Amerikai Magyar Szó, 1955. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1955-09-22 / 38. szám

6 AMERIKAI MAGYAR SZÓ September 22, 1955. TURISTÁK IS LEBOHTJÁKA “VASFÜGGÖNYT” f AHOGYAN ÉN LÁTOM -' \__________írja: EHN___________^ Miért örülünk Iharos sikerének? Alig három hónappal ezelőtt Angliában két vi­lágrekordot döntött meg Iharos Sándor magyar sikfutó és ime, két hónappal később Helsinkiben ismét világrekordot állított fel'a kiváló atléta. A magyar átléták szenzációs sikereit rendsze­rint vita követi, amely hivatott lenne annak a kérdésnek az eldöntésére, hogy a testedző spor­tok alkalmasak-e a népek közötti barátság^foko- zására, a kultúra fejlesztésére, vagy csupán arra valók-e, hogy a nemzeti sovinizmust legyezges- sék, a militarizmust ápolják és főként a hazárdi- rozási szellem élesztősével egyének és csoportok profitjának szerzésére használják? Kétségtelen, hogy bizonyos sportok álneve mö­gött szerte a világban vigan folyik a svindli és a profitszerzés. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy az úgynevezett egyéni vállalkozások és a fokozott kizsákmányolás korszakában nemcsak, a sportot, hanem minden mást: va tudományt, mű­vészetet, zenét is profitszerzésre használják. Amikor egyes nemzetek tevékenységét és sze­replését bíráljuk a sport terén, akkor — néze­tünk szerint — feltétlenül figyelembe kell ven­nünk, hogy melyik nemzet, milyen indokkal és milyen célzattal szerepelteti ifjúságát a fizikai képességek versenyében. Nem meglepő, hogy amikor tavaly a nyugatnémetországi futball csa­patnak átnyújtották a meg nem érdemelt bajnoki serleget, a zenekar a “Deutschland Uber Alles-t” játszotta és a jelenlévő 20 ezer német haptákba vágta magát. A 20 ezer német éveken át Hitler nevelést kapott és jelenleg a német nácik minden mozgási szabadságot és bátorití&t megkapnak a nyugati “demokráciáktól”, — mi mást lehet hát tőlük elvárni a sport, a zene, a tudomány, vagy akármilyen más téren? Ezzel ellentétben vegyük szemügyre a Magyar Népi Demokráciában hatalmasan fellendült sport tevékenységet. A magyar tőkés és mágnás rend­szer felszámolása után a munkásság és paraszt­ság szunnyadó erőinek a felszabadítása követke­zett az oktatás, a művészet, az alkotás és terme­lés terén. Minden téren, tehát a sport terén is. Az a magyar, aki az angol-magyar futballmérkő­zés filmjét hurráh-val köszönti, a hozzá legköze­lebb álló sportolók győzelmének örül, de — ha tudtán kívül is, — egyben elismeri azt a letagad­hatatlan tényt, hogy szülőhazájában a sport im­már nem a kiváltságos osztályok privilégiuma, hanem a dolgozó nép tulajdona, mint ahogyan a zene, a tánc, a tudomány, a művészet is meg­szűnt a kiváltságosok tulajdona lenni. 'Az “ép testben ép lélek” nem állja meg a he­lyét, ahol az ép testet — és az ép lelket is — év­századokon keresztül szántóföldeken, gyárakban, bányákban, hóditó háborúkban törték össze egyé­nek és csoportok profitjának szerzése érdekében. Viszont a Szovjetekben és a népi demokráciák­ban az ország, a nemzet és a nép érdeke, hogy minél több ép test és ép lélek álljon annak a nagy munkának a szolgálatában, amelynek vég­célja a szocialista társadalom megvalósítása. Nem tartjuk tehát bűnnek az öröm kifejezését a magyar sportgyőzelmek felett, mint ahogyan nem vétek, ha magyar létünkre örülünk Erkel, Bartók vagy Kodály zenesikereinek, az orosz sak­kozók győzelmének vagy az ukrán táncosok mű­vészetének. A népi demokráciákra céltudatosan szórt sok szennyet és rágalmat ezek a sikerek segítik meg­cáfolni a világ szine előtt. GENERAL WILLIAM A. GORGAS, aki 35 év­vel ezelőtt a hadsereg egészségügyi osztályának a főnöke volt a Panama-csatorna körüli területek­re lett küldve, hogy az ott levő tisztátalanságot és az ez által okozott betegségeket föltisztitsa. Munkája olyan jó sikerrel járt, hogy a sajtóban óriási szenzációt keltett. Jelentéseit nagy érdek­lődéssel olvasták. De a tárgyról az egyik nagysze­rű beszédet, amelyet a Cincinnati Business Club­ban tartott, csak a haladószellemti lapok közöl­ték. Azt mondotta, hogy ha még egyszer ilyesmi­vel bíznák meg, a legelső ajánlata a munkabérek