Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1955-02-24 / 8. szám
February 24, 1955 AMERIKAI MAGYAR SZÓ •Z4 i^——— ■■ ‘I—m (13) Nem lehet ilyennel megvádolni azt az embert, aki több mint húsz év óta képviseli ennek a családnak az érdekeit. Olyan roppant kockázat lenne a részéről, amit nem is bírhat ki, ha lelkiismerete van. Felesége, első házasságából gyermekei: nem kockáztathatja, hogy ezzel a váddal éljen tovább, hogy börtönbe kerüljön és tönkretegye magát és ő mégsem bir szabadulni attól a gondolattól, hogy itt titokzatos összefüggés van a tett és az inspektor magaviseleté között. Azóta szakadatlanul figyel, nem bukkan-e fel valami jel, ami megerősíti a gyanúját. Már úgy beleette magát a kételkedés, hogy az inspektortól éppen úgy fél, mint magától a betyártól. Nem látta azóta, csak mikor az első kihallgatás volt és előtte mondatták el az inspektorral a jelenet lefolyását. Nem tehet róla, de ő akkor is úgy volt, hogy nem egyszer csaknem felsikoltott: az inspektor oly zavaros és rendetlen módon mondta el a jelenetet, hogy neki az volt az érzése, valósággal szépíti a betyár dolgát. Még most is elvörösödik, hogy az inspektor semmiképpen sem akar egyébről beszélni, csak — bár a legnagyobb tisztelettel — de folyton csak arról, hogy ő, Dea, mit mondott a betyárnak s az mit válaszolt. Némán és összeszoritott fogakkal hallgatta s örült, hogy a vizsgálóbíró nem feszegette a dolgot. Azt mesélte, hogy ő megkérdezte, hogy valódi arany-e a betyár ruháján levő rojt? s hogy a betyár egész nyugodtan kezdte magyarázni, hogy az ő felfogása a lopásról és a rablásról... hogy nem tartja úri dolognak a lopást, ellenben úrhoz méltónak tekinti azt, ha valaki bátran és nyugodtan fegyvert emel valakire és elveszi tőle ami r.ála van... Folyton ezt hangsúlyozta, hogy ur, úri dolog, úrhoz illő cselekedet, — mintha csak az lett volna a célja, hogy félrevezesse a nyomozást, hogy ne keressenek valóságos paraszt rablókat, hanem magasabb körökből való urat, aki esetleg úri passzióból hajtotta végre ezt a rettenetes tettet. Csak azért nem szólott közbe, mert annyira utálta ezt az inspektort, hogy képtelen volt egy szóval is reflektálni arra, amit mond. Szeretett volna rákiáltani: ne beszéljen kérem, a maga erkölcsi érzése sokkal alacsonyabb szinten van, mint azé az utolsó rablóé. . . Ilyet nem mondhatott, mert érezte, hogy ezzel ártana magának. Egyáltalán az egész vizsgálat alatt sokkal jobban el volt fogúivá, mint a betyárral való vita alatt. És most ebben a pillanatban, teljesen tisztában is volt vele, hogy a rabló igazi paraszt. Egész beszéde, okoskodása a megsértett paraszt gondolataival volt megfogalmazva. Soha úriembernek nem jut eszébe, bármilyen kitünően beletanult is a népet ért sérelmek ismeretébe, hogy önkéntelenül az fakadjon ki belőle, hogy “az én nagyapámtól fegyverrel vették el, amije volt”. Ahogy erről beszélt, az valami gyermekkori emléknek látszott és őszinte volt, az nem kétséges. Ez nem volt elmélet, nem volt érv: ez vallomás volt. — Alkalmazta á helyzethez, ami benne hosszú idő alatt felgyűlt. Ez még nagyobb bizonyíték az élet igazsága mellett, mint a durvára kidolgozott keze. A kezet talán el lehet torzítani, de a gondolatokat nem. Szörnyű dilemma, amit egyedül, magában nem oldhat meg. S itt nincs senkije, aki előtt erről csak egy távolabbi célzást is elejthetne. Áron gróffal egyetlen szót sem lehet beszélni. Áron gróf elfogult, természetesen, és a grófné még «okkal inkább. Ezek semmi mást nem tudnak, csak a legkeményebb átkozódárba törni ki, ha a betyár neve, vagy a tény felvetődik. Antal gróffal sem lehet, s Antalt azóta alig látta. Kénytelen volt valósággal kitiltani maga elől, mert Antal végtelenül röstelli magát. Úgy érzi, ő volt az egyetlen gyáva: ő az egyetlen, aki nem sebesült meg s ezt annak lehet tulajdonítani, hogy egyetlen mozdulatot sem tett, amivel kihívta volna a gazemberek dühét maga ellen. Igaz, Antalnak ő adott jelt, többször is, hogy maradjon nyugodtan és ne lépjen akcióba. De ha ő van a helyén, akkor máskép viselte volna magát. Antal bizony nagyon rosszul viselte magát mint férfi..., Férfiatlan volt, ezt be kell