Amerikai Magyar Szó, 1955. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1955-12-01 / 48. szám
4 AMERIKAI MAGYAR SZÓ December 1, 1955 Munkásmozgalom AZ AMERIKAI MUNKÁSMOZGALOM NAGY KAPJA DECEMBER ÖTÖDIKÉN MIT MONO MEANT? Az AFL és a CIO eggyéolvadását megpecsételő nagyfontosságu konvenció hétfőn nyílik meg. Történelmi előzményeivel és hátterével lapunk más helyén foglalkozunk. Örömmel és némi fenntartással foglalkozik az amerikai munkás- mozgalom e nagy eseményével minden becsüle* tesen gondolkodó és érző ember: örömmel, mert erre az egyesülésre égető szükség volt, kivált a jelenlegi zavaros politikai helyzetben; fenntartással, mert két ut áll az egységes vezetés alá kerülő szervezett munkásmozgalom előtt, egy haladó s egy reakciós jellegű. A tervezett alapokmány némi okot szolgáltat mind a kettőre. Ezt érezhette George Meany, az egységesülő munkásszövetség leendő, az AFL jelenlegi elnöke, s a kételyek eloszlatására az alábbi, Ígéretnek tekinthető nagyjelentöséü nyilatkozatot tette: Az amerikai szakszervezeti munkásmozgalom évkönyveiben határt jelző történeti mérföldkőhöz közeledünk. Néhány nap múlva az American Federation of Labor és a Congress of Industrial Organizations közös konvenciója egybe fogja forrasztani a két csoportot egy egyetlen, egyesített országos munkásmozgalmi központtá, amely több mint 15 millió amerikai munkást képvisel már az indulásánál. Ennek az előre tett nagy lépésnek teljes jelentőségét alig lehet e pillanatban felmérni. Talán éveket fog igénybe venni, mielőtt mindaz a lehetséges előny és haszon, ami a munkásmozgalom egységében van, teljesen érthetővé válik. Mindazonáltal azonnali és lényeges nyereségeket kell elérni a megerősödésből az ország munkásainak és a nemzetnek, mint egésznek. A következő nagyobb területek álltak előttünk, a haladást bátran meg lehet jósolni: 1. ) A szervezett munkásság végre képes lesz egyesitett frontot mutatni. Erősebb és hathatósabb eszközként fog szerepelni a cselekvés minden terén. A hangsúlyt az építő egységre, inkább, mint a romboló vetélvkedésre fogjuk helyezni. 2. ) Feltéve, hogy nem romlanak le a gazdasági viszonyok, a munkásegység biztosan kifizetődik a zöldasztalnál magasabb bérekben, jobb munkafeltételekben és feljavított jóléti előnyökben. 3.) Kétségkívül hatásosabb kampányok lesznek a szervezetlen munkások megszervezése céljából. Ez az erőfeszítés életfontosságú nemzetünk eljövendő felvirágzása tekintetében. • 4. ) Magától értetődik, hogy a munkásegység hathatósabb eszköz lesz a politikai akcióra. Na- gyobbszabásu célunk erős, liberális többségeket hozni be a kongresszusba. 5. ) Ugyanakkor reméljük azt is, hogy hathatósabb támogatást fogunk kapni törvényhozási programok számára, amelyek szükségesek az amerikai élet építő előmozdítására. 6. ) A közösségi szolgálat terén szélesebb szerepet jósolunk a munkásság részére. RÖVIDEN BRAZÍLIA beleegyezett, hogy a svájci órákat külön kategóriában fogja kezelni és megengedi, hogy azokat oda importálják 45 százalékkal olcsóbban, mint annak a mostani ára. — A mi kormányunk fölemelte a svájci órákra a vámot és evvel még egy rossz barátot szerzett Európában. Brazília megkapja ugyan ezeket az órákat 45 százalékkal olcsóbbért és valószínűleg fizetni fog értük abból a pénzből, amelyet U. S.-től kölcsönzött jutányos kamatokért. Most azután tessék vigyázni, mikor Brazília el fogja kezdeni ezeket a svájci órákat ide exportálni a U. S.