Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1955-04-28 / 17. szám
14 AMERIKAI MAGYAR SZÓ .............. April 28, 195E> (21) Antalról senki sem beszél, mintha nem is létezne. Mikor Áron gróftól kérdezte, mit gondol, hol lehet? Az apa a legnagyobb nyugalommal mondta, hogy egy mágnás, ha elérte a nagykorúságot, többet senkinek sem köteles számot adni tartózkodásáról. Ezt úgy értette, hogy “hol tartózkodásáról”. Lehet, mondta, hogy elszaladt egy kicsit, idegeit megnyugtatni a Riviérára, vagy talán Párizsba, hova nagyon szeret járni. Palotájuk ugyan nincs, de rokonságuk van, a legmagasabb körökben s ott éppen , úgy otthon van, mint bárhol.. . Kissé különösnek találta a magyarázatot, s hogy őt ittfelejtette a rémülettől betegen, de ebben a körben nem ismerik a rémületet. Sem a veszteséget. Talán az ő megnyugtatására rendelkezett, az ő füle hallatára, az öreg gróf, hogy Svájcban van egy kis sziget egy régi kastéllyal valahol a Rütli alatt, azt vegyék meg, mert néhány napot ott kíván tölteni. Az inspektor azt mondta, az legalább háromszázezer forintba fog kerülni. Áron gróf kissé ideges nyugalommal felelt rá: “Nem azt kérdezte magától, hanem, hogy vegye meg.” ő fázott ebben a világban. Azt is különösnek találta, hogy senki egy árva szót sem szólott többé a betyárhistóriáról. Ez neki óriási s gyógyíthatatlan érzéseket adott, de a társaság számára nem látszott .jelentékenynek. Az asztalnál az őzgerinc és az áfonya aránytalanul több témát adott a beszélgetésre. Milyen jó lesz holnap vonaton ülni és robogni az ő kedves hegyei felé. .. Dea kisebb arányok között nőtt. Családja ugyan ősiségben nem adott előnyt a legmagasabb köröknek sem. ősei mind ott vannak a történelmi könyvekben. Az iskolában tanították neki hőstetteiket. Ott voltak Rákóczi mellett és az erdélyi fejedelmek körül, csaknem fejedelem lett egyik őse, s már Mátyás udvarában is vezető- szerepet vittek. Szerencsés véletlennek tekintették, hogy örök rebelis hajlamaik miatt kikerülték a megbárósitást vagy grófositást. de büszkeségben nem engedtek ezeknek a német, olasz s isten tudja miféle indigénáknak. ' De a fényűzésnek és bőségnek ezt a halmazállapotát nem ismerte. Egyátalán nem érezte magát idevalónak s e nélkül a romantikus betyár- história nélkül is éppen el volt határozva benne, hogy nem köti össze az életét az Antaléval. No de ez aztán abszurdum, ez az eltűnés. Milyen boldogság, ha szerencsésen megússza a kalandot. Megérintette a fűzőjét... Vette észre, hogy a személyzet a lecsukott bőröndjeit is átvizsgálta. Nem akart erről jelentést tenni, de most, hogy*’ egy veszélyes félteni valója van, nem kompromittálhatja magát s testén viseli amit csak nagyon félt, írást s egyebet.. . Annak csak nincs kitéve, hogy személyi motozás álljon elő... Antalból teljesen kiábrándult... Az a furcsa, álmodozó és álmos- hódolat, amivel körülvette, egyideig hatalmában tartotta, de a cselédek elég vakmerőek voltak, hogy előtte célzást tegyenek arra, hogy Antal grófnak súlyos betegsége van s emiatt a nép leányai félnek tőle. . . Még ez is hátra volt s most már aztán csak a reggelt várja, hogy. úgy elmeneküljön innen, hogy soha még vissza se gondoljon arra, hogy itt volt... Maga ura. Szülei nem élnek, volt férje birtoka az övé, élete biztosítva van. Antallal a Tátrában ismerkedett meg, tátrai kaland... Itt, most az asszonyoktól jobban tartott, mint ezektől a végtelenül naiv uraktól. A hölgyek nagyon különösek voltak vele szemben. Mig maguk közt oly fesztelenek voltak, mint az egyszerű polgárnők, amint hozzáfordultak, valami kis feszesség, túlzott előzékenység volt bennük. Dea jól érezte, hogy ez föltétlenül neki szól, alacsonyabb társadalmi rangjának, mely még nem oldódott fel a jelenlevők színvonalára. Az csak a házasság- kötés után történhetett volna meg, addig ő egy kicsit idegen és talán tartózkodnak vele szemben. De ezzel nem törődött, ez nem sértette, úgyis kezdettől fogva az az érzés volt benne, hogy nem bízik ebben a különös dologban. Éppen ezért inkább csak megfigyelő volt s hogy el ne feledkezzék magáról, néha megérintette derekát: azt, amit a fűző alatt viselt. Vacsora után átvonultak a nagy szalonba. Itt is nagy csillár díszelgett