Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1955-02-03 / 5. szám
February 3, 1955 AMERIKAI MAGYAR SZÓ If ■ •'V'V1 *" - .... " " n'T ..I II.—-"- n I , ■■■■—,1.1, , I .... I , , ........,Af „ Társadalmi és irodalmi szemle MacArthur különös békebeszéde Los Angelesben Nagy feltűnést keltett Douglas MacArthur tábornok beszéde, amelyet január 26-án, Los Angelesben, az amerikai légió helyi szervezete által rendezett banketten mondott el 75. születésnapja s az aznap felavatott MacArthur-emlékmü felavatása alkalmával. A beszéd jelentősebb részeit az alábbiakban közöljük: “A háború olyan Frankensteinné vált, amely mindkét hadviselő felet elpusztítja, — mondta az az ember, aki a koreai háború idején Kina, megtámadásának harcos hive volt. — A nagy kérdés az: azt jelenti-e ez, hogy a háborút ki lehet közösíteni a világból? Ha igen, akkor ez jelezné a civilizáció legnagyobb haladását a Hegyi Beszéd óta. Egycsapásra széjjeloszlathatná a legsötétebb árnyat, amely kezdettől fogva rajta fekszik az emberiségen. Nemcsak megszüntetné a félelmet és hozna biztonságot, nemcsak uj erkölcsi és szellemi értékeket teremtene, hanem a gazdasági fellendülés olyan hullámát hozná létre, amely elképzelhetően letörölné a szegényeket- a földgolyó arcáról. Sőt még ennél is többet tenne: egycsapásra lecsökkentené a nemzetközi feszültségeket, amelyek ma oly leküzdhetetlennek látszanak. Lehetségesnek tartja a háború eltiltását “Erre azonnal azt fogják önök mondani, hogy jóllehet a háború eltörlése századok óta az ember álma* minden idevágó javaslatot egy-kettőre sutbadobtak, mondván, hogy lehetetlen és fantasztikus. Minden cinikus, minden borúlátó, minden kalandor, minden Háry János a világon, mindenkor azt hirdette, hogy ez lehetetlen. A pusztítás nukleáris és más lehetőségeinek óriási és jelenlegi fejlődése azonban hirtelen kiragadta a problémát elsődleges beállításából mint erkölcsi és szellemi kérdést és egyvonalba hozta a tudományos realizmussal. Többé már nem erkölcsi egyenlet, hanem a tömegek döntésére háruló súlyos feladat, hiszen az ő megmaradásuk forog kockán. “Vitatkoznak és izgulnak száz más kérdés felett: a kétségbeesés szakadékéhoz visznek bennünket vagy légvárak magaságáig emelik reményeinket azon egymással szorosan összefüggő félreértések tekintetében, amelyek a háború veszélyéből fakadnak, de sohasem ,hozzák fel az igazi kérdést a világ kancelláriáiban vagy az Egyesült Nemzetek csarnokaiban. Sohasem merik kimondani a meztelen igazságot, hogy a civilizáció fejlődésében a következő hétmérföldes lépés mindaddig nem történhetik meg, amig a háborút el nem törlik. Talán egy újabb világpusztulásra lenne szükség, hogy ezt az egyszerű igazságot bebizonyítsák nekik. “De bármily különösnek is tűnik, ma már a közember is tudja. Ez az egyetlen vitapont, melyben mind a két fél megegyezhetik, mert ez az egyetlen kérdés, amelyből mind két fél egyformán hasznot fog huzni. Ez az egyetlen kérdés — és az egyetlen döntő kérdés. — amelyben mindkét fél érdekei teljesen párhuzamosak. Ez az egyetlen kérdés, amely, ha rendezik, rendezheti az összes többit. • Haszon dolga “Az idő bebizonyította, hogy a modern nemzetek közt kötött egyezményeket általában véve többé mar nem tartják tiszteletben, hacsak nem húz hasznot belőle mindkét fél. De mindkét fél. De mindkét oldalban meg lehet bízni, ha mindketten hasznot húznak belőle. Akkor aztán nem válik többé viszonylagos becsületességre alapított problémává. Ma már többé nem meggyőző úgy érvelni, akár igaz, akár nem, hogy nem bizhatunk a másik félben. Többé ez már nem bizalomtól függő kérdés: a háborút törvényen kívül helyező minden nemzet önérdeke a saját maga számára igaznak tartaná. És nincs az önérdeknél hathatósabb és hatalmasabb befolyás. Ez természetesen nem jelentené az összes fegyveres erők feladását, de lecsökkentené a belső rend és a nemzetközi rendőrség egyszerűbb problémáivá. “A nemzeti megsemmisülés veszélyét rejtő jelenlegi feszültségeket két nagy illúzió tartja életben. Az egyik: a szovjet világ teljes meggyőződése, hogy a kapitalista országok készülődnek a megtámadására, hogy előbb-utóbb le akarunk csapni rá. A másik: a kapitalista országok teljes meggyőződése, hogy a szovjet készül megtámadni bennünket, hogy előbb vagy utóbb le akar csapni ránk. Mind a kettő téved. Mindkét oldal, ami a tömegeket illeti, egyformán óhajtja a békét. Mindkét oldal számára csak katasztrófát jelentene az egymással vívott háború. Mindketten egyaránt borzadnak tőle. De a készülődés állandó felgyorsítása különösebb szándék nélkül végeredményben öngyulladást idézhet elő. “Biztos vagyok benne, hogy a világ minden fene nagy tudósa, minden cinikus és képmutató, minden fizetett agymosó, minden önimádó, minden bajkeverő és sok, egészen másverető legény azt fogja csufolódva és nevetség tárgyává téve hirdetni, hogy ez csak álmodozás lehet, hogy ez- csak egy látomásoktól gyötört agy homályos képzelgése. Minden, amit ők javasolnak, csak kering az igazi probléma körül, de nem mer szembenzni vele. Fokozzák a készülődéseket szövetségesekkel, segédeszközök osztogatásával szerte a világon, lázas tevékenységgel uj és halálosabb fegyverek előállítására, sorozással békeidőben — mindezt azonban abban a pillanatban utánacsinálja a feltételezett ellenfél. Azt mondogatják nekünk, hogy ez gyarapítja a béke esélyeit — ami kétséges — és gyarapítja a győzelem esélyeit, ha kitör a háború — ami vitathatatlan lenne, ha a másik fél nem gyarapodhatna hasonló arányban. A való igazság az, hogy a két fél viszonylagos ereje keveset változik az évek múlásával. Amit az egyik tesz, gyorsan utánacsinálja a másik. “Azt mondogatják nekünk, hogy meghatározatlan ideig úgy kell mennünk tovább, mint jelenleg — egyesek azt mondják, ötven évig vagy még tovább. Mi célból, mi végre? Senki se mondja, hogy nincs határozott célkitűzés. Követik azokat, akik a végső megoldást keresik. És a végén a kérdés pontosan ugyanaz lesz, ami most. Nemzedékeken keresztül kell-e élnünk az egyre gyorsuló készülődés gyilkos büntetése mellett minden bejelentett végső cél nélkül vagy — és ez volna a másik lehetőség — egy öngyilkos háborúra készülődnünk-e? “Előbb-utóbb döntenünk kell, ha a világ fenn akar maradni. A régi módszerek és megoldások, már nem elégségesek többé. Uj eszmékre, uj fogalmakra, uj elgondolásokra van szükségünk, amint tisztelettel övezett ősapáink tették, amikor az uj világgal szemben találták magukat. Ki kell szabadulnunk a múlt kényszerzubbonyából. Mindig kell, hogy legyen egy, .aki vezet és nekünk kell lennünk. Most kell kihirdetnünk készségün- get, hogy a világ nagyhatalmaival egyetemben eltöröljük a háborút. Az eredmény csodákat művelne. ..” Tovább folytathatnánk az idézeteket MacArthur különös békebeszédéből. Különösnek nevezzük mert különös, hogy az az ember, akit tegnap még elismerten és közismerten a hábórus klikk kiemelkedő szószólójának tartottak, akit 1952-ben a legreakciósabb, militarista és pénzügyi körök akartak elnöknek jelöltetni, az egyik napról a másikra a békeangyal köntösét ölti magára. Különös a beszéd azért, mert hogy hogy-nem ugyanakkor hangzott el, amikor Eisenhower elnök legújabb lépése Formózával kapcsolatban hazánkat a harmadik világháború fenyegető közelségébe hozta. Mintha csak valaki kiosztotta volna a szerepet MacArthurnák, hogy a külföld megnyugtatására — és az amerikai nép aggodalmainak enyhítésére — mondjon egy olyan beszédet, amely semlegesítse, legalább részleg Eisenhower lépésének megelőző háborús jellegét. A N. Y. Daily News, amely gyakran lebbenti fel a leplet az imperialisták mesterkedéseiről ki is kottyantotta, hogy véleményünk szerint Mac Arthur beszédének igazi célja, hogy “aláássa a népi demokratikus kormányok helyzetét” a béke demagógiával. Akármi lett légyen is MacArthur célja; mi azt mondjuk, hogy ha őszinte béketörekvés volt a rugója, koronázza siker. Ha ravaszul kitervezett békedemagogia, mi azt mondjuk: Minél több ilye nbeszédet. Még mindig jobbak ezek, mint a Knowlandok, Jennerek, Csang Kaj-sekek hisztérikus háborús kijelentései. Mert a gondolatoknak meg van az a tulajdonságuk, hogy ha egyszer a tömegek magukévá teszik, akkor — történelmet tudnak csinálni. Hogy kell spórolni? Másnap, hogy napvilágot látott a jelentés, amely szerint emelkedett New York város in^ég- segélyezetteinek száma s ennek folytán több pénzt kellett költeni támogatásukra, másnap már elkezdtek gondoskodni arról is, hogy miképpen orvosolják a helyzetet. Nem az önhibájukon kívül segélyre szorultak helyzetét, hanem azok helyzetét, akiknek kötelességük volna segíteni a szükséglátókon. A gondoskodás igen egyszerű. Benyújtottak a városi tanács elé egy törvényjavaslatot — mert hiszen minden társadalmi nyavalyát törvényjavaslatokkal próbálnak az urak meggyógyítani — hogy azoknak, akik a városhoz folyamodnak inségsegélyért és jóléti támogatásért, igazolniuk kell, hogy már legalább két éve New York lakosai. A javaslatot az érdemes Robert E. Barnes, queensi republikánus városatya terjesztette elő. Ez bizony hitvány egy kis törvényjavaslat, mert ordít az igazságtalanságtól és az ínségesek problémáinak nem ismerésétől. Úgy néz ki a dolog, hogy elsősorban a portorikói^, néger és mexikói munkások ellen irányul. Ezeket a munkásokat akkor, amikor bizonyos érdekeltségeknek olcsó munkaerőre volt szükségük s igy akarták letörni a szervezett munkások követeléseit, tömeges tiil hozatták, sőt csalogatták' New Yorkba. De persze nemcsak portorikóiakról és mexikóiakról van szó. Szó van itt az Ínségesek más csoportjairól, amerikai munkásokról is, akiket a nyomor más vidékekről kergetett fel New Yorkba. Elszomorító látni, hogy mihelyt spórolni akarnak az urak, elsősorban ott igyekeznek morzsákat lecsipegetni a szegények asztaláról, ahol a legnagyobb a baj, legnagyobb a nyomorúság. Dehogy faragnának számos más helyen, ahol volna mit faragni a tejbe! Onnan akarnak elvenni, ahol a legkevesebb van. Még a város jóléti ügyeinek főbiztosa, Henry L. McCarthy, is ellene van ennek a megszorításnak, többek közt azért, mert azon Ínségesekről, akik egy évnél rövidebb ideje élnek a városban, törvényeink szerint az állam (N. Y.) gondoskodik, másrészt azért, mert -ezeknek a száma oly csekély a város összes többi inségsegélyezettei- hez képest, hogy szinte számba sem jön, ameny- nyiben 280,000 ínséges kap segélyt és az a csoport, amelytől meg akarják tagadni a segélyt, jelenleg mindössze 3,000 főből áll. Hiába, nincs pénz, s ami van, kell bombára, kell más segélyzettekre, mint mondjuk a szegény Csang Káj-sekre s más éhező s (vérre) szomjazó diktátorokra. A második világháború befejezte óta az Egyesült Államok kormánya 50 billió dollárt fektetett be szövetségesek szerzésébe és a bukóféíben levő európai tőkés országok megmentésébe. Ez megfelel az amerikai nagytőke két évi összpröfitjá- nak. Tekintve, hogy a külföldi befektetések mesterséges prosperitást idéztek elő USA-ban, láthatjuk, hogy az 50 billió dolláros “ajándék” a külföldnek nem volt éppenséggel rossz üzlet! Az Egyesült Államokban jelenleg 36 millió fiatal jár iskolába, 24 millió elemibe, 8 millió középiskolába, két és fél millió főiskolákba. SZERZETT már egy uj olvasót a Magyar Szóra? MÁS IS SZERZETT, ön is szerezhet! j