-be és mi meg fogjuk venni azokat sokkal drágábbért, mint mikor- Svájcból jöttek. —No de hát ez Free Enterprise, vagy mi a csuda. if • AMERIKA nyugati részében száguldó folyók és folyamok erejével évente annyi villanyos-erőt lehetne előállitani, ha kihasználnák azt, mint amennyinek az előállításához 600 millió hordó olaj fölhasználása szükséges. MAO CE-TUNG értésére adta a Pekingben időző Japán (hivatalos) látogatóknak, hogy ő szívesen ellátogat Tokióba, ha meghívják. Ünnepélyesen megígérte, hogy nem fog vörös propagandát terjeszteni. ★ A VILÁG vasútvonalainak 30 százaléka és az országutak .négyötöde az Egyesült Államokban van. Nem túlzás azt állitani, hogy december 5-ikén, jövő hétfőn, egyik legnagyobb fordulópontjához érkezik az amerikai szervezett munkásmozgalom. A szervezett munkásmozgalom két nagy szak- szervezeti szövetsége, az AFL és a CIO, ekkorra tűzte ki egybeolvadásának konvencióját. Ha az egyesülés megtörténik, akkor valóra válik a munkásmozgalom sorsát szivén hordó minden ember régi vágya. Az egyesülést annak idején Franklin Delano Roosevelt elnök is többizben sürgette. Már amikor az év elején megkezdte a fúziós tárgyalásokat az AFL és a CIO, azonnal felmerült a roppant nagy fontosságú kérdés is, vájjon az egyetlen hatalmas szervétté forradó munkás- szövetség* folytatni fogja-e az elmúlt húsz év alatt végzett haladást és továbbra is előre megy, vagy pedig az AFL-ben még mindig uralkodó tory-szellemü, az ódon céhrendszerre alapított büroki'ácia visszafelé fogja-e fordítani az óramutatót? Mert az elmúlt két évtized során a CIO jelentette a haladást, az AFL a maradiságot, noha a harmincas évek közepétől kezdődő első évtizedhez képest a második évtized már inkább az egyhelybenállás, sőt sok csalódást jelentő visz- szakozás képét mutatja, miután az első évtized diadalmas, látványosságszámbamenő előtörésről tett bizonyságot. Vessünk egy rövid pillantást a munkásmozgalom haladó szervezetének történetére. 1935 november 9-én indította el John L. Lewis az ipari szervezkedés bizottságát, a Committee For Industrial Organization-t, a CIO-t. John L. Lewis- al együtt ott állt az élen több konzervatív munkásvezér is. A kor baloldali csoportjai és baloldali szakszervezetei csakhamar koalícióba álltak velük. Nem nézték ki jobboldali, ki baloldali, az volt a főszempont, megegyeznek-e s odaadóan készek-e harcolni az uj alakulat célkitűzéséért: a szervezetlen munkások megszervezéséért és az egyes iparágak összes munkásainak szakszervezetekbe tömörítéséért. Ezt a szervezkedést a haladó szellem és harcosság jellemezte s a munkában a baloldal vezető szerepet játszott. Olyan küzdelmek és kampányok zajlottak le, amelyek a harmincas években történelmi jelentőségűvé váltak. Uj célok és eredmények A baloldali munkások még ezt megelőzőleg tizenöt évig készültek fel erre a megmozdulásra, a szakszervezeti nevelési liga keretében. Az a program, amelyre a huszas években és a CIO előtti harmincas években készültek, ilyen pontokból állt: az ipari unionizmus; a szervezetlen munkások megszervezése az alapvető és nagyobb iparágakban; független politikai akció a farmerekkel és a néger néppel együtt; békés külpolitika és a Szovjetunió elismerése a vele való barátsággal; a megkülönböztetések kiküszöbölése, a gengszterizmus kiirtása a szakszervezetekből; szakszervezeti demokrácia; a mühelybizalmirend- szer bevezetése és a tagság részéről történő ellenőrzés; nők és az ifjúság egyenlősége és megszervezése; rövidebb munkahét; munkanélküli segély és társadalombiztosítás. A CIO-nak köszönhető, hogy ennek a programnak nagy vésze meg is valósult a tömegbázis támogatásával, ami először történt meg az amerikai munkásmozgalomban. Hogy ebben a megmozdulásban micsoda életerő volt, mutatja az is, hogy négy év alatt az egymilliós tagságból ötmillió lett, sőt még ez adott lendületet az AFL párhuzamos növekedésének is, ezen fölül pedig elveinek egy-egy része is behatolt az AFL szervezeti életébe. Ez a gyors fejlődés ébresztette fel a munkaadók ijedelmét s idézte elő vad támadásaikat a munkásszövetség ellen. Kezdeti állomásain úgy üldözték a CIO-tagokat, mint ma a kommunistákat, ez azonban nem lassította le a CIO haladását, sem haladószellemü befolyását az egész mozgalomra. A második világháború alatt pedig a CIO szolgáltatta a mintaképet a hitlerizmus elleni küzdelemhez. Valószínűleg az 1946-os sztrájkhullámot is a CIO-ba tömörült koalíció mozgatta. Ez volt egyszersmind utolsó nagyobbszabásu teljesítménye, gerince az acél-, az