fölemelése volna. Mert Cuba, Panama, Puerto Rico, stb. területeken az egészségügyi állapotok azonnal nagy javulást mutattak, mihelyt a dolgo­zókat jobban kezdték fizetni. “Magyarország egyes szállodái luxus tekinte­tében versenyezhetnek a világ legfényesebb szál­lodáival”, Írja a “N. Y. Times”-ban egy Magyar- országot járt amerikai újságíró. “Budapest ma olyan, mint egy süppedő sírral telt temető”, Írja egy másik magyar újságíró az Amerikai Magyar Népszavában. íme két hang, két egymásnak ellentmondó ki­jelentés, olyan emberek részéről, akik a saját sze­mükkel látták a dolgokat, ugyanazokat a dolgo­kat. Micsoda kaósza ez az emberi értelemnek! Micsoda rejtett indulatok lobognak a különféle néző szemek mögött! De még igy sem olyan egyszerű a dolog, mint amilyennek látszik. Az ilyen természetű megálla­pításoknál mindig pontosan kell tudni ki az, aki ezeket a megállapításokat teszi és miért. Hadd magyarázzuk ezt meg egy-két szóval. Kik nem hittek nekünk? Mi itt, a Magyar Szóban, hosszú évek, a fel­szabadítás óta közlünk ismertetéseket a magyar- országi helyzetről. Az óhazából származó jelen­tések és levelek tömegét hoztuk és hozzuk is ál­landóan s e tekintetben egész magyar Ameri­kában az egyetlen sajtószerv vagyunk, amely rendszeresen beszámol azokról a változásokról, az országépités munkájáról és eredményeiről, ame­lyek jellemzőek az uj Magyarországra. Sok olva­sónk ezt tartja lapunk legérdekesebb részének. A másik oldalhoz huzó emberektől viszont gyakran halljuk azt a megjegyzést, hogy mi elfogultak vagyunk az uj magyarországi dolgokkal szemben s csak a helyzet napfényes oldalát igyekszünk be­mutatni. Ez az ellenséges kritika azért sem állja meg a helyét, mert mi nem csináltunk sohasem titkot a hiányosságokból sem. No de mindegy. Tisztában vagyunk azzal, hogy Magyarországon uj osztályok vették át a hatalmat s régi • osztá­lyok tűntek le a történelem színpadáról. Hogy az előbbiek büszkék az elért eredményekre, az utób­biak pedig telve vannak keserű panasszal, vádas­kodással, gyűlölettel, ez természetes, és az is ter­mészetes, hogy másképpen látják és Ítélik meg az ország ügyeit. Ezért tehát mi most kikapcsol­juk magunkat a vitatott kérdésből és két olyan felfogást állítunk párhuzamba egymással, amely nem a mienk. Az egyik felfogás az Amerikai Magyar Nép­szaváé, a másik a New York Times-é, mely utób­biról senkisem feltételezheti, hogy magyarbarát rokonszenv mozgatja és színezi beállítását és megfigyeléseit. A vámvizsgálat Gyomai Imre, az A. M. Népszava “párisi tudó­sitója”, irt nemrég cikket “Ezt láttuk Budapes­ten ...” címmel. Gyomai, a magyar munkásmoz­galomnak renegát újságírója, aki hangos szocia­listából tajtékzó magyarfaló lett s ezért ir cikke-’ két a “Népszavába”. Egy Magyarországon járt francia ujságiró-házaspárral Párisban csinált in­terjújának részleteiből rakta össze cikkét. “He­gyeshalomtól a fővárosig — mondták neki a fran­ciák — az ut egy teljes éjszaka. Ezt úgy értsd, hogy a vám és útlevél vizsgálat estétől-reggelig tart,” Az olvasó persze ennek hallatára elbődül s azt képzeli, hogy a látogatók ruháinak még a szegé­lyeit is felfejtik, hogy behatolnak zárt testrésze­ikbe, csakhogy kikutathassák eldugott kincseiket és féltve őrzött titkaikat. Erről az amerikai újságíró, Norman Moss, a N. Y. Times “Nyaralóhelyek” cimü mellékletének hasábjain, a következőket mondja: “Vonatunk az osztrák-magyar határ magyar oldalán közel öt óráig megállt, de a vám- és valutavizsgálatok oly felületesek és futólagosak voltak, hogy szinte már gondatlannak mondhatók.” A kísérő tolmács Gyomai aztán a külügyminisztérium által a francia ujságiró-házaspár mellé kirendelt “megbi- zott”-ról beszél, aki “oroszul beszélt”, de egy sor­ral lejjebb már azt Írja, hogy ösztöndíjas ma­gyar diáklány, aki négy évet töltött Moszkvában. A vak is látja, hogy a, franciák — ha igaz -r- orosznak nézhették a magyar nyelvet, amikor a diáklány felhívta őket telefonon, és nem győz­tek elég maró gúnnyal beszélni róla, noha még igy sem hallgatták el, hogy “szimpatikus, kedves valaki” volt, akit három ízben valami hazugság­gal ráztak le magukról, hogy “egy mellékki jára­ton távozzunk a szállodából és siessünk egy-egy magyar barátunkhoz. A zárt ajtók mögött azután kiderült a szomorú igazság. .. mindenki szenved, mindenki boldogtalan.” Ezzel szemben az amerikai újságíró erről tár­gyilagosan a következőket Írja: “Kísérőnk egy angolul beszélő magyar nő, igazán képesített és tapintatos személy volt. Akik külön látogatásokat akartak tenni, azokra elvitte őket. A magyarok nemzetközi szellemű, barátságos emberek és ne­kem nem volt nehéz szóba elegyednem velük. Csak kevés ember nyilatkozott tartózkodóan. Még olyanokkal is könnyű volt találkoznom, akik an­golul vagy franciául tudtak beszélni, bár a német nyelvvel többre mentem volna.” Itt az amerikai újságíró a levitézlett osztályok tagjaira céloz, mert főleg azok tudnak Magyar- országon angolul és franciául. Ezek tehát panasz­kodhattak volna nyugodtan és szabadon, de ezek sem panaszkodtak. Szabad mozgás A franciák azt mesélték Gyomai Imrének, hogy “A Pestre érkező idegen, legyen újságíró vagy más, a jelenlegi élet valódi képét csak akkor lát­hatja, ha titkos utón, nem párthivatalnokok­kal, hanem munkással, paraszttal, értelmiségivel négyszemközt beszélget.” Majd azt mondták, hogy ‘kijelölték” nekik azokat a személyeket, aki­ket meg akartak interjuolni, azok viszont gramo­fonlemezként mindig ugyanazt a szöveget szaj­kózták. Egész mást mond a N. Y. Times tudósítója: “Időm nagyrészét azzal töltöttem Budapesten, hogy az utcákon barangoltam vállaimon átvetett fényképezőgépemmel. A legtöbb kommunista or­szágban a törvény előírja, hogy ha fényképfelvé­teleket készítenek, ott az országban kell előhívni és távozás előtt megvizsgáltatni. De ezzel oly keveset törődnek Magyarországon, hogy az elő­írásról is csak akkor szereztem tudomást, ami­kor már előhivatlan turistafilmtekercseimmel el­hagytam az országot. . . Amik^’ a Balatonon vol­tam, hajókirándulásra mentünk Tihanyra az északi parton.Budapesten egy nyugati diplomata azt mondta nekem, hogy a tó egész északi partja zárva van nyugati diplomaták előtt, mert ott oro­szok vannak. Hát én bizony nem láttam egy fia oroszt sem és senki sem törődött velem, hogy mit fényképeztem:” Gyárak és munkások Ha nem fárasztja az olvasókat, akkor tovább folytatjuk ezt a párhuzamosságot. Gyomainak azt mondták a franciák, hogy különféle cselfogá­sokkal és kifogásokkal megakadályozták őket abban, hogy a csepeli gyárat és Sztálinváros gyái'telepét megnézzék, nem engedték meg nekik azt sem, hogy Esztergomba és a Hortobágyra ellátogathassanak. Mindezt a gúny és csepülés tobzódó jelzői kíséretében mondták el neki. Ezzel szemben Norman Moss a következőket Írja: “Meglátogattuk a gyárakat, ahonnan min­dig ajándékokkal távoztunk. És a munkások min­den alkalmat megragadtak, hogy hasonló foglal­kozású magyarokkal jöhessünk össze beszélge­tésre.” “Az életnívó nagyon alacsony” — írja Gyomai a franciák nyomán. Az amerikai újságíró sokkal elfogulatlanabbal nyúl ehhez a kérdéshez, amikor azt írja, hogy “Budapestet már többé nem lehet a Balkán Pá- risának nevezni. Kétlem, hogy akár Párisban, akár Budapesten az uralkodó csoportnak egyál­talán tetszik-e ez az elnevezés. A pezsgős csillo­gás már nincs meg többé a budapesti éjszakában. Budapest nem elegáns többé, mert a társadalmi rendszer nem tűri meg olyan osztály létezését, amelyet nyugati értelemben elegánsnak lehet ne­vezni.” Igen, a tárgyilagos amerikai újságíró megérti hogy más világ járja ma Magyarországon, de ugyanakkor nem vak az uj magyar élet kellemes­ségeivel szemben sem: “Vannak szállodák, aho az étel jó és a cigány szépen huzza a nótát a fü­ledbe. Vannak kellemes szabadtéri kávéházak es ténként Budapesten és a tóparti falvakban. Né­melyikben táncolnak is a csillagok alatt. . .” Mindezt nem mi mondtuk, hanem a N. Y Times cikkírója, de ez is elég a kételkedő lelkek meggyőzésére, hogy lássák, micsoda gyűlöletté torzítással, a tények mily kiforgatásával rágja csepüli a reakció az uj Magyarországot, de rne{ lehet érteni őket: az fáj nekik, hogy nem az övéi az ország s nem ők táncolhatnak a csillagol alatt. Dr. P. B.

Next

/
Oldalképek
Tartalom