Amerikai Magyar Szó, 1955. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1955-10-27 / 43. szám
October 27, 1955. AMERIKAI MAGYAR SZÓ s (GEHCSI MARGIT IRÄSAll LOS ANGELESI EMLÉKEK Amikor a losangelesi Munkás Otthonban együtt ültünk — mi messziről jöttek —, mindenki elbeszélte utjának kellemes és kellemetlen részleteit és bizony volt elég mondanivaló. Én inkább a mások tapasztalatait élveztem, de most én is szeretném pár szóval elmondani utunk és ottlétünk érdekesebb részleteit. Miért menjen ily hamar feledésbe a sok szép élmény, amire a lapkonferencia sokunknak alkalmat adott. Nekem két ok miatt örökre felejthetetlen marad ez a “kirándulás.” Először is, ez volt az első repülésem. Mindig hallottam, hogy ilyenkor félni, izgulni szokás és kiváncsi voltam, hogy reám milyen hatássalvlesz, de csak a nagy tolongó tömeget láttam, amint bucsuzkodnak egymástól és az ilyen jelenet engem is mindig elérzékenyit. A másik okom pedig az volt, hogy ezen az utón történt első összekoccanásunk a barátnőmmel a Katóval, akivel együtt utaztunk. Vitánk elég hevesen ment, ami már azért is eseményszámba megy, mert nyolc éven át minden hónapban együtt éltük át a keveset kereső munkások életének legkínosabb — ugyanakkor legszigorúbb kötelességét, amikor együtt fizettük a lakbért és a többi velejárókat, de összekoccanásunk eddig még nem fordult elő. De erre még visszatérek. Mikor a repülőgépen elfoglaltam helyemet, bár úgy éreztem, mintha csak a vonatban ülnék, mégis követtem azok példáját, akik gondosan előkészítették azt a bizonyos, gondosan kibélelt zacskót, amibe szükség esetén bele lehet “lehelni”, mert az utolsó percben kapkodva úgy járhatnak — mint mindennel az életben, — hogy az egyiknek sikerűi, a másiknak nem. Ez a repülés csak Chicagóig tartott. Éjjel két órakor értünk oda és vonatunk reggel tízkor indult, igy a közbe eső pár óra alatt 12 milet utaztunk taxin a vasútállomásig, szállodát kerestünk, úgy a vonatnál, mint az állomásnál, ki és be “check”-oltunk, ettünk és aludtunk. Hogy mindezt a pár óra alatt hogy qsináltuk meg, azt nem tudom, de megcsináltuk! A vonattal d. e. tiz órától másnap d. u. két órakor érkeztünk Williams-be. Ugyanis tervbe vettük, hogy megnézzük a Grand Canyon-t. Onnan autóbusz vitte be az utasokat a két órai távolságra levő Grand Canyonhoz gyönyörű, sima, vörös utón, amelynek csak a közepén húzódott egy szép fehér esik. Ott nagyszerű elhelyezkedés, nagyszerű ellátás várt bennünket. Idáig minden szép simán ment. Másnap reggel 9 órakor vár a bus a ház előtt és vitt a Grand Canyon egyik oldalán félkörben, megmutatva ezt az elképzelhetetlen szépségű, mélységű és színezetű völgyet. 12-re visszahozott bennünket luncholni és egy órakor körülvitt a másik oldalát mutatva be. Ennek a helynek az érdekességét nem is próbálom leírni, nem is lehet! Csupán annyit akarok megjegyezni róla, hogy az Isten ezt nem teremthette meg hat nap alatt! S hogy ez nekem még felejthetetlenebb legyen itt vesztem össze a Katóval! Ugyanis még este kihirdették és táblára is ki volt Írva, hogy lehet menni autóbusszal, lóháton vagy szamárháton. Mit tegyünk és hogyan tegyük? Ez a kérdés foglaiKoztatja most a “Kanadai Magyarok Szövetsége” név mögé bujt 30 volt közéleti vezetőt, urat, papot, polgárt és katonát. Ez a kérdés igy volt megfogalmazva a Kanadai Magyarság c. nyilashangu lapban: “Mindnyájan úgy érezzük, ... hogy döntő események felé közeledünk. Hogy az eredménytelenül elpocsékolt évek után sürgősen tennünk kellene valamit. Feledve a nehézségeket, keserű csalódásokat, mindannyian változatlanul készen állunk minden erőnket és szellemi képességeinket (!?) a közös cél érdekében mozgósítani. A kérdés ami felmerül bennünk csupán az, hogy mit tegyünk és hogyan tegyük!” No de ilyet! Tanácsra van szükségük az eszem- adtáknak! Hát én megpróbálom a legjobbakat. Ami az elpocsékolt éveket illeti, hát igen, itt baj van. Tiz év az bizony nagy idő. És a magyar paraszt annyira udvariatlan lett, hogy nem hajlandó az urak után küldeni a rendes lénungot. Pedig a 10 év alatt már egy pár fizetésemelésÉn azt indítványoztam a Katónak, hogy menjünk lóháton. Azt hittem azt mindenki belátja, hogy egy lassan ügető ló hátáról csak többet láthat az ember, mint az autóbusz ablakából, habár több helyen megállt és ki kellett szállni. De a lovak lemennek egy már erre kidolgozott utón a mélységbe! De Kató erről hallani sem akart. Nem akarom leírni az ezer kifogást amit használt, de én ragaszkodtam indítványomhoz és igy a vita nagyon hevesen ment. A végén aztán— mégis én engedtem. Pedig úgy vágytam egyszer lovagolni! Úgy képzeltem, hogy Kató egyszerűen felpattan a ló hátára, engem meg majdcsak feltolnak rá valahogy — és ha sehogy se menne, akkor megyek csacsilábon. Igaz, hogy valaha azt olvastam, hogy ha a ló megérzi a szamárszagot, megáll, nem megy tovább, vagy megbokrosodik. De láttam, hogy ezek az állatok megértik, hogy csak együtt haladva érhetnek célhoz. Másszóval, a négylábúikat meg lehet tanítani. Utunk további érdekessége a végnélküli ko- párság volt. Ilyen óriási használatlan, vagy használhatatlan területről fogalmam sem volt, azt felváltotta a hatalmas Mississippi folyó, amelyhez a néger rabszolgák mérhetetlen szenvedésének emléke fűződik, soká haladtunk mellette, elel kanyarodott tőlünk, de ismét visszatért. Vonatunk négy órát késett, valahol az eső kimosta a sínek alól a talajt. Ez négy órai pótolhatatlan veszteséget kozott nekünk amit sohasem fogok megbocsátani -a profitéhes vasuttmágná- soknak. Természetesen pihenésről szó sem lehetett, alig vártam, hogy szemtől-szembe állhassak drága asszonytársaimmal, hisz olyan régóta ismertük egymást, csak még hem találkoztunk. S éreztem, hogy mind viszonozzák azt a meleg szerete- tet, amellyel leveleim végén mindenkor üdvözöltem őket. S mikor megtudtam, hogy elsinorei drága asszonyainkkat is személyesen megismerhetem, nagyon boldog voltam. Itt csak azt sajnáltam, hogy nem tölthettünk több időt együtt, — de ami késik, nem múlik! Keresni fogjuk az alkalmat, hogy ismét együtt legyünk. Közben — hívtak és vittek bennünket kedves barátaink, hogy rövid vakációnknak minden perce ki legyen használva, amit sohasem fogok elfelejteni. ^Aztán eljött a visszautazás ideje és ezt ismét egy kis összekoccanás zavarta meg. Én ugyanis, látva, hogy milyen olcsó ott a gyümölcs, azt mondtam Katónak, hogy hozzunk magunkkal legalább két-három szép nagy dinnyét. Gondoltam, az nem romlandó és mennyi ideig fogjuk a jó zamatos, tövén érett dinnyét élvezni... de ó hallani sem akart róla. Most azonban nem heves- kedett, nagyon szépen megértette velem, hogy ne vigyünk mi innen dinnyét, ne vigyünk semmiféle gyümölcsöt. Vigyük magunkkal csak a gyönyörű emlékeket. Emlékét annak a ríagysze- rü fogadtatásnak, annak a figyelemnek és szeretetnek, amelyet drága asszonytestvéreink velünk éreztettek. Velem, amiért személyesen megismerhettek és amiért Katót viszontláthatták. Csak ezt vigyük, mert, Az emlék oly virág:, mely el nem hervad soha. Melyet féreg nem rág és vihar sem hord tova. Gyüjtsiink csokorba amennyit csak lehet, És őrizzük meg köztük a Iosangelesi, elsinorei és perrisi gyönyörű emlékeket. nek is kellett volna lenni! Az urak biza’ hibát követtek el! Nem kellett volna az összes botosispánokat is kihozatni ide Kanadába vagy Amerikába! Most aztán nincsen odahaza, aki a munkáson és paraszton kiszorítsa azt, ami az uraknak járna. A zsandárokat is otthon kellett volna hagyatni, akik összeszedték volna a paraszttól párbérbe a pokrócot, párnát! Mi haszna, ha a botosispánok, meg a zsandá- rok most együtt sóhajtoznak, hogy mit kéne tennünk! Hogy mi lesz! Mert ilyen a szocializmus! Nem törődik a volt urakkal. Sőt örül, hogy megszabadult tőlük. Hogy mit tegyünk? Megmondom önöknek. Most adta ki a magyar kormány az amnesztiarendeletet. Ez mindazokra vonatkozik, akik a kapufélfának azt se mondták, hogy “papucs”. Csak úgy kutyafuttába nekivágtak a nagyvilágnak. Ez a rendelet az urakra vonatkozik. Most odahaza úgyis nagy hiány van munkaerőben, lóerőben. Lehet, hogy még az elmaradt 10 évi lénungot is kiutalja a magyar nép, ' annyira kell a dolgos kéz. Ha mégse tartanának erre igényt, akkor odaS----------------------------------------------------------\ Ofuaóőink írjak . . . k_______________________f Amit el kellett volna mondanom... A Cleveland E. S. Női Kör október 15-ikén kártyás társasestélyt rendezett, amely elég szépen sikerült. Kávé és fánk volt felszolgálva. A fánkot Mrs. Pitro sütötte és valamennyien megállapítottuk, hogy olyan finom fánkot kevesen tudnak sütni. Volt aztán finom kolbász savanyú- káposztával, amit Mrs. Delbo készített. A sikeres figyelmes rendezés és felszolgálás Mrs. Ká- lóczi munkáját dicséri, amelyben nagy segítségére volt Mrs. Görög, Mrs. Aczél, Mrs. Rácz. A belépti és sorsolási jegyeket Mrs. Kocsis és jómagáim árultuk. Mielőtt a sorsolás megkezdődött volna megkértek, hogy én köszönjem meg a vendégeknek a megjelenésüket. Hát én bizony sok minden vagyok, csak szónok nem vagyok, tehát pár percnyi vita után csak annyit mondtam, hogy “köszönöm a megjelenésüket” és aztán megkezdtük a sorsolást, ugv az ajtódijakét mint a többi tárgyakét. Itt jegyzem meg, hogy Mrs. Rácz két cserép afrikai' violát ajándékozott, ami gyönyörű volt. Én bizony csak amikor hazajöttem, akkor jutott eszembe mennyi mindenről lehetett volna beszélni, mert talán az--.emberi történelemben soha nem volt olyan szükség a munkás nép összefogására, mint napjainkban a béke megőrzésére. Sokan nem jönnek el a Munkásothonba, mert féltik munkájukat, üzletüket. Mi, akik ott voltunk semmit sem féltünk csak a békét. Mert mi tudatában vagyunk annak,’ hogy a háború mindent elvisz, amit féltei, munkástársam. Szabóné. Ohio M. RAPPAPORT MEGTISZTELÉSE örömmel értesülünk arról, hogy a clevelandi munkástársak és a haladás másnemzetiségü hívei is társasvacsora keretében fogják megtisztelni Rappaport Morris munkástársat november 19-én este 7-kor a Cleveland East Sidei Munkás Otthonban, 75-ik születésnapja alkalmával. Rappaport munkástárs az amerikai munkás- osztály és az amerikai magyarság leghübb fiai közé tartozik. Rendületlenül és megfélemlithetet- lenül és hozzátehetjük, fiatalos lelkesedéssel és energiával dolgozik a clevelandi haladószellemü magyarság intézményei, az amerikai magyar munkássajtó érdekében. De nemcsak ezekért. Nincs az amerikai demokrácia és a béke védelmének olyan ügye, amelynek érdekében áldozatot ne hozott volna, vagy ne hozna, amikor szükség van rá. Nem tudjuk, hányán lesznek a bankettjén, reméljük a Munkás Otthon tulkicsinynek bizonyul ezen alkalomra. De ha mindazok ott lennének, akikért Rappaport munkástárs az ő könyörületes szive diktátumaként és öntudatos munkás meggyőződéstől hajtva már tett valamit, akkor ezrek és ezrek lennének ott. Tudjuk gondolatban ott is lesznek ezek. A clevelandi magyar testvérek feladata lesz az, hogy SZEMÉLYESEN is minél nagyobb hányaduk tisztelje meg a mi szelhetett kedves “Rappi” munkástársunkat. Kívánunk neki sok, sok áldásos munkában gazdag esztendőt még. * 2 át van a Nagy Ferkó, a nagy farmer. Úgy tudom sokezer aker földdel rendelkezik és örömmel látja az urakat. Állítólag a brandforti volt antibolsevista társaság már odaköltözött a dohányszakértővel együtt. Az urak kiadták a jelszót, hogy “induljanak a 2 és 10 dollárok száz egyesülettől ezer és tízezer hazáját még mindig szerető kanadai magyartól, kezdjük el a nemes versenyt.” Hát kérdem én nemes urak! Tényleg azt gondolják, hogy Kanadában annyi “Pali” van? Én nem hiszem, hogy van a régi és uj becsületes kivándorlók közt olyan fa fejű, aki az odahaza hagyott testvéreire önök által szóratná a piszkot és Borshyk, Eckhardték vagy Ruzsáék szövetségében akarná az odahaza maradt fajtáját visszalöketni az 1848 előtti jobbágysorba? Se- honnai, aki erre pénzt ad önöknek, minden, csak nem magyar. Pálfi