autó- és a vil-. lanymunkások szövetsége volt a bértárgyalásokhoz, amelyek 18.5 centes órabéremelést eredményeztek, vagyis a háboruutáni első béremeléseket. Ekkor azonban elkezdődött a hidegháború. Truman State Depart mentje nyomást kezdett gyakorolni a CIO vezetőire, hogy szakítsák meg kapcsolataikat a baloldallal. A nagy pénzcsoportok bezsebelték óriási háborús profitjaikat, de amikor belőle a munkások is részt követeltek, sőt jutalmat a háború alatt, a belső fronton hozott önfeláldozó, változatlan bérek mellett végzett munkájukért, a monopoltőkés érdekeltségek kongresszusi megbízottaik utján “büntető” intézkedéseket sürgettek a munkások ellen, sőt a pillanatot alkalmasnak vélték, főleg a legszélsőbb jobboldali elemek, hogy végrehajtsák a szakszervezetek kettéhasitására irányuló törekvéseiket avégből, hogy a szakszervezetek erejét gyengítsék. Ennek az AFL is örült, mert lehetőséget látott a megoszlás kihasználására és tag- csábitó támogatásokra. Millió dollárok — semmiért Ettől kaptak vérszemet a nagytőkés szakszer- vezetrobbantók és olyan törvényeket igyekeztek hozni, amelyek jogi utón törik le a szakszervezeteket. így sikerült létrehozniuk a Taft-Hartley- törvényt, amelyet számos állam a “sztrájktörők jogát” érvénybehozó állami törvények hozásával utánozott. 1949-ben már odáig mérgesedett el ez a helyzet, hogy a CIO-t rábirhatták a haladószellemü vezetők alatt működő szakszervezetek kizárására a munkásszövetségből. Ez egymillió taggal gyengítette a CIO-t, amely a szervezetlenek megszervezése helyett millió és millió dollárt költött arra, hogy a kiűzött szakszervezeteket megsemmisítse. Ez az áldatlan torzsalkodás nagy megelégedést váltott ki a nagytőkéből, amikor látta, hogy a két munkásszövetség milliókat költ egymás torkának elmetszésére, egymás tagjainak átszipkázására, de minden eredmény nélkül, amint ezt Meany, az AFL országos elnöke az egybeolvadási tárgyalások megindításakor maga is beismerte. Eredménye az volt, hogy a munkásmozgalom tekintélye és politikai akcióképessége úgy a munkások, mint a nép szemében megfogyatkozott. A munkásmozgalom pedig a maga egészében stagnált, poshadni kezdett. Ennek a két évtizednek tanulságát nemrég a munkaügyi minisztérium által kibocsájtott statisztikai adatok illusztrálják. Eszerint a szakszervezetek az 1935—1945-ös időszakban 3 és félmillióról 14 és félmillióra gyarapították tagságukat USA-ban és Kanadában, annak ellenére, hogy a munkanélküliek száma átlagban 10 millióra rúgott. Viszont 1945-től 1955-ig. a munkások táborának nagyobbodása és a “gazdasági fellendülés” ellenére mindössze 3 és félmillióval szaporodott a szakszervezeti tagság, közben azonban a szervezetlen munkások 75 százaléka szervezetlen maradt. A CIO építői nem igy képzelték. Tény az, hogy a munkásszövetség gyors emelkedésének ereje elsodorta a vezetőket. Az AFL és a CIO jobboldali vezérei sem sejtették, amikor oly lelkendezve felkarolták a hidegháborút, hogy ugyanez a hideg- háborús politika fogja majd őket is azzal a váddal illetni, hogy az országot “szocializmus” felé kergetik. Érdemes tehát ilyen pillantást vetni hátrafelé és szem előtt tartanig hogy még az olyan minden hájjal megkent munkásvezérek, mint.John L. Lewis, sem tudnak jósolni a kártyákból, amikor kinyitják a szervezkedés, a küzdelem és a politikai tevékenység zsilipjeit A legnagyobb dinamikus erő a halalmának tudatában levő, akcióba lépő munkásosztály. Ha tehát most majd az AFL és a CIO egységbe olvad, voltaképpen olyan hatalom alakul meg, amelynek messze kiható ereje lenne az egész ország sorsát eldöntő cselekvésre akár már 1956- ban az általános választásoknál, akár a nép- jogok megvédésében, egyszóval a jövő kialakításánál. Hogy eszközül adják-e oda magukat az imperialisták kezébe vagy pedig a nemzetet a fejlődés útjára segitik-e vezetni, minden azon fordul meg, vájjon az AFL maradisága vagy a CIO haladó hagyományai kerekednek fölül az uj, eggyéolvadt hatalmas munkásszövetségben.
