Amerikai Magyar Szó, 1955. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1955-10-27 / 43. szám
JEL AMERIKAI MAGYAR SZÓ October 27, 1955 'lllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllilllii OLVASÁS KÖZBEN írja: Márky István lllllllllllllilllllllHIIIII^ Ha szellemileg fiatalok akarunk maradni . . . Korunk egyik tragédiája, hogy igen sok munkából kiöregedett ember teljesen magára van hagyatva. Bár ezek közül sokaknak meg van a létminimumhoz szükséges anyagi jövedelme — minek folytán utolsó éveiket nem kell a túlzsúfolt és hiányosan felszerelt városi aggmenházak- ban eltölteni — mégis állandóan ott kisért náluk az egyedüllét érzése. Az ötvenen felüli ember, valami oknál fogva, már rendszerint elveszíti fiatalkori barátait és legnagyobb szomorúságára rájön arra, hogy milyen nehéz uj barátokat szerezni különösen pedig a nálánál fiatalabb emberek között, akik talán a legjobban pótolhatnák a veszteséget. A legszomorubb azonban az a törvény, hogy az öregeket a társaságban mellőzik, sőt, mondhatni azt is, hogy kerülik őket, aminek egyik oka. hogy társalgásuk unalmas, sablonosán maradi, vagy pedig a másik véglet, túlságosan fecsegő. Sok öregből szinte lélegzetvétel nélkül folyik a szó és csak nagy ritkán engedi szóhoz jutni a beszélgető társát. És ez a zavarbaejtő, rossz szokás, még akkor sem bocsátható meg, ha véletlenül a társalgás témája valóban érdekes és tanulságos, hát még ha, — mint legtöbb setben — arról beszél az illető, hogy neki mennyi boldogtalanság, szerencsétlenség, betegség és mi minden rosszal kellett megküzdeni élete folyamán. Nagyon sok esetben az öreg egyének emlékezőképessége közelmúlt időkre vonatkozólag nagyon hiányos, viszont az ifjúságuk némely mozzanataira nagyon élesen emlékeznek és egy-egy nekik különösen tetsző eseményt nap-nap után lelkesedéssel elismételnek, úgyhogy környezetük már kivülről tudja: “na, most jön a pergőtűz, utána a hurrá! és a szuronyroham...” A nők esetében: “nekem bizony minden ujjamra akadt egy kérő, szép gazdag legények is voltak közöttük, de hát mégis ehhez mentem, mert hát az a szerelem...” Aztán kezdődik az órákra nyúló megokolás. Valamikor 1620-ban egy fiatal angol iró, Owen Feltham, irt egy könyvet, amelynek cime: “The Misery of Being Old and Ignorant”. Mint ahogy a könyv cime is mutatja, már abban az időben rájöttek, hogy nagy problémái vannak a meg- öregedésnek, — de ha emellett még szellemileg is lemaradnak, akkor igazán nem várható más, mint az elhagyatottság és az egyedüllét. Müveit emberek már akkor megegyeztek abban, hogy azok az öregek, akik koruk dacára is érdeklődtek a napi események iránt, szerettek olvasni és olvasnivalójukat jól megválasztották, soha nem érezték az egyedüllét súlyos terhét. Mert ezek nap-nap után “a nagy és intelligens emberek társaságában éltek”, minélfogva az ilyen öregeknek a fiatalsághoz való viszonya is kellemes és kívánatos volt. Lélekbúvárok ma is gyakran idézik ezeket a megállapításokat, ami úgy látszik sosem évül el. A szellemi elöregedés elleni egyedüli védekezés tehát nem egyéb, mint lépést tartani az idő menetével, tanulmányozni, olvasni jó könyveket és újságokat és folytatólagosan keresni, kutatni azon életigazságok után, amelyeknek gyakorlati megvalósítása életünk követelménye. Olvasás és tanulmányozás révén sok olyan értéket és érdekeltséget tárolhatunk el agyunkban, amelyek révén már nemcsak kellemesen, de némi hozzáértéssel is elbeszélgethetünk a fiatal generációval is, akik ezáltal hajlamosabbak lesznek a közelebbi barátkozásra is. Az én iskolámban volt egy Gróf József nevezetű földrajztanárunk, akitől ugyancsak kevés földrajzi ismeretet tanultunk, mert nagy hazafi lévén, az óra felét az átkos Habsburg-dinasztia elleni gyűlöletének magyarázatával töltötte: tizenöt percet a tantárggyal, és tizenöt percen át pedig igy magyarázott: “Fiuk, ne feledjétek el azt, hogy az ember életében a saját egyéniségével tölti a legtöbb időt. így tehát a legjobban teszi, ha holta napjáig műveli iftágát, s a tudós kincseit elraktározza agyában. Mert csakis igy élvezheti saját egyéniségének társaságát”. Persze ehhez soha nem