Amerikai Magyar Szó, 1955. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1955-11-17 / 46. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ GAZDASÁGI PROBLÉMÁK Milyen terveket ajánlanak a depresszió elhárítására? — Irta: GERÉB JÓZSEF Noha a “genfi szellem” bizonyos méretű megkönnyebbülést hozott a háborútól rettegő emberiségnek, mégis tisztán érezhető, hogy az Egyesült Államokban nagymérvű feszültség közepette élünk. Mert ha apadt is a világpusztitást jelentő nagy háborúktól való veszély, de ugyanakkor éppoly mértékben emelkedett a gazdasági összeomlástól való félelem. Nem lehet letagadni, hogy ma már nemcsak az arra hivatott hivatalokban s intézményekben tárgyalnak arról, hogy meddig tart még a jelenlegi állítólagos nagy prosperitás, amit a háborús iparokkal hívtak életre és tartanak fenn még ma is, hanem ugyanezt a kérdést halljuk egyre gyakrabban a nép minden rétegében, mintha mindenütt éreznék, — mint érezzük a pusztító viharokat megelőző nagy légnyomást, — hogy meglehetős sebességgel közeledünk valami nagy gazdasági változás fel. Nem szimpatizálok azokkal, akik önmagukat meg másokat is ámítva úgy hiszik, hogy “ők miriclent tudnak” és az ily kontroverzális dolgokhoz a “no majd én megmondom, hogy mi lesz” módon szólnak hozzá. Ezért ennek az Írásnak a célja nem a jövendölés, mégy kevésbé az, mintha meg akarnám mondani, hogy mit kell, vagy mit kellene csinálni. Célom csupán az amerikai jelenlegi gazdaság által képviselt tőkés termelés analizálása s a konklúziók levonását az olvasókra bízom, — ha éppen szükségét látják valamilyen konklúziónak. Még so’se volt ilyen jó Nem lehet késégbevonni, hogy az Egyesült Államok jelenlegi gazdasága teljesen a háborús iparokon nyugszik. A háborús és azzal kapcsolatos iparokban alkalmazott millió és millió munkás keresete tartja forgalomban a többi iparok kerekeit is. Méltán félelmetes tehát az a kérdés, hogy jaj, mi lesz. ha a háborús rendelések véget- érnek? Igaz, egyelőre csak azt a nagy hűhót halljuk, hogy a nagy korporációk évről-évre nagyobb és nagyobb profitot szereztek. A General Motors például eddig soha el nem képzelhető egybilliós profitot vallott be erre az évre. Persze a többi nagy korporációk vezérigazgatói is megelégedetten dörzsölik kezeiket, noha nem is érték el a teljes billió profitot. Ezért halljuk, amint ennek a rendszernek a dicsőítői egyre-másra hangoztatják: “So’se volt még ilyen jó!” De azért dr. Arthur F. Burns, aki az ország hivatalos gazdaságtudósa, az elnök gazdasági tanácsadója, lévén elnöke a “President’s Council of Economic Advisers” cimü gazdasági hivatalnak, nem látja olyan túlságos rózsás színben az ország gazdasági helyzetét és a minap New York városban tartott beszédében ezt az óvatos kijelentést tette: “A mienkhez hasonló gazdaságban, amelyet már ily magas szinvoalra emeltek, úgy az infláció, mint a visszaesés veszélye mindig igen közel van.” A prosperitás alapja Másszóval dr., Bums figyelmeztet arra, hogy az ily TÚLSÁGOSAN FELSRÓFOLT GAZDASÁGBAN A VISSZAESÉSRE MINDENKOR SZÁMÍTANI LEHET. Dr. Burns, — akinek a kezében összefutnak a gazdasági jelentések szálai —, nem hurrázik úgy, mint a szolgalelkti kereskedelmi sajtó, mert jól tudja, hogy valami baj van. Bums jól tudja, hogy a magántulajdonra alapozott termelő rendszerben a prosperitás igazi alapja a néptömegek (munkások), vásárlóképessége. (A vásárlóképességet nem szabad ösz- szetéveszteni a fogyasztóképességgel ,hiszen a legtöbb munkás jóval több terméket tudna felhasználni, mint vásárolni képes.) De Burns azt is tudja, hogy amig az Egyesült Államok lakóinak száma az utóbbi évtizedben körülbelül 8 százalékkal emelkedett, a munkában lévők száma csaknem azonos maradt, csupán egyes szezonmunkák idején mutat 1—2 százalékos emelkedést. Ha a munkaalkalmak a lakosság számával arányosan emelkedtek volna, akkor ma a Labor Statistic iroda 63—65 millió alkalmazott helyet 70—71 millióról tenne jelentést. így alkalmasint igazuk van a szakszervezeteknek, midőn azt állítják, hogy a