Amerikai Magyar Szó, 1954. július-december (3. évfolyam, 25-52. szám)

1954-08-26 / 33. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ August 26, 1954 Vidéki orvos Szepsi László, a szabolcsmegyei Búj község orvosa is azok közé tar­tozott, akik 1945-ben úgy gondolkoz­tak, hogy hazai földön még meghal­ni édesebb, mint hontalanként élni a messze idegenben. Mikor megtud­ta, hogy huszonnégy órán belül .nyu­gat felé kell indulniok ledobta magá­ról. a katonaruhát. De milyen világ várta őt odahaza? Az első hónapok múltán, miután ala­posan körülnézett, úgy látta, hogy a régi, a megszokott kifordult sarkai­ból. Sárbahullottak a régi címek, ki­váltságok, tekintélyek. A falu élére egyszerű parasztemberek kerültek. Tóle pedig — szerény állami java­dalmazásért — azt követelték, ne csak azt gyógyítsa, aki személyesen is megfizet érte, hanem mindenkit, aki rászorul. Hát lehet igy dolgozni? — kér­dezte Szepsi. — Hát ennyit és az ő munkája, hogy szinte ellenszolgálta­tás nélkül is bárki igénybeveheti, akinek éppen az eszébe jut? Eftnyi- re becsülik őt?... Szepsi úgy érezte, minden összezsugorodik előtte. Nem i volt ő soha a régi világ hive, nem is lehetett, hiszen szegény parasztim­ból verekedte fel magát, ezernyi i megaláztatás között az orvosi sorig. Mint orvos lelkiismeretesen, becsüle­tesen dolgozott — de csak pénzért gyógyított, mindig szemmeltartotta a pénzt. Ez biztosította jólétét, gya­rapodását. Az évek folyamán kis va­gyonkát gyűjtött, földet szerzett-.. Most nyugodjon bele, hogy mindez szertefoszlik ? Nem volt kedve, türelme a mun­kához és halálosan kimerítette már két-háromórai vesződés is az uj, nemfizető betegek áradatával... Rendelés után bevánszorgott a belső szobába, ledobta magát a heverőre, befelé fordult a falnak és órákig ver­gődött, töprengett, hánykolódott... Hát micsodás uj világ ez? Mit nyújt, mit tartogat az ő számára? Mi a szép benne? Engedi-e őt élni vagy sem ? Bele tud illeszkedni egyáltalán ? ....Miért, miért is nem hagyják őt a régi módon élni? Úgy mint eddig. ,Vagy talán jobb igy? Egy napon különös rendelet akadt a kezébe. A' rendelet arról szólt, hogy az anya­tej nélkül maradt csecsemők számá­ra térítés nélkül is biztosítani kell az anyatejet. — Mi ez? — döbbent meg Szepsi. — Ilyen rendelet még sohasem volt. Micsoda kormányzat ez, amelynek gondja van még az anyatejet nélkülöző csecsemőkre is? ő még sohasem hallott ilyet. Hát lehetséges ez? Lehetséges olyan ren­delet is, amelyet emberség, az em­berről való mélységes gondoskodás hat át? Ha ez igy van, akkor neki nincs mitől tartania sorsát jövőjét illetően... Eszébe jutottak Johann egészség- ügyi államtitkár szavai, aki 1939-ben a csecsemőhalandóság ijesztő mére­teiről beszélt (az ország egyes részei­ben meghaladta a 18 százalékot!) s elégedetten állapította meg, hogy az országos átlagon belül a felsőbb ré­tegek csecsemőhalandósága mindösz- sze 5 százalék. Szepsi most gondolta át először teljes mélységében a dolgot. És igy felelt: emezek éheztek, nyomorog­tak, ki voltak téve minden fertőzés­nek, orvoshoz csak elvétve jutottak, csak akkor, ha már nagy volt a baj, de még akkor sem minden esetben. Amazok jólétben éltek és kezdettől ott állt mellettük az orvos, házior­vos. .. S valahogy igy, a töprengések köz­ben született, érlelődött meg benne a gondolat: mi lenne, ha körzetében minden egyes csecsemő számára megadná azt az orvosi gondozást, amit valaha a felsőbb rétegek ad­hattak újszülött gyermekeiknek? Másszóval: mi lenne, ha önkéntes háziorvosa lenne a körzet minden csecsemőjének ? A merész terv merész elhatáro­zássá vált- Szepsi szakított azzal a régi megcsontosodott orvosi gyakor­lattal, hogy az orvos várja meg mig a beteg felkeresi. Nyakába vette a körzetet. Felnőtt betegeit látogatva, rendszeresen felkeresett minden há­zat, ahol csecsemő volt. Kezdetben itt-ott riadalmat keltett az orvos váratlan megjelenése. De aztán a szülők bizalmukba fogadták az orvost, megszokták, hogy rend­szeresen kijár s hogy néha a késő éjszaka is odakinn találja a tanyák között. S lassan természetessé vált, hogy azoknál a házaknál, ahol új­szülött van, a szülésznő, a védőnő és az orvos egymásnak adják a kilin­cset. Látogatásai során mindjobban megismerte a csecsemők környezetét, életkörülményeit és hozzátartozóit — mindez pontos útmutatásokat és lehetőségeket adott a betegségek megelőzésére, a gondozás, a táplálás megjavításához. Szívós munkával el­érte, hogy körzetében ne legyen egyetlen -elhanyagolt, rosszul gondo­zott csecsemő sem. Ha járványok fe­nyegettek, előre felhívta a szülők figyelmét a védekezésre és a fenye­gető betegségek tüneteire. Vitamin­injekciókat adott a kicsik felerősíté­sére, védőoltásokkal látta el őket. Ha baj volt, azonnal közbelépett. És mind határozottabban kialakult ben­ne a méggyőződés, hogy végig kell kisérnie minden csecsemő fejlődését a születésétől, amig csak fel nem cse­peredik. Ez a csecsemőgondozás egyetlen helyes útja. Többévi szívós munkával végre si­került elérnie, hogy körzetéből egyes kórformák eltűntek, mások pedig ritkábban fordultak el, enyhébb le- folyásuak lettek. Akkoriban történt, hogy Szepsit váraltnul meglátogatta az egészség- ügyi minisztérium előadója és érdek­lődött, hogy milyen módszerrel dolgo­zik. Szepsi először beszélt “hivatalos fórum’’, a minisztérium képviselője előtt munkájáról. S beszélt őszintén, szenvedélyesen a tapasztalatairól, nehézségeiről, a reménytelennek mondott csecsemők meggyógyitásá- ról — a munkáról, ami most már élete értelme lett. Az előadó buzgón jegyzett. Mikor Szepsi befejezte a mondókáját, eltet­te jegyzetfüzetét. Mondani azután semmit sem mondott- De később, mi­kor benéztek az egészségházba, Szep­si félfüllel meghallotta, amint oda- sugta a megyei védőnőnek: — Ez az ember nagyszerű dolgok­ról beszélt. Szepsi — ettől a véletlenül meg­hallott szótól is — szinte szárnyakat kapott. Pár nap múlva összeült a járási or­vosi értekezlet. A csecsemő védelem kérdéséről folyt a szó. Az ülésen fel­állt Szepsi, beszámolt eredményeiről és hozzáfűzte: — Ha igazán komolyan akarunk javítani a munkánkon, félre kell dob­ni az eddigi elavult módszereket, fél­re azt a helytelen gyakorlatot, hogy elsősorban a rendelőben, a gondozó­ban végzett munkára építünk! Nem szabad kénvelmeskednünk! Járjunk ki rendszeresen csecsemőkhöz. Kisér­jük már kezdettől figyelemmel fej­lődésüket . .. Meg sem várták, hogy befejezze. Zsivaj támadt. Többen közbekiáltot­tak: — Lehetetlen, amit akar! — Keresztülvihetetlen. Rideg, áttörhetetlennek látszó fai vette körül. Közöny és megnemértés. Legjobban az döbbentette meg, hogy ennyire egyöntetűén foglaltak állást ellene. Kétségek fogták el. De hiszen az eredmények őt igazolják. Ez még nem minden. Lehetséges, hogy mód­szere csak itt, a buji körzetben al­kalmazható. Úgy érezte, hogy túlmé­retezte, felfújta a dolgot — és elha­tározta, hogy hallgatni fog. A minisztérium rövid idő múlva úgy döntött, hogy Szepsi László cse­csemőgondozási módszereit bevezetik egész Szabolcs megyében. Kolozsvári Endre JANUS PANNONIUS A harmincas évek derekán, a ma­gyar irodalmi közvélemény különö­sebb figyelem nélkül siklott el Janus Pannonius — eredeti nevén Csezmi- czei János — félévezredes születési évfordulója mellett. (1434.) Addig is és azután is még egy darabig: Ja­nus Pannoniust a “magyarországi latin nyelvű irodalom” szellemi “al­osztályában” süllyesztették el, mint akinek édes-kevés köze van a ma­gyar kultúrához. Ebből a félévezre­des árnyékviiágból, az elvetélt érté­keknek ebből az eltemetett aknájá­ból most emelte ki haladó hagyomá­nyainkat feltáró kultúrpolitikánk fi­gyelme a “pannon költőkirály” élete müvét és igazi fényességében mu­tatta meg Csezmiezei János korán sírba »hervadt költői arculatát. A 15. század humanista Európá­jában — s ez a korszak emberi ön­tudatot és nemzeti érzést ébresztő mozgalom volt szemben a felbomló középkor feudális és rendi világával — íanus Pannonius olyan nemzetkö­zi hírnévre tett szert, akárcsak a mi korunkban Petőfi. Olasz, lengyel, német humanisták magasztalják az alig 17 éves magyar poéta csodála­tos tehetségét, bámulatos memóriá­ját és a klasszikus tanulmányokban elért jártasságát. Nagybátyjával, Vitéz János eszter­gomi érsekkel együtt — ő a rövid életű magyar renaissance-korszak vezéralakja. Mátyás renaissance-ud- varának sokáig emlegetett dísze. Ki­robbanó tehetsége lendületével nem egy kortársát túlszárnyalta. “Olva­sása úgy magával ragadott, mint bármelyik antik iróé“ — vallja róla egyik kortársa. Epigrammáinál — amelyekben pellengérre állitotta ko­rának maradi embertípusait — nincs tudósabb, szellemesebb, metszőbb — közli a másik. A nagy Erazmus sze­rint Janusnak önként nyújtotta Itá­lia a babért. Müveinek egyik gyűj­tője “a fagyos Isten leghíresebb köl­tőjét” olyan kiválóságnak tartja, aki egymagában is elegendő díszt tudott szerezni szülőföldjének. Maga a költő is tudatában volt ki­vételes szerepe jelentőségének. — Egyik epigrammájában igy ir önma­gáról : “Eddig, amit mindenki elolvas, Itália adta. Most olvassa, amit küld neki Pannónia. Mekkora dics minekünk, de na­gyobb néked az még, Hogy földednek ekép lángesze nagy nevet ád. Érsek nagybátyja a 13 éves ifjút Ferrarába küldi, Guarino, a hires humanista iskolájába. Az akkori Fer­rara a humanista Európa szellemi központja volt, ahonnan, “mint bő­vizű forrásból, a világ minden tája felé csobogó patakok módjára a tu­dós férfiak egész serege indult el”. Hires mestere, az említett Guarino igy emlékezik meg tanítványáról: “Ez a Janus, aki észjárásra és nem­zetségre nézve magyar, erkölcsében olasz, a tudományokban csodálatos, sőt inkább bámulatos... bár a he- gyentuliak (t. i. a nem olaszok) in­kább nehézfejüek, ez azonban nem­csak a hegyentuliakat múlta felül, de nem volt olasz sem, aki a tehet­ségét megközelitette volna.” Az ünnepelt költő 20 éves korában tért haza a “fagyos Isten mellé­Hazájában: Mátyás király renais- sance-világa fogadja a költőt, ugyan­az a magasszintü szellemi légkör és életnívó, amit Itáliában elhagyott. Egy újjászületett, nagytekintélyű or­szág minden elismerése, disze, ural­kodójának bőkezűsége övezi a haza­tértet. Janus Pannonius, mint pécsi püspök, jövedelme jelentékeny részét kulturális célokra áldozza, évente több száz aranyat költ könyvek be­szerzésére kéziratok másoltatására. • Érsek nagybátyja révén a költő is a király legbuzgóbb hívéül szegődik. Arra vágyik, hogy érett férfikorá­ban a Hunyadiak dicsőségét zengje, harcban az ádáz török ellen. Királya díszes követség élén Itáliába küldi, hogy támogatást szerezzen a török elleni védelmi harcra. De abban a mértékben, ahogy változáson megy keresztül Mátyás király kül­politikája és amint eltávolodik azok­nak a hagyományos koncepciójától, kik a török elleni harcot tekintik közvetlen nemzeti feladatnak, úgy lazul a kacsolat Mátyás és régi hí­vei: Vitéz János és társai között. Mátyás sokáig kitart nagy célkitű­zése mellett, hogy külső segítséggel tartóztassa fel a törököt. Később azonban józanul látja, hogy efféle segítségre nem számíthat folyamato­san. Nyugat erőforrásait akarja tehát hatalmába keríteni, hogy azokat az­tán a török ellen vesse latba. A régi hívek az atyai végrendelet feladásával vádolják a jövőbe néző királyt. Környezete megingatja hű­ségében a nyugtalan lelkű költőt is, aki nem tudott Itthon újra gyökeret verni és minduntalan visszavágyott ifjúkori sikerei színhelyére, Itáliába.' Ez a múltat visszasóvárgó főúri el­lenzék Kázmér lengyel királyt akarja trónjára segíteni, Mátyás energiája azonban felülkerekedik a veszélyen és elsöpri az összeesküvést. A király kegyelmet gyakorol, de ez a nagylel­kűségre valló visszaütés sokkal in­kább lesújtja a költőt, mint a halál­veszedelem. Nem tud többé rajon­gott ura szemébe nézni: kincseivel Zágrábon keresztül Itália felé menekül, de Zágráb mellett egy vár­ban utoléri a halál. Tetemét a ki­rály nagy pompával Pécsett temette- ti el. Sírja, amelynek feliratát a köl­tő még életében készítette el, a török pusztulás viharában elenyészett, de a felirat a költő halhatatlan érdemét hirdeti ma is, minden idők számára: Janus nyugszik e helyt, a legelső, ki a Dunához Hozta le a Helikon ormairól a babért . . . Kézai Béla-jo----------

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom