Amerikai Magyar Szó, 1954. július-december (3. évfolyam, 25-52. szám)

1954-08-19 / 32. szám

August 19, 1954

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

9

JEDLICSKA, USTOR ÉS A TÖBBIEK

Elbeszélés. Irta: BAJOR NAGY ERNŐ

Megvallom, időtlen idők óta valamifajta ellenérzés volt bennem a hentesekkel szemben. Úgy éreztem, hogy lényegében hóhérok, kik ugyan embert nem végeznek ki, csak szelíd borjakat, ártatlan sertéseket, munkában megfáradt ökröket, de erre a pályára mégis valami alapvető sza- dizmus sodorja őket.

A minap ugyanezzel az érzéssel mentem be egy husüzletbe. Sok volt a vásárló és az, akivel voltam, szinte mellékesen azt mondta:

—- Nézd csak azt a magas barna hentest — mutatott egy két méter körüli óriásra — az nem úgy tran- csirozza a húst, mint mások. Szinte látszik az arcán, hogy arra gondol közben: lám csak most egy szép szeletet vágok egy kisfiú tányérjára, aztán egy nagyobbat a papának, egy sovány szeletet pedig a mamának.

Néztem a hentes nagy, erős kezét és szokatlanul kék szemét. És hirtelen eszembe jutott: ezt az embert ismerem.

Jó tizenkét esztendeje történt, mikor az egyik pestkörnyéki kisvárosban a középiskola utolsó osztályát jártam. Házitanitással kerestem kenyeremet. Délután háromtól este kilencig öt gyerek fejét kellett megtömnöm a számtan, helyesírás, természetrajz és a magyar nyelvtan tudományával. Mindenütt pontosan be kellett tartanom az órát, mert szá- montartották. De öt—tiz percnél hosszabb idővel nem toldhattam meg az időt, ha akartam sem, hiszen nagyjából olyan pontossággal kellett érkeznem egyik helyről a másikra, mint a menetrendszerű vonatoknak.

így hát mindenütt kértem egy órát és jó időbeosztással megpróbáltam 60 perc alatt elvégezni a dolgot. Egyedül Jedlicskánál, a hentesmesternél nem sikerült az egy órát feltétlenül betartanom, de ha nincs óra a szobában, attól való félelmemben, hogy megkurtitom a hatvan percet, inkább

egy félórával tovább maradok. Ezért azt mondta egyszer, hogy elromlott az óra és attól kezdve majd egy hónapon át másfél-két órát voltam náluk egy óra helyett.

Egy lány segített ki nehéz helyzetemből. Egy Magda nevű szőke lány, akit diákos, nagy szerelemmel szerettem és arra kértem, hogy amint megszereztem az érettségit, a reménybeli százpengős állásra össze is házasodunk.

Magda ráért délután ötkor, amikor Jedlicskáéknál letelt az órám. Megegyeztünk abban, hogy pontosan ötkor arra kerékpározik és egy kaviccsal megkoccintja az ablakot, amelyik mögött Jedlicska Ambruskával a számlálók és a nevezők közötti felmérhetetlenül nagy különbségeket tárgyaltuk meg óránként ötven fillérért.

Be is vált a módszer. Pontban ötkor mindig zörrent az ablak — ma már nem restellem, hogy az ablaküveggel együtt a szivem is — és elbúcsúzva a háziaktól, tovább mentem a következő helyre.

Igen ám, de egyszer baj történt. Magda túl nagy kavicsot talált a% ablakhoz hajítani és túlontúl türelmetlenül, mert későn érkezett. Egy akkora ablaktábla tört be a dobás nyomán, amit kéthavi házitanitással sem tudtam volna letörleszteni.

Azonnyomban kaptam a kabátomat és az udvaron át siettem a kapuhoz. Kinn a télben Jedlicska két segéddel és három inassal éppen a leölt sertéseket forrázta. Hallotta ő is a zörrenést, meglátta, hogy betört az ablaküveg és tekintete elkapta a kerékpáron továbbsiető Magda kabátjának kék színét.

— Fiuk! — harsogta — aki ennek a lánynak lesóz két pofont, pengőt kap tőlem.

A felszólítás az inasoknak szólt. Jedlicskának három inasa volt, olyan erősek, mint a vadhúson tartott komondorok. Mert Jedlicska nem sajnálta az ennivalót az embereitől. A pénzzel szűkén bánt, de enni lehetett nála dulásig. Azt tartotta, hogy szegény marad az a hentes, akinek a legénye vézna és erőtlen.

Nagy foga volt hát a pengőnek. A három inas, mint a vicsorgó, mérges kutyák, vállukkal egymást taszítva, tört a kapu felé, ahová éppen akkor érkeztem.

Tudtam, hogy Magda rosszul kerékpározik. Az inasok pedig félelmetes hirii futók, a város legjobb futballistái. Bizonyos, hogy félpercen beliül utolérik. Terpeszállásban megálltam a kapu előtt és hirtelen emlékezetembe tódult a történelemből minden olyan eset, amikor egyetlen ember öntésiévé] kellett megvédenie egy hidat az előrenyomuló ellenséggel szemben. Mert hogy nem engedhetem ki őket, az bizonyos.

De azok jöttek feltartóztathatatlanul, mint a lavina. Mind erősebb volt nálam, magasabb, verekedésben jártasabb. Ezek leütnek, mielőtt háromig számolnék.

Legelői a legnagyobb fiú futott. Tizennyolc éves .parasztgyerek volt. A futballozás mellett birkózott is és olyan hírek jártak róla, hogy két hét előtt egymaga, szinte félkézzel, fü- työrészve véresre vert három szódás- kocsist. Pedig azok sem utolsó legények.

Mondom, Ustor Jóska volt elől, akit egészen megvaditott a pengő.

Amikor kiért a kapuig, kétségbeset- ten odaszóltam neki:

— Te Jóska! Ne csinálj ilyet! Szeretem azt a lányt!

Egy pillanatra meghőkölt. A másik pillanatban kék szemén átfutott a megértés és odaszólt társainak:

— No, vissza srácok... Nem pofozunk pengőért.

Jedlicska csípőre tett kézzel állt az udvar közepén és izgalomtól fuldokolva biztatta őket, hogy igyekezzenek, mert kereket old a tettes. A másik két legény rontott is volna kifelé a kapun, de Jóska odavetette vállát a kei’itésajtóhoz, aztán egyetlen öleléssel magához szorította cimboráit, azt mondva nekik:

— Eszetek legyen. Hát csak nem ütnétek meg egy lányt két mozijegy áráért? Meg hát az a kislány a komámhoz tartozik.

A másik kettő nehezen értette a dolgot, Jedlicska meg már két pengőről kiáltozott és dühében rugdosta az udvar sarát. De azok hárman visszafordultak és Ustor Jóska tettetett kedvetlenséggel azt mondta:

— Ha százast kínálna mester ur, akkor sem érhetnénk utol. Ki versenyezhet a kerékpárral?

így történt. És most 1954 júniusában a körúti üzletben megint rámragyogott az a kékség és megértés, amit tizenkét esztendővel ezelőtt Us- tor Jóska szemében láttam.

Ha lehet, most még magasabb volt, erősebb. Valóban úgy szelte a húst, mintha arra gondolna: vacsorázniva- lót teszek fáradt emberek, éhes gyerekek, szorgalmas asszonyok tányérjára.

És abban a percben egy láthatatlan kéz letörölte lelkemről mindazt az előítéletet, ami a hentesekkel szemben bennem volt eddig. Rájöttem, hogy nem Jedlicska az igazi hentes, hanem Ustor Jóska, aki bámulniva- lóan erős és megvesztegethetetlenüi emberszerető.

Ez a gondolat bánt engemet . . .

Sokszor lehet hallani beszélgetés közben, hogy valaki azt mondja: “Erről eszembe jut”, stb. És. az úgy is van, az embernek valami mindig valamiről jut eszébe.

így történt aztán, hogy pár héttel ezelőtt vonaton utazva, egy kis jelenetről nekem is eszembe jutott valami. Eszembe jutott, hogy olvastam nagyon régen egy könyvet, ami az első nagy emberirtás, vagy ha jobban hangzik — világégés, (röviden háború) alatt íródott. A könyv arról szólt, hogy akik elestek a háborúban, azok felmentek az égbe és a Jóisten kikérdezte őket, hogy hogyan és miért haltak meg, hogy miért mentek a háborúba, hogy mit akart áz ellenség tőlük elvenni és más ilyesmit. És amikor hallotta, hogy a hősi halottak legtöbbjének a két kezén kívül semmije sem volt, hogy a más javait védelmezve haltak meg vagy lettek nyomorékok, nagyon elcsodálkozott.

Egyik elmondta, hogy milyen iszonyatos pusztulás ment végbe, a másik elmondta, hogy menynyi a nyomorék koldus, a harmadik elmondta, mennyi az árva gyermek, és nincs elég ávraház stb. Aztán megkérdezte az Isten, hogy kik és hogy csinálják a háborút. Erre egyik megint arról számolt be, hogy előbb tele írják az újságokat, hogy valamelyik nemzet el akarja venni a hazájukat, meg a szabadságukat, aztán meg nagy plakátokat ragasztanak ki, hogy veszélyben a haza-stb. És ezt addig csinálják, amíg a nép megvadul és kész elmenni ölni, vagy magát megöletni. A Jóisten ezeket nemigen értette meg, mert csak a fejét rázta nagy kételkedésében.

Egyszer, amikor már végig hallgatta a sok igazságtalanságot és kegyetlenséget, nagy felháborodással hangjában azt kérdezte: “És mindezt az a kormányzat csinálja, akit a nép választott?” Mire a jelenlevő bölcsek közül (milliomosok és papok nem voltak körülötte) egyik mély alázattal megjegyezte: “Uram, ha ismernéd a népet, aki megválasztotta őket, csodálkoznál, hogy a helyzet még nem sokkal rosszabbodik!”