s a falon karos szinarany gyertyatartókban tömérdek fénylő lángocska. Oly szép volt a kastély berendezése s annyira befejezett, hogy már lehetetlen volt akár egy újabb képet, akár bármi tárgyat elképzelni, amit még be lehetne ide zsúfolni. Minden uj dologért tiz régit kellene kihordani. S a legjobb bécsi művész rendezte be legutóbb, Áron gróf házasságakor, a lakást, amely olyan volt, mint valami mütárlat. Meg kellene változtatni általában Wóricz Zóig. mond: A BETYÁR a kor ízlésének, hogy bármit is megmozdíthassanak benne. A szalon belső sarkában, a kandalló mellett foglaltak helyet. Valamennyien puffadoztak szorosra fűzött miderjeikben a sok evéstől. Piheg- tek és nem győztek eleget kacagni. Valósággal kacagóroham vett erőt rajtuk. Az inasok nesztelenül, mint a jó szellemek, pezsgőt hordtak fel, megtöltötték a kristálypoharakat a gyöngyöző itallal s a hölgyek csak éppen megérintették ajkukkal, de az urak nem tartózkodtak. Hihetetlen mennyiséget tudtak felvenni ételből, italtól. Az igaz, állandóan sportoltak, lovon ültek, vadásztak, gyilkoltak. Étel, ital, élvezet a mesterségük, de értenek is hozzá. Egyik sincs elhízva, de mind izmos, erős és fekete vérrel vannak tele. — Jöjjön csak Raoulka — szólt Szilvia grófnő s parányi álla kacéran bujt meg kidudorodó kis ajkai alatt. Milyen érzéki a maga sápadtságában. S hogy kínálja pompás kis termetét az uszá- lyos ruha rengeteg csipkéjéből. — Mondja csak édesem, amit kezdett. Hogy volt szegény Oszink tragédiája? — Igen, igen, minden szót hallani kívánok — lármázott az ezredesné. Dea megfigyelte, hogy csak a feje gyönyörű, ez a vérbő, csillogó arc, a frufrui már be vannak fésülve vastag -asszonyi hajába s hatalmas kontya szinte hátrahuzza a fejét; hogy tudja ez magát odaadni, buja nő. Most is úgy ül a rojtos bársonyfotelben, elterülve s szemei mint üveggolyók szinte kipattannak a szép fiúra. Nincs ennek egy kis basedovja? De a teste vastag és tömött, mint a párna S bokái vastagok, hiába a remek cipő magas szára. Az öreg grófné lankadtan ült középen. Szegény májfoltos arca oly hervadt volt. Egyetlen fájó szót ki nem ejtett volna, de az anya fájdalma azért ott árnyékolta szőke haja alatt az arcát. Milyen vékony haj ez, megfogyott és csak a raf- finált hajmüvészet tölti ki chignonokkal. Az urak szemben ültek. Az ezredes a kor szokása szerint lovagló módon ült a karszéken, sip- száru huszárnadrágjában és ragyogó lakkcsizmában, taréjnélküli sarkantyúval. Raoul leült egy kis arany tuburettre a hölgyek lába előtt s mesélni kezdett. — A temetés tegnap volt; a kerepesi temető kis halotti kápolnájában volt a beszentelés és on-' nan szállították el szfegényt a budai temetőbe. Nagyon szomorú volt látni a nemes ifjút, ahogy katonai pompával szállították bele a sírba. Elől ment egy félszázad lovashuszár, ezek között ott voltak a derék huszárok, akiknek utolsó cetlijén parancsot adott, hogy kisérjék ki. Utána egy félszázad huszár gyalogos. Aztán jött a halotti kocsi, hat gyönyörű fekete lóval, amit az ezredes adott, aztán a koszoruhordó kocsi, rajta óriási koszorúk közt egy hófehér rózsakoszoru, habselyem szalaggal, rajta a nagy aranybetükkel: “Letzter Gruss — von Adelaide”. A halottaskocsi előtt ment a katonai zenekar, utána a bajtársak és felettesek. Mindnyájan megadták az utolsó tisztességet. Nem, kérem, senki sem maradt el. A kocsi után ment a család, végtelenül megható volt. A nagyapa ott volt, tábornagyi egyenruhában, egész rokkant öregur a herceg. És még egy tábornok, az ezredparancsnok, aki dacára, hogy öngyilkosság történt, kikisérte volt bajtársa és felettese unokáját... — Megindító. — Megragadó. Mennyire sajnálom, hogy nem lehettem jelen. A hölgyek mind kifejezést adtak részvétüknek, csak az öreg grófné, a háziasszony hallgatott. Dea soká nézte az arcát s arra gondolt, vájjon a grófné nem a fián tünődik-e? Részvétet érzett vele szemben, mégis anya lenni, a legsúlyosabb ebben az esetben. — Második cetlijére — mert négy cédulát hagyott hátra Oszink — azt volt Írva, hogy: Balogh Józsi cigányprimá^ jöjjön ki és huzza el a sírnál azt, hogy: Ha elmegyek, nemsokára messzire, Ugyan babám, jutok-e még eszedbe... Gondolsz-e rám, a távolból, Néha-néha kedvesedre. Vagy elfelejtsz, mintha nem is, Mintha nem is láttál volna sohase... —És a harmadik cédulán ez állt: “Harrison Adél kisasszonyt kérem, jöjjen el a koporsómhoz és adjon egy csókot reá”. A kisasszony a sírnál a fehér rózsakoszorut elkérte és arra lehelte utolsó csókját... Mindenki meg volt hatva. Az ezredesné élénk szemeiben könnyek csillantak meg. Dea megfigyelte, hogy ez a nő, ha kacag, őszintén tud kacagni, de ha komoly vagy meghatott, valami erő- szakoltság van benne. Már valami mást akar, nem a meghatottságot. Nevetni vágyik. De Raoul nem hagyta annyiba: — És a negyedik cédulán ez volt: “Drága édes jó anyám, ne haragudj Adélra, neki köszönöm, hogy három nappal meghosszabbítottam életemet. Nála nélkül nem tudok élni. Őszi.” Újabb kis csönd lett, mindenki meg volt hatva. Az urak is. Milyen jelentéktelen dolgon fordul meg egy fiatal, bővérű ur élete. Mert az csak jelentéktelen, hogy egy táncosnő nélkül nem tud valaki élni... — De mi történt? — kérdezte az ezredesné, akinek végre sikerült egy legördülő könnycseppet produkálni. — Semmi, egyáltalán semmi. Mikor együtt voltunk a Svábhegyen, nem lehetett észrevenni semmit a nagy világon. Őszi túlzottan élénk volt s nagy zajt csinált, ez az egész. Közben egyszer * elővette szolgálati revolverét és magára szegezte. Mario rárohant és kicsavarta a kezéből s azt mondta neki: “ne rontsd a mulatságot ilyen bolondságokkal Őszi”... Őszi meg is nyugodott és vidáman nevetett velünk... Aztán a négy kisasszonyt két fiakkeren levittük az orfeumba, ők leszállottak a Somossy kapujában, mi pedig elmentünk a Vadászkürtbe s eltöltöttük az időt, mig itt volt az ideje, hogy az előadásra bemenjünk, mikor a lányok száma következett. A páholyban mondhatom nagy feltűnést csináltunk a tombolással, mikor bejöttek a színpadra a lányok, az egész közönség velünk mulatott. Már egész Pest ismerte a négy Harrison-lány és a négy tiszt dolgát és mindenki a legnagyobb szeretettel figyelte. “Gyerekek, mondta Őszi, négy csokrot a színpadra.” A négy .óriási rózsacsokor már készen várta a parancsot s mikor a tündéri négy lány kilibbent az ölében ott volt egy-egy óriási rózsacsokor. Meghajoltak és Adél csókot dobott a páholyunk felé... Azt hiszem, ez a szokatlan tény volt az Őszi sorsának befejezője... Előadás után elmentünk a Pannóniába, ahol Őszi bolondos jókedvvel táncolt a cigánymuzsikára és csárdást ropott Adéllal... Egy órakor hazamentünk, a lányokat leadtuk a szállásukon s mindenki bement az Őszi szobájába, a kaszárnyában, ott találta a gazdáját &z ágy előtt, átlőtt fejjel. Jobboldalt nagy rést szakítva jött ki. C’est tout. Mély meghatottsággal hallgattak s a nők most már őszinte könnyeket sírtak. Dea maga is kénytelen könnyet áldozni, hatott rá a társaság hagulata, bár magában arra gondolt, hogy ezeknek a fiuknak igazán jelentéktelen dolog az egész élet. Oly kényelemben, bőségben és úri semmitevésben töltik el napjaikat, hogy gyermekek maradnak s nem becsülik semmire az egész életet. Ezért kell a nagy vagyon. A Wallburg-Ujlaki hercegeknek százhatvanezer holdjuk van az ország kellős közepén s ime, egy erőteljes, kedves fiuk nem bir el egy szerelmi bánatot... Ebben a pillanatban valami ijesztő mozgás támadt a szomszéd szobákban. Áron gróf süketsége mellett is észrevette, felállott és kisietett s a grófné, a háziasszony, sápadni kezdett. Mindenki Antal grófra gondolt s egy pillanatig megfagyva ültek a helyükön. — A fiam? — kiáltott fel önkéntelenül a gróf odaát. Mindnyájan a rémülettől elborzadva ugrottak fel, senki sem birt uralkodni magán. Előretódultak. Az ezredesné a könnyeit a tenyerével törülte le s készen volt újabb sírásokra, mig előrí sietett. — Semmi, semmi — szólott vissza Áron gró a betódulókra, de ezek ebből látták, hogy valam végtelenül nagy baj van. Mig Áron gróf kisietett s utána a grófné ií a vendégek zavartan összenéztek s el voltak ké szülve a legborzalmasabbra. Dea csaknem elvesztette eszméletét. Az ezredes elkapta a szobalányt, Rózt, aki fi hét bóbitájában átsietett a szobán. —Mi történt? — Antal gróf... — rebegte a lány, aki gy nusan ki volt kelve magából. — Mi van vele? — Hazahozták. — Meghalt? — kiáltott az ezredesné magá kívül. (Folytatjuk)