Bureau of Labor Statistic mindenféle trükkökkel igyekszik leki- csinyleni a munkanélküliek számát. De a tény az. hogy az alkalmazottak jelentékeny emelkedése nélkül is a nagy korporációk profitja igen nagy emelkedést mutat. Ebben a tekintetben a nagy korporációk nem hazudnak, hiszen minél nagyobb profitot jelentenek, annál több adót kell fizetniük s az ilyen dicsekvésből már ők sem kérnek. A nagy titok Mi magyarázza meg azt, hogy ugyanolyan munkaerővel állandóan nagyítani tudják a termelést és igy egyben a profitot is ? Erre a nagy titokra két “bűvös” szóval adnak választ. Az egyik az “automation”, a másik pedig “credit expansion”. Nézzük csak, mit is jelentenek ezek a kifejezések. AUTOMATION: Az egyre fejlettebb önműködő automata gépek bevezetése. Ezen gépekkel egyre több és több munkást helyettesítenek. Az uj “electronic” ipar olyan tökéletes gépek építését tette lehetővé, amelyek az irodai alkalmazottak számát máris felére redukálták. Egyelőre igazán nagy mértékben csak az irodákban alkalmazzák, de rövidesen sorra kerülnek a műhelyekben is. CREDIT EXPANSION. Miután az automata gépek nagy munkástömegeket szorítanak ki munkából, ezzel esik a munkástömegek vásárlóképessége, igy kellene, hogy ezt már lássuk a békés célokat szolgáló iparok hanyatlásán. Ezt azonban ellensúlyozzák azzal, hogy akik dolgoznak, azoknak szinte korlátlan hitelt nyújtanak és ugyanakkor a hirdetés mindenféle ravasz trükkjét felhasználják, hogy vásárlásra csábítsák őket. A munkások hitelre veszik a bútoraikat, a házukat, az automobilt, sőt még a szórakozást szolgáltató televíziót is. Hogy mindezeket megvásárolhassák, a hiteleiket túlságosan ki kellett terjeszteni. Hogy ez valójában mit jelent, megértjük, ha gondolunk arra a John Doe-ra, aki kétszáz dollárjával csekkszámlát nyit és mindjárt annyi csekket forgalomba is hoz. Eszerint ennek a John Doe-nak négyszáz dollárja van forgalomban, holott csak kétszázzal rendelkezik. Ugyanez a dolog áll jelenleg az egész munkásosztályra, — kétszerannvi összeget költ, mint amivel valójában bir. Ez rendben van mindaddig, amig az esedékes részleteket fizetni képes. De ha egyszer megakad, akkor jön aztán a hacld-el-hadd!! Az intő jelek Hogy a háborús iparok lefokozásával egyre közelebb jutunk ezen kritikus időkhöz, azt tisztán mutatja az eladásra kínált s az utcákra, az üres telkekre és mindenhová elhelyezett úgynevezett “secondhand” (ócska) automobilok rengeteg száma. Soha ilyet a világ még nem látott. Mindenfelé, szerte az országban, még a legkisebb városokban is az ócska kocsik óriási tömegét ki- nálgatják vételre; teli rakják velük az összes üres telkeket olyannyira, hogy síig lehet mozogni tőlük, holott az automobil ipar jelentékeny része még mindig háborús rendeléseken dolgozik. Mi lesz, ha a teljes ipar megint csak a békebeli automobilokat fogja gyártani, ha már ma is oly nagy a fölösleg, hogy képtelenek az elhelyezésére ?! Minden jözaneszü ember tudja tehát, hogy ez az erőszakolt, szintetikus prosperitás nem tarthat örökké. Viszont, — leszámítva az árak esésére játszó pár tőzsde-manipulánst — senki sem akar depressziót. Azért az arra hivatott intézmények és egyének különböző terveket ajánlottak annak elhárítására. Ezen tervek közül egyesek részben más gyakorlati megvalósítást is nyertek. Ilyen intézkedés például a New Deal adminisztráció által kezdett társadalmi biztosítás, a munkanélküli segély, az aggkori penzió, stb. is. Ezért ezen intézkedéseket még az utóbbi években is kiterjesztették, noha a jelen adminisztráció igazi urai gyűlölettel tekintenek minden olyan intézkedés felé, amelynél az állam nincstelenek segítségére megy. Ezt már szocializmusnak, kommunizmusnak bélyegzik, amitől jobban félnek, mint a tüztől. Irodalmi képviselőik az ilyen irányzatot a “stateism” szóval jelölik s annak továbbfejlesztésétől óva intik Amerika népét. Garantált évi bér De a szakszervezeti vezérek is jól látják, hogy a jelenlegi magas kereseti alkalmak nem tarthatnak örökké. Ezek tehát előálltak a garantált Nov. 17, 1955. évi bérek eszméjével. Úgy vélik, hogy ha a munkáltatók bizonyos minimális évi keresetet biztosítanak alkalmazottaik részére, akkor azzal a depressziót el lehet kerülni. Két évvel ezelőtt, midőn a CIO vezérkara felvetette ezt a gondolatot, a munkáltatók csaknem egyhangúlag azt mondották, hogy az még álomnak is merész. És ime, most már pár nagy korporáció (Ford, General Motors, stb.) belement a dologba. (Bár ez a “garantált évi bér” alig egyéb, mint egy kis extra munkanélküliségi segély.) Belementek, mert mint látható, a garantált évi l)érek, ha általánosan bevezetik, teljesen el fogják söpörni a kisebb iparvállalatokat. Csak az igen nagy korporációk bírják ki huzamosabb ideig, hogy fizessék munkásaikat akkor is, ha nem dolgoznak, — avagy gyártsanak árukat, amiket nem tudnak eladni. A garantált bérek tehát jobban meggyorsítják az iparok összpontosítását, mint az automatizálás, vágj7 bármily más eddigi ipari forradalom. Természetesen nemcsak a nagy korporációk és a szakszervezetek, - hanem a kisebb üzleti érdekeltségek, — a második meg a hannadik bástyát alkotó üzletek, iparvállalatok — is érzik, hogy valami baj van és tenni kellene valamit. Ezeknek képviseletében közel 1,000 küldött tartott többnapos tanácskozást a napokban Pasadena, Cal. városban. Ezen tanácskozás elsősorban is arra az eredményre jutott, hogy a garantált évi bér “nem praktikus” s széles rétegekben kivihetetlen. Profit-részesedés Garantált bérek helyett a “profit-sharing” rendszer általánosítását ajánlják. Ez a terv lényege ez: Az iparvállalatok adjanak másodosztályú, SZAVAZATRA NEM JOGOSULT részvényeket alkalmazottaiknak, akik ezen részvényeknek megfelelő arányban részesülnek a profitból. Ha nagyobb a profit, akkor többet kapnak, ha kisebb, akkor kevesebbet. így minden munkás egyéni érdeke lesz, hogy a vállalat profitját növelje. Nyilvánvaló, hogy az ilyen rendszer az ipai-- vállalatokat teljes egészében meghagyja a jelenlegi tulajdonosok kezében s a munkásoknak semmi beleszólást sem enged az iparok irányításába. Ez a rendszer, ha valóban meghozná a kívánt eredményt, akkor a munkáltatók részére ideális állapotot teremtene, mert az iparok feletti korlátlan hatalmukat örkösitené. A pasadenai tanácskozáson résztvett delegátusok adatai szerint 16,000 ipari, kereskedelmi és pénzügyi vállalat áll a “profit-sharing” ajánlat mellett, igy nem leszünk meglepődve, ha a közeljövőben a kereskedelmi sajtóban, a rádión és a televízión át sokat hallunk még erről az ajánlatról, amely noha már elég régi keletű, de most egyszerre úgy állnak elő vele, mintha egészen uj dolog lenne. íme, nagy vonalakban vázolva ezek a legfontosabb problémák, amik ma az amerikai tőkés termelés haszonélvezőit foglalkoztatják. “Ámde ur és családja” Harry Schwartz, a “N. Y. Times”-ban irt cikksorozatot a Szovjetunióban tett “beható” tanul- mányutjáról. Mondani sem kell, hogy igyekezett mindent, amit látott, rosszra magyarázni. Mindazonáltal akarva, nem akar va, el kellett ismernie olyan vívmányokat is, amelyeket még zavaros feje és zavaros lelkiismerete ellenére sem hallgathatott el. De ezt is csak olyanformán cselekedte, ahogy kitűnő Bódog Andrásunk megállapította szellemes cikkében, az “Ámde ur és családja” boncolgatásai folyamán, amikor leleplezte a tőkés újságírók kicsinyes mesterkedéseit, amiket űznek a kötőszavak fonák és nevetséges használatával. Bódog András felkérte olvasóit, hogy gyűjtögessék ezeket a mulatságos erőlködéseket, mert ezeknek a felismerésével lehet a legjobban a sorok közt olvasni tudni. Most hát mi is idézünk egy gyöngyszemet olvasóink és Bódog András mulattatására: “Nacionalizmusra, valamint gazdasági tényezőkre alapult ellenzést (dissidence) csak Erivan- ban találtam, Örményország fővárosában. Ez az eltérő vélemény létezik, DACÁRA ANNAK, HOGY a szovjet kormány serkentette (encourage) az örmény kultúrintézményeket és megteremtette Örményország első modern iparágát, — beleértve a világ egyik legnagyobb mügumigyá- rát — Erivanban.” 2