ismernie, bármilyen jóakarattal van is vele szemben... Utóvégre a betyár korrektül viselte magát, amennyire egy paraszt korrekt lehet. Halálos büntetést nem érdemel, hiszen nem ölt. Egy lövést sem adott le, sőt abban a veszélyes helyzetben maga kijelentette, hogy a társá előre megkapta a parancsot, hogy csak “kis sebet” szabad okoznia... Egy szóra átadták neki a pénzt... Nem is volt rablás: az inspektor valósággal szívélyesen nyújtotta oda a vastag tárcáját... Ez a mozdulat főleg, ami öt meglepte és ami örökre gyanússá tette előtte a dolgot. Ez több volt, mint Wóricz Zig mond: A BETYÁR gyávaság: ez neki határozottan bünrészességnek tűnt fel. Megoldhatatlan dolgok ezek, amit csak az idő fog tisztázni. Senki más nem mondhatja meg az igazságot, csak maguk a tettesek, ha elfogják őket. Kis kendővel megtörülte a homlokát s felbontotta az első levelet. Csakugyan unokanővére irta, aki most értesült a lapokból a dologról, tegnapi levelében még célzást sem tett rá, — nagy rémülettel beszél arról, milyen szerencsétlenség... Meghalt volna, ha vele történik. Leejtette a levelet: és ő mért nem halt meg?... Ez egy nagy titok, amit sohasem fog megérteni: az első pillanatokat kivéve, ő egyáltalán nem is érzett rémületet. .. Ezt nem lehet megmagyarázni ez teljességgel megmagyarázhatatlan... Benne csak addig volt rémület, mig a betyár le nem ült enni.. . Rémült volt, mikor az ablakból meglátta. .. Akkor igen. arra lehet azt mondani, hogy: majd meghalt a rémülettől... S a jelenet alatt is az első pillanatokban... De mért nem mondta el, mikor bement a társasághoz vacsorázni, hogy mit látott az ablakban? Erről óvakodott a biró előtt is beszélni . .. Pedig ha ő amint belépett a terembe, azonnal, ami a legtermészetesebb lett volna, azonnal, elmondja, hogy egy félelmes és gyanús alakot látott az ablakból a nádas felől, akkor a férfiakat felizgatta volna, azonnal védő intézkedéseket tesznek... De ő annyira nem hitt a dologban, hogy elnyomta magában a félelmet... És aztán az inspektorék késve érkeztek... Vájjon nem volt szándékosság ebben a késésben ?... Már megint a gyanú... ? Felbontotta a másik levelet. Viola rémülten, de viccesen ir, azt Írja, hogy irigyli ezt a szenzációt s kérdi, szép legény volt-e a betyár?... “Ne haragudj angyalkám, de fene mulatságos”. Csakugyan? Olyan mulatságos?... Igazán, mulatságos lehet annak, aki kívül áll a dolgokon ... Neki a szive majd megszakad a ráháruló felelősség miatt. S valóban oly nyomást érez a szive táján, hogy nem bir lélegzeni... Mefigyeli, mi az ? s ime a csomag még mindig a paplanon van, a mellén. Mindenki részvéttel van iránta, még irigylik is a részvét mélyén. Milyen jó, hogy ez a drága Lenke magvakat küld. . . Úgy hatott rá, mintha az élet egy kicsit segítségére jönne. .. Itt a következő tavasz és virágmagvakat lehet ültetni a kertben.. . Idegesen tépte fel a csomagot. Spárgával volt átkötve, lazán. Lehúzta róla. anélkül, hogy kibontotta volna. Széjjeltépte a fedő borítékot: a levelet kereste, vájjon Lenke tud-e már a dologról? A pakolópapirban doboz. Kinyitja. Újabb papírok. Szétszakítja: arany. Idegesen felül, körülnéz, remegő ujjakkal szétmarcangolja a papirt: az aranyserleg. Visszahanyatlik a párnára, szája nyitva marad. A szív dobogása csaknem eláll. Milyen jó, hogy kiküldte a lányt. Sokáig liheg. Hirtelen erőre kap. Felül. Kezébe veszi a kis serleget s dermedten nézi. Valami van benne. Kiönti a paplanára. Ha még eddig kétségbe lett volna, most meg kell halni. Újabb papircsomó bomlik szét s abból az aranyrojt. .. Fejét a tenyerébe támasztja s csak néz irtózva és dideregve. Szédülések. Bűzök. Lesepri magáról az egész csomagot^a földre. A pohár csendülve esik a szőnyegre s elgurul. Csak sokára érzi, hogy valami még ott van előtte. A rojt nem hullott le... Mereven bámul maga elé. Balkezével a rojtot besöpri a paplan mögé. Akkor elfekszik, mint egy hulla. Sokáig fekszik. Percekig vagy órákig. Nem tudja. Neb mirja. Csönget. Újra csönget. Rángatja a zsinór bojtját, mely az ágya felett lég a falon: Segítség! A pillanatban, mikor az ajtó nyílik, balkezével elrendezi a takarót. A rojtot, az aranyrojtot takarja be. — Nagyságos asszony... — áll előtte Róz. — A gróf. . . szólj a gróf urnák. .. S irtózva mutatnak szétmeredt ujjai a földön a csomagra. Róz lenéz, felismeri a serleget, elsikoltja magát és elrohan. Ő megfordul, a falnak. Összegubbaszkodik, mintha valami lázas betegség tört volna ki rajta ... Megérzi az áranyrojtot. Betakarja s imádkozik: — Istenem, Istenem... segíts... 