Amerikai Magyar Szó, 1954. július-december (3. évfolyam, 25-52. szám)
1954-08-19 / 32. szám
* ■ ■ > T ■ ■ ft ■> . Hírmagyarázat és kritika A STILUS ÉS A TARTALOM A FRANCIA POLITIKÁBAN Az európai kollektiv biztonság létrehozása ér- dekébeh a nyugati hatalmakhoz intézett szovjet jegyzék az európai közvélemény határozott tá- mogatásására talált. A német militarizmus háborúitól oly sokat szenvedett európai népek teljes mértékben egyetértenek azzal a szovjet javaslattal, hogy a kontinens biztonságának és békéjének megteremtéséhez Európa népeinek közös erőfeszítésével lehet eljutni, nem pedig a német militarizmus feltámasztásával. Különösen fontossá vált ez a kérdés most, amikor az amerikai vezető körök nyomására a francia parlamentben közeledik az úgynevezett “európai védelmi közösség” ratifikációs vitája. A Szovjetunió javaslatai emellett észrevehető zavart és nyugtalanságot keltettek Washington, London és Párizs kormányzó köreiben. Különösen nehéz helyzetbe került a francia kormány, amely éppen a genfi megállapodás után, az indokinai vérontás befejeztével olyan egyezmény szentesítésére akarja rávenni a parlamentet, amely nem csökkentené a nemzetközi feszültséget, ellenkezőleg, növelné azt. A francia közvélemény legszélesebb rétegei éppen a genfi tárgyalások tanulságai alapján határozott lehetőséget látnak arra, hogy a többi vitás kérdést — mindenekelőtt a német problémát — ugyancsak a nagyhatalmak közötti tárgyalások utján oldják meg. Ebben a helyzetben Mendes-France kormánya több olyan politikai sakkhuzást hajtott végre, amelyeknek valóságos értelmére és céljára csak a francia belpolitikai helyzet mélyebb vizsgálata dérit fényt. Aligha van gyakoribb kifejezés ma a francia sajtóban, mint az “uj stilus”, ami azt akarja jelenteni, hogy Mendes-France uj módszereket, uj eszközöket vitt bele a francia politikába. Hangsúlyozni kell, hogy Mendes-France éppúgy a francia nagyburzsoázia képviselője, mint az őt megelőző tizenkilenc háború utáni kormány miniszterelnöke. Az “uj silus” tehát korántsem jelenti azt, mintha Mendes-France valami lényegében különböző politika folytatására szánta volna el magát. Arról van szó, hogy a régi módszerek, immár hasznavehetetlennek bizonyultak, az eddigi politika sorozatos vereségekhez vezetett, hozzájárult a gyarmati rendszer bomlásához, másodrangu hatalommá siilyesztette az országot- A francia imperializmus saját érdekei parancsolóan Írták elő tehát, hogy a francia hatalom vonuljon vissza a tarthatatlan pozíciókból és az igy felszabadult erőkkel igyekezzék megszilárdítani európai és északafrikai hadállásait. Ezt a feladatot kellene megoldania a burzsoá uralom megmentése érdekében Mendes-France- nak. Ez a magyarázata legutóbbi politikai lépéseinek, amelyekkel igyekszik megszilárdítani belső helyzetét, olyan állásokat próbál kiépíteni magának melyekből felléphet adott esetben a haladó erők ellen. Mármost, hogy világosabban lássuk, miben is áll ez az “uj stilus”, vizsgáljuk meg Mendes- France tuniszi nyilatkozatát, gazdaságpolitikáját és várható magatartását az “európai védelmi közösség”-gel szemben. Amikor julius 31-én drámai hirtelenséggel Tuniszba repült, ez újabb — a világ szemében meglepő — megnyilvánulása volt az uj silusnak. Mendes-France kilenc esztendő óta az első francia külügyminiszter volt, aki Észak-Afrikába látogatott. Ezzel tehát hangsúlyozni akarta, hogy ettől kezdve a francia-tuniszi kapcsolatok kérdése két kormányra tartozik, nem pedig a francia főbiztosra, vagy a tuniszi és marokkói ügyek minisztériumára. Az uj stilus másik jellegzetessége az volt, hogy az olajágat páncélosököl tartotta. Mendes-France ugyanis a bej látogatására magával vitte Juin tábornagyot, ki köztudomás szerint a kemény eszközök hive, Christian Fouche-t, a tuniszi és marokkói ügyek gaulleista miniszterét és Tunisz uj főbiztosává Boyer de la Tour tábornokot, a Tuniszban állomásozó francia csapatok parancsnokát nevezte ki. Ezzel együtt hivatalosan bejelentették, hogy 3,500 főnyi katonai erősítés Franciaországból útnak indult Tuniszba. Mindez más szóval azt jelenti, hogy Mendes- France a julius 31-én bejelentett francia politika ellenfeleit is érdekeltté akarja tenni politikájában és igy igyekszik ellenállásukat leszerelni, vagy legalább is csökkenteni. Ennek az eljárási módnak a jelentőségére az “európai védelmi közösség” kérdésével kapcsolatban majd még visz- szatériink. Fontos tünete az uj módszernek vagy uj stílusnak, hogy az a háttérben a Wall-streeti befolyás bizonyos fokú visszaszorítását célozza. Mint ismeretes, az arab és ázsiai országok ősszel a UN-közgyülés napirendjére akarják tűzetni a tuniszi és marokkói kérdést. A francia uralkodókörök attól tartanak, hogy a UN-vita