felejtette el hozzátenni, hogy magyar népünket is a tudás hatalma révén szabadíthatjuk fel, a gyarmati elnyomás és kizsák, / Bemutatjuk Ámde urat s családját Irta: BÓDOG ANDRÁS Kedves olvasóm! Engedd meg, hogy ezennel bemutassam neked a jóságos ÁMDE URAT és egész kedves családját: ez itt a drága Ámde ur saját személyében, mellette drága hitvestársa ELLENBEN asszonyság, ezek itten nyakigláb fiukáik: MINDAZONÁLTAL és MÉGSEM, itt vannak szépséges leánykáik is, ketten vannak és a szende NOHA és MÉGIS nevet viselik. Angolul ÁMDE ur, MISTER BUT-nak tituláltatja magát, a család többi tagjai pedig NEVERTHELESS, WHEREAS, ONLY, THOUGH és egyéb hasonló nevekkel tisztelkednek. Vagyis egyszerűen szólva az ellentétes kötőszók népes családja ez, melyről a felszínes közhiedelem mindig csak azt tartotta, hogy a nyelvtanban viselnek valami szerény hivatalt, nem sejtvén, hogy ha nem is hirdetik fennszóval, az életben sokkal fontosabb hivatást töltenek be. Ha igazságosak akarnak lenni hozzájuk, akkor BUT ur, azaz Mister ÁMDE és egész családjának minden tagja úgy járna-kelne a világban, mint azok a daliás, izmos fiatalemberek, akiket a fürdőhelyeken látunk nyaranta, fürdőruháikon a büszke felírással: “Életmentő”, vigyázva az usz- kálókat, hogy kimentse a mély vízben valamiért bajba került íürdőzőket. Hasonló hivatásukért az ellentétes kötőszók családjának minden egyes tagja megérdemelné, hogy nagy “Mentő” felirásu szalagot viseljenek a mellükön keresztbe. Mert ők az újságírók állásmentői, a politikusok álláspontmentői és általában azok, akik az óvatos és fontolgatva haladó embert kihúzzák a vízből, amikor elvesztette lába alól a talajt. Hogyan kerül egy fürdőző bajba, ha nem szabad úszó? Ott lubickol a sekélyes vizben. A viz olyan szelidnek látszik, olyan ártalmatlannak. De a fenék sáros, iszapos és olyan unalmas ott közel a parthoz. Teli is van más fürdőzőkkel, alig lehet mozogni tőlük, hát kicsit beljebb merészkedik, ahol már kevesebben vannak és lehetne jobban úszkálni. Az úszás könnyű dolognak látszik, amig a kezdő úgy gondolja, hogy lába éri a földet. Egyre merészebb lesz és egyszer próbál leállni, de nem érzi a talajt a lába alatt. Elfogja a rémület és egyszerre elfelejtve eddigi kis uszó- tudományát is, csak csapkod, kapkod, vizet nyel, alámegy és ha nem jönne az életmentő sebtiben, hogy kihúzza a biztos partra, Isten tudja, tán végleg alámerülne a mély vizben. így jár sokszor az előadó, politikus és a “szabad sajtó” képviselője is. Amig kezdő úszó csak ott élvezkedik századmagával a térdigérő vizben, közel a parthoz, ahol ha piszkos, sáros is a fenék, de biztosan az uralkodó politikai hatalmasok és laptulajdonosok tetszése szerint töpörög és nyikorgatja ugyanazokat az unott szólamokat és lapos ostobaságokat. De előbb-utóbb a szóban- forgó iszapuszó megunja az egyhelyben való csapkolódást (hát még a közönséges polgár, hogy unja) és elhatározza, hogy szabad úszó lesz. Távolabb merészkedik a biztos partoktól. Hiszen olyan könnyűnek látszik tempózva szelni a vizet, csak azt tartsa az ember, hogy merre a part és lábával ha kell, érhesse a fenéket. Ha jól csinálja, gondolja magában, még nagy fiú lesz, fizetés- emelést kap vagy efajta. Tehát, mondjuk a politikus, elhagyja a “vasfüggöny”, a “vörös szolgaság”, “a szovjet összeomlóban van”, “a magyarok éheznek” és hasonló szólamok sáros, agyontaposott parti vizeit és nagy körültekintéssel óvatosan tempózni kezd a tények mélyebb és tisztább vizei felé. Manapság még a legostobább fejekben is derengeni kezd, hogy e szólamok kezdenek kimenni a divatból, mint ahogy nemes elődeik a valamikor olyan népszerű “orosz nőközösség”, “szabad szerelem” és hasonlókról szóló szólamok kimentek a divatból a nők által megerőszakolt magyar fiatalemberekkel együtt. A bécsi kávéházakban kiagyalt és 2 dollárért darabonként árusított “hiteles magyar- és csehországi értesülé- sek”-nek is lement az ára 25 centre és igy se nagyon kell. Túlsók amerikai járja és látta meg körül a világot újabban ahhoz, hogy Amerika népe. a sárosparti vizeket csapkodóknak elhiggye, mányolás alól. És mennyire igaza volt! Nem árt tehát, ha egy kissé elgondolkozunk a fentieken, öreg barátaim. Hátha találunk benne példamutató, megszívlelni valót. hogy a tényszerűség és igazmondás tiszta vizeiben úszkálnak. Tehát közéleti ember, politikus, újságíró ma már kénytelen, hogy nekidurálja magát, megpróbálja, hogy milyen a “szabad úszás”. Mint minden iszapuszó, ő is azt képzeli, hogy csak csinálni kell a megfelelő uszómozdula- tokat és kutya baja se történhet. Elég, ha szem előtt tartja, hogy a “szabad világ” mégiscsak nagyszerű— és szélesen kitárja karjait, mintha Francót vagy Rheet akarná ölelgetni: ez a kartempó; a “nemszeretem” országokban pedig valami mindig rosszul van: tehát az úszó maga alá huzza a lábát és rúg vele. Mert ez tudniillik a lábtempó. Úgy látszik előszörre. hogy ennyi már elégséges a 'szabad úszás tudományához. Csakhogy a tények és valóság tisztább vizei mélyen járnak. A kezdő úszó nyújtogatja a lábait és rémülettel veszi észre, hogy nem éri a fenéket. Egyszerre elfelejti az úszást és kétségbeesetten csapkod-kapkod, mit tegyen. Szerencséjére a mindig éber mentő ÁMDE ur észreveszi és sebtiben kihúzza a partra. Meg van mentve. Magyarországon is volt ilyesmi hajdanában- danában. Újságíró, aki megbecsülte szüleit, a hatóságokat, kiadóját, de ha nem is — akkor féltette 200 pengős állását, tudta jól, semmiféle ur nem lehet teljesen tökéletlen, minélfogva ha a muszájból összekeveredett vele — ÁMDE ur ELLENBEN asszonyság vagy valamelyik családtaggal kihúzatta magát a vízből. Tehát amikor egy lovat elloptak, akkor a “lókctő cigányt a csendőrség elfogta. . ” Ez volt a vége a dolognak. Hasonlóképpen minden betörés gyanúsítottja egy “munkáskülsejü” egyén volt. Ki egyebet lehetett volna betöréssel gyanúsítani? “A betörést Kis Pál állásnélküli asztalossegéd követte el.” Pont, semmi több. Amikor azonban a valódi tettest megtalálták kitűnt, hogy “a megtévelyedett ember jobb nevelésben részesült, ÁMDE rossz társaságba került.” És ha már nem lehetett eltussolni, mert az úriember immáron harmadszor ürítette ki az árvák letett pénzét, akkor az újság megírta, hogy a sikkasztó ur “MINDAZONÁLTAL igen szerény ember volt, akit mindenki szeretett és CSAK gavalléros hiszékenysége és jószive vitte a téves útra.” Ez kevésbé gavalléros és úri nyelven szólva annyit jelentett, hogy a vén szamár szeretőket tartott és dorbézolt. (Folytatjuk) A New Gastle-i vérengzések háttere * (Folytatás a 3-ik oldalról) “vészhelyzet” leküzdésére, nem egyéb, mint a garantált évi bér — más kifejezéssel a munka- nélküli segély pótléka, valamint az az uj erő, amelyről a munkásság feltehetően tanúbizonyságot fog tenni gazdaságilag és az 1956-os politikai kampány során, az egybeolvadás tárgyában december havában összeülő konvenció lezajlása után. Edward A. Rumley ügyvezető titkár, a hírhedt reakciós kongresszusi kijáró által aláirt CCG-levéllel együtt egy levelező lap is ment ki, amely Walter Reuther karikatúráját ábrázolja, mint kövér, szőrös vadembert, aki tigrisbőrbe van öltözve, azzal a megjegyzéssel, hogy ő a “monopolista szakszervezet ura, aki hold-upolja a szegény kis védtelen, láncravert emberkét, ezt pedig ‘rabul ejtett ipar’-nak nevezik.” A “munkásság” — egy pici kis megzavarodott alaknak van feltüntetve, aki azt rebegi: “Ez a Frankenstein engem is elpusztíthat”. A levelezőlapok e gonosz szövegért mint tekintélyre Donald Richbergre hivatkoznak aki 20 évvel ezelőtt egy rövid New Deal-időszak után elsavanyodott és Amerika legreakciósabb köreinek propagandistájává szegődött el. Az AFL és a CIO vészeshangu figyelmeztetéseket küldött szét a munkásságot fenyegtő veszedelemről, sajnos azonban nem látjuk jelét a munkásság soraiban egy erőteljes ellenmozgalomnak, hogy szembeszálljanak a Kohler-New Castle- formulával. Mindössze előkészületeket tesznek a december 5-iki AFL-CIO egybeolvadási konvencióra. A UAW maga erélyes kampányt folytat sztrájkjai támogatására. De a munkásság a maga egészében nincs sehol a UAW sztrájkjainak támogatásában. A bizonyíték eközben egyre több, hogy1 a Kohler-New Castle által felbátorított munkáltatók kényelmesen kidolgoz- szereiket, a New Castle-i mintaképet.