Ez a kis mese úgy jutott eszembe, hogy említett utam alkalmával két szembefordított ülésen négy fiatal nő ült. Kát gyerek is volt velük, akik

ISENCSY MARGIT ÍRÁSfll]

ide-oda futkostak egy másik üléshez, ahol férfiak, valószínűleg az apjuk, ültek és kártyáztak. Az egyik nő kezében egy magazin volt, amit látható gyönyörűséggel olvasott, mig a többi várakozó kifejezéssel figyelte. Hikor bevégezte, pár szóval megtárgyalták és a másik kezdte olvasni ugyanolyan érdeklődéssel. Aztán a harmadik, utána a negyedik vette át és éppen olyan ragyogó arcca, boldog mosollyal olvasta betüről-betü- , re végig, mint az első.

Érdekes valami, de úgy van vele az ember, hogy hiába van a kezében két újság s egy könyv, mégis azt akarja tudni, látni, hogy a másik mit olvas. Én is növekvő kinvácsisággal néztem ezt a nagy érdeklődést és azon gondolkoztam, hogy tudhatnám meg miről szól az a cikk. Hátha tanulhatok belőle valamit, amit tovább adhatok a Magyar Szó hasábjain a mi kedves olvasóinknak.

Azt már megállapítottam magamban — tekintettel, hogy itt négy család van együtt és valamelyiknek gyerekei is vannak —, hogy az ezerféle, égető probléma közül oldottak meg valamit. Lehet, hogy a kormány szigorú rendeletet adoft ki az élelmiszerárak visszafejlesztésére, megre- gulázta a kávétrösztöket, amiért ok nélkül égig emelték a kávé árát, ami szerény jövedelmű munkásoknál oly sokat pótol és igy sok egyébre szükséges pénzt viszen el. Vagy talán a betegségcsirákkal teli, patkányfészkes háztömböket bontják le és szép világos, napos, olcsó lakásokat építenek. Az is lehet, hogy a tűzveszélyes, ócska iskolákat bontják le és építenek újakat helyette. Több és nagyobb termeket, hogy ne legyenek és gyerekek összezsúfolva. Több tanítót, hogy az ország jövője jólképzett. tisztánlátó egyének kezébe legyen letéve, akiket világismeret, megértés és nem csak a dollárérdek vezet.

Annyi meg annyi — gyerekes szülőket érdeklő, probláma van és biztos voltam, hogy azok közül lehet szó valamelyikről. De talán mégis a béke kérdése érdekli a szülőket közelebbről és lehet, hogy arról van szó, hogy megtalálták a Világbéke titkát. Hisz egyszer azt is megfogják találni, miért nem lehetne azt most? Igen, erről lehet szó. A ragyogó arcokról arra is következtethetek, hogy nem kell a szülőknek gyermekük élete és testi épsége miatt reszketni többé!

Mig ez a sokféle elképzelés kavargott fejemben, nem tudtam saját olvasnivalómra összpontosítani figyelmemet. Azt lestem, hogy meglássam a magazin címét. Képes lettem volna rááldozni egy kvódert, hogy a titkot megudhassam. Nem lehetett. Már azon gondolkoztam, hogy valamilyen tréfás ötlettel megközelítem őket és férfiasán, nyíltan megkérdem tőlük. De ekkor már a gyerekek futkosni kezdtek, kabátkáikat keresgélték, a nők is szedegetni kezdték holmijaikat és leszálláshoz készültek.

Szóval, nem sikerült. Aztán vigasztalni kezdtem magam avval, hogy oly sok minden van, amit szeretnék tudni, hát eggyel több, vagy kevesebb. . . Az ablakhoz mentem, néztem a kiszállókat meg a várakozókat. Fel már nem igen szálltak, a végállomás felé közeledtünk s mikor visz- szafordultam, ott láttam az ülésen heverni a magazint.. ■

Nem szégyenlem bevallani, hogy mohón kaptam utána. Nem volt nehéz megtalálni az óhajtott cikket, kissé gyűrött volt már és piszkos a sok fogdosástól, de nem akartam tudomást venni róla. Aztán jött a csalódás.

A cikk arról szólt, hogy a szépséges királyleány, a Margaret, milyen kastélyban lakik, milyen lakosztálya van, hány cseléd lesi a gondolatát, milyen szinü pizsama áll legjobban az arcához, mit visel a reggelinél, az ebédnél, a vacsoránál, hová megy, mikor megy, miért megy, kivel megy... milyen szinü a fogadószobája, a fürdőszobája és a bennevalók... Mindez olyan hosz- szas, kimerítően volt leírva, mintha arra lett volna szánva, hogy mindenki, aki oivassa, lemintaz- hassa. . . De én nem olvastam végig. Hirtelen nagyon fáradt lettem, nem is voltam képes a magazint tovább a kezemben tartani. Hátra dőltem az ülésen, behunytam szemeimet és azon gondolkoztam, hogy most ismét választások lesznek és a megválasztottak bent az országban életbevágó, nagyfontosságu dolgokról s az egész világ békés folyásáról fognak dönteni és ......... ó Uram. . L