még az ingüket is. Amit Sylvia Porter és a “Labor” mond, az rendben is van. De egyikük sem veti fel azt a két másik kérdést, amely nézetem szerint igen fontos. Először, mi a lélektani hatása annak, ha egy munkás részvényt vásáról? A nagyvállalatok jól tudják, hogy a munkásnép által vásárolt részvény több célt szolgál egyszerre. A kisembernek azt a hamis érzést adja, hogy most ő már nagy fiú lett. Ez főleg olyan esetekben fontos, amikor a vállalat saját alkalmazottainak tesz részvény- vásárlási “ajánlatot,” amint a Bell telefontársaság teszi. Némely munkásnak tetszik az ötlet, hogy ők többé már nem munkások, hanem “tulajdonosok” is és olyan lélektani magatartást kezdenek felvenni, amilyent a vállalatok személyzeti igazgatói akarnak. Ahelyett, hogy béremelésre vagy a munkafeltételek megjavítására gyürköznének neki, bedőlnek a munkairam mindenféle felgyorsításának. Ahelyett, hogy maguknak és munkás- társaknak vagy szakszervezeteiknek esküdnének hűséget, úgy kezdenek viselkedni, mintha ők is afféle kis basák lennének. A tőkések jól látják, hogy ebben a magatartásban már a szakszervezeti mozgalom gyengülése rejlik. Mielőtt egy vállalat kibocsátja az osztalékokat, a pénzt ki kell facsarni alkalmazottai bőréből. Én tehát azt hiszem, hogy részvények bírása bizonyos értelemben pontosan az ellenkezője a testvérieségnek. P. P., N. Y. CINCINATTI-ban egy tolvajt, aki már majdnem mindent ellopott egy vakáción levő család házából, hatodik látogatása alkalmával fogtak el amikor a konyhában egy franciakulccsal (wrench) a sinket csatolta szét, hogy azt is el- vihesse. ★ OLASZORSZÁGBAN a férfidivattervezök elhatározták, hogy a mostanában nagyon divatban levő faszénszürke szint, penészzöldre fogják átváltoztatni. S ha ez — mint ahogy én szilárdan hiszem — bekövetkezik, akkor valóban elmondhatjuk, hogy úgy a négy államfőnek a hegytetőn való találkozása, mint a minapi külügyminiszteri konferencia egy-egy hatalmas lépéssel vitték közelebb az emberiséget a világbékéhez. Ahonnan kihagyták az emberiességet A hadsereg vegyészeti hadtestének jelentéséről irt beszámolót Hanson W. Baldwin a “N. Y. Times” november 18-i számában s a benne elismert megrázó tények s az iró megjegyzései miatt akarjuk azt olvasóink elé tárni. A vegyészeti hadtestre van bízva a kémiai, a biológiai és a radiológiai szereknek felhasználása háborúban ,igy hát a roppant erejű uj eszközökkel is az foglalkozik. A William M. Creasy tábornok által kinevezett bizottság, amelynek vezetője Otto N. Miller, a kaliforniai Standard Oil egyik alelnöke, többek között a következőket irta jelentésében: “A hadtest laboratóriumi erőfeszítéseit jó képzelőerővel kell kifejteni és maximális erejű fegyvereket kell előállitani, tekintet nélkül a hadviselés különleges elveire. A legmagasabb mértékben kell létrehozni a vegyi, biológiai és radiológiai hadviselésre szolgáló szereket és fegyvereket, amilyenek csak kitelnek az emberi elméből. Mivel igazolják? A jelentés úgy igazolja logikával ezeket az ajánlatokat, hogy rámutat arra, hogy “ezek a szerek és fegyverek fontosak az elijesztő hatás miatt, melyet birtoklásuk gyakorolhat lehetséges későbbi háborúkra, mert segitségük a védelmi intézkedéseknél (gáz, baktériumháboru vagy halálsugarak ellen) vagy tényleges felhasználásuk mint elv és módszer, változhatnak.” Ezek meggyőző érvek, folytatja Baldwin, és egyéb ajánlásaik, amelyekkel kisérik, helytállóak. De sem a bizottság, sem a Pentagon, amely kibocsátotta. még csak nem is hivatkoznak arra az erkölcsi megbélyegzésre, sem a borzalmas és embertelen következményekre, amelyek — logika ide, logika oda — a világ népeinek lelkében hoz- záfüződnek ezekhez a fegyverekhez. Ugyanaz a stigma (bélyeg, folt), a borzalomnak ugyanazon érzése vonatkozik természetesen nukleáris fegyvereknek polgári lakosság ellen való használatára is. Eddig is hangsúlyozták Washingtonban a tömeges megtorlást és a nukleáris hadviselést. Ezt most még jobban aláhúzzák a baktérium-, fojtógáz és radiológia segitségével vívható hadviseléssel kapcsolatos ajánlások, mondja Baldwin, noha a korábbi módszerek is súlyos árat követelnek és még többe fognak kerülni nekünk a jövőben a lélektani küzdelem terén. A koreai “propaganda” Csak néhány évvel ezelőtt vádoltak bennünket — tévesen — mondja Baldwin, hogy baktériumokat használtunk Koreában. Ez a propagdanda- kampány, amelyet alátámasztottak amerikai hadifoglyokból kicsikart “vallomásokkal”, (Baldwin ugylátszik elfelejtkezik arról, hogy sok másféle tanúvallomás is előkerült ezzel az üggyel kapcsolatban) oly makacs volt és annyira elterjedt, hogy elég nagy hitelt talált a világ népei közt. Elhitték, mert illetékeseink már előzőleg hangsúlyozták a totalitást a háborúban, hangsúlyozták a “korlátlan erőszakot”. Korlátlan tengeralattjáró hadviselésünk a második világháború alatt, a tüzbombák válogatás- nélküli használata ellenséges városok ellen, polgári lakosságra zúdított tömeges bombázásaink, az atombomba első használata — mindez rajta volt a rovásunkon. Mérsékletet hirdettünk, de túlságosan gyakran korlátlan erőszakot gyakoroltunk. Baldwin mérsékletre int US nem engedheti meg magának azt, folytatja Baldwin, hogy .az ördög oldalán álljon. Hacsak nem gyakorlunk mérsékletet háborúban, hacsak nem próbáljuk korlátozni a háborút, egy tál lencséért eladjuk elsőszülöttségi jogunkat az ideálizmushoz, amely oly fontos részt képez az amerikai politikai és katonai hagyományokban. De még ennél is fontosabb, hogy minden háború, amelyben.bennefoglaltatik a korlátlan embermészárlás, — korlátlan téboly. Hasznos célt nem érhet el. Minden katonai fegyvernek megvannak a maga lélektani és politikai következményei és korlátozása. Ez maradt ki a vegyészeti hadtest jelentéséből. Állandóan kell hangsúlyoznunk és ismételnünk azt, hogy elfogadjuk, mint honalapítóink idejében, azt, amit Jefferson Hgy nevezett, hogy “az emberiség véleményének illő tiszteletbentar- tása.”