2. Róz fejvesztetten rohant ki a szobából. Dea szobája egy kis szalonból nyílt, ahol, mint az egész kastélyban, hatalmas bútorokkal zsúfolva volt minden talpalatnyi tér s a falakon tiz vagy tizenkét meztelenkeblü nő, jó bécsi mesterek munkái, ijedten néztek a lányra, hogy mi történt már megint. A szalon ajtaja jobbra nyitva volt és más szalonok zsúfoltsága volt kitárva, mindenfgéle nagy szekrények és asztalok és óriási ülőszékek. Itt egy bronz oroszlán tátotta a száját s csóválva a farkát, ott egy fehér márvány ból faragott csecsemő életnagyságban s még annál is drágább értékben kacagott. Róz egészen eltévedt a tömérdek tárgy között s megállóit, mert nem bírta eldönteni, hogy mit kell most csinálnia. Johann sietve ment keresztül egy távoli szobán és Róz kézzel-lábbal integetett neki és sikerült is felhívni magára a büszke elsőinas figyelmét. — Johann ur, Johann ur, — suttogta és hozzá futott. , Johann szigorúan nézett rá. Fel volt háborodva, hogy a Róz ennyire elfedekezik magáról. A kastély levegőjébe nem illet bele ez a lármás mozgás. Mély csönd volt az egész épületben. Jo- hannt rémület fogta el, ha a grófné Öméltósága valami neszt meghall. A kastélynak ez a szárnya a grófné volt s itt azóta kriptái csönd uralkodott, csak az orvosoknak volt szabad itt megjelenni, azoknak is lábujjhegyen, bár az orvosok természettől nyugodt és halk emberek, akik legjobban tudnak vigyázni a méltóságra és a csöndre. — Kérem, vigyázzon, — emelte fel ujját Johann. — Johann ur, az aranypohár... Kérem, Johann ur.. . — Csak nyugalom. Maga mindig túllő a célon. — Igen. — Ne vágjon ilyen képeket, — mondta Johann. — Egész feldúlja a kastélyt. — Kérem, Johann ur, bevittem a postát a nagyságos asszonynak. A nagyságos asszony kiküldött, később becsengetett és az ágy előtt leszórva találtam a csomagot. — Csöndesebben, maga őrült. Pedig Róz már oly halkan beszélt, hogy alig adott hangot. — Az ágy előtt van az aranypohár, — rebegte. Johann még meg sem értette, miről van sző, már belesápadt. Rettenve nézett körül, mintha a falaknak is füle lenne. Aztán egészen belekábulva hallgatta végig a Róz fecsegését, őszinte rémület volt benne, hogy már ismét valami atroA- tás. Dühös volt magára, hogy oly óvatlan volt, hogy beküldte a csomagot is a levelekkel. Előbb fel kellett volna bontani. Emlékszik, hogy súly: 3 vizsgálatnak vetette alá a csomagot, mikor megérkezett. A csomag nagyon gyengén volt lekötve s játék lett volna felbontani és visszacsoma- golni, de az ő mostani lelkiállapota mellett. .. Az ember sohasem lehet eléggé elővigyázatos.. . Bár az is igaz hogyha megvizsgálja a csomag tartalmát, akkor sem tudott "volna mit tenni. Dea nagyságos asszony nagyon rideg és semmiképpen sem vette volna jó-néven, ha illetéktelen szemek belepillantanak őt illető dolgokba. Most végre megértette, hogy a gazember, a sötét orgyilkos betyár visszaküldte az elrabolt aranypoharat s ezzel ismét fölösleges izgalmakat idézett a kastélynak már lassan megnyugodott levegőjében. Leintette Rózt, mig kigondolja mit is kell tennie. A méltóságos asszonyt természetesen nem szabad megzavarni, a méltóságos urat szintén kímélni kell s nem is tanácsos csak úgy bemenni hozzá. A méltóságos urnái vendégek vannak. A szomszédból gróf Stehling, idősebb ur, aki csak most bírta elszánni magát a vizitre... Legjobb lenne értesíteni az inspektor urat, annál inkább, mert nála vannak a csendőrtiszt urak, s ők máj i, meg fogják találni a módját, hogy... Úgy tűnt fel előtte, hogy egyetlen kötelessé? vár ebben az esetben a személyzetre: megkímélni améltóságok érzékenységét, mert a magas méltóságok végtelenül érzékenyek minden izgalomra. — Bizonyos maga? — kérdezte remegő ajakkal.-------------------------------------------15. (Folytatjuk)