során az Egyesült Államok támogatni fogja a tuniszi nacionalisták követeléseit. A Wall-streeti monopolisták ugyanis Francia-Észak-Afrika megkaparin- tására irányuló mesterkedéseikben nem egyszer éppen a nacionlista köröket játszották ki a francia kormánnyal szemben és ezzel a nyomással igyekeztek visszaszorítani a francia gazdasági érdekeltségeket. Az uj programm bejelentésével tehát Mendes-France némileg gátat igyekszik emelni a Wall Street további tuniszi terjeszkedésének útjába is. Az uj stilus következő megnyilvánulása a kormány programmjának gyors beterjesztése volt E programm, a Le Monde szerint, három főpontot foglal magában: 1. a bérek félévenkénti emelését a termelékenység emelkedésének megfelelően, 2. az üzemek átalakítását és az üzemszüneteltetés megakadályozását, 3- a külkereskedelmi kapcsolatok széleskörű felszabadítását. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a kormány pénzügyi tervei határozatlanok és bizonyos tartózkodásra is indokot adnak. Nem feladatunk e helyen elmélyedni a kormány gazdasági intézkedéseinek részletes elemzésében. Mindössze arra a tendenciára szükséges itt' rámutatni, hogy az igazi fő probléma, az “európai védelmi közösség” napirendre kerülése előtt a kormány igyekszik “hátát bebiztosítani”, másszóval némileg nyugalmi helyzetet teremteni Észak-Afrikában és az ország gazdasági ügyeiben. Mert a fő kérdés, ami nemcsak Franciaország, de sok tekintetben az egész világ sorsát befolyásolja, az Nyugat-Németország felfegyverzésének, illetve az “európai védelmi közösség” ratifikálásának problémája. Franciaország és — nyugodtan hozzátehetjük: — a világ előtt álló nagy kérdés most az, hogy kapitulál-e Mendes-France a német ujrafelfegy- verzés kérdésében? Érdemes itt röviden ismertetni Claude Bourdet eszmefuttatását, hogy mi történnie, ha Mendes-France kapitulálna és mi történne, ha elvetné ezt a lehetőséget. Bourdet szerint a francia kapituláció talán még súlyosabb lenne, mint az indokinai háború folytatása. Ez Németországban Adenauer; az Egyesült Államokban pedig az asztalraütés politika győzelmét jelentené. Ha azonban novemberig nem ratifikálják az “európai védelmi közösségi” szerződést eredeti vagy módosított formájában, ha Párizs ez alatt az idő alatt szembeszáll a német ujrafel- fegyverzéssel, akkor Bourdet szerint három dolog bizonyosan bekövetkezik: először is a republikánusok veresége az amerikai választásokon, minthogy nem tudják a legcsekélyebb külpolitikai sikert sem felmutatni. Ez a vereség a demokraták győzelme lenne és a demokraták kénytelenek lennének békülékenyebb politikát folytatni, mint Truman. Másrészt: a német ujrafelfegyver- zés ellleníeleinek győzelme az angol munkáspárt októberi kongresszusán ( ezt a győzelmet Amerikában biztosra veszik, ha Franciaország “kitart”) arra kényszerítheti Churchillt, hogy e kérdésben brit külpolitikát kövessen. Végül Németországban Adenauernek kapitulálnia kellene egy ke- vésbbé amerikai politika hívei előtt, vagy le kellene mondania. Természetesen olyan politika, amelynek nem a tartalma, hanem csak stílusa uj, nem vezethet el a Franciaország előtt álló nagy problémák megoldásához. A politikának kell változnia, nem a formáknak. Nem Mendes-France kormánya fog ezen változtatni, hanem az ország függetlenségéért, az igazi nemzeti érdekek valóraváltásáért küzdő francia nép. E harctól függ tehát, hogy necsak a stilus változzék, hanem a lényeg is. KIOLVASTAD E LAPSZÁMOT? Add tovább! Más is tanulhat belőle! MENDES-FRANCE (iFORRADALMr REFORMJAI Pierre Mendes-France miniszterelnököt a francia nemzetgyűlés túlnyomó többsége oly nagy gazdasági felhatalmazással ruházta fel, amilyennel francia miniszterelnök a második világháború óta nem rendelkezett. Ez a felhatalmazás két célkitűzésére vonatkozik. Az egyik az, amit ő maga “gazdasági forradalomnak” nevezett Franciaországban, a másik az, hogy önrendelkezést, adjon Tunisznak belpolitikai ügyekben és megbékítse Marokkót. 361:90 arányban szavaztak neki bizalmat. A francia kommunista párt parlamenti képviselői azonban arra való hivatkozással, hogy Mendes- France nem volt hajlandó azonnali béremelést elrendelni a munkásoknak a tervezett gazdasági programmjában, visszatartották szavazatukat, számszerint 99-et. így aztán a szavazati arány, bár a nemzetgyűlés túlnyomó többsége a miniszterelnök mellé állt, rosszabb volt, mint a korábbi bizalmi szavazatok. Amikor megerősítették miniszterelnöki kinevezésében, az arány 417:47 volt, amikor elfogadták az indokínai fegyverszünetre vonatkozó indítványát, az arány 471:14 volt. Mendes-France tervezett reformjai szerint a béremeléseket a termelés emelkedéséhez és az adóleszállitásokhoz szabja- Gazdasági téren sem kapott ugyan teljes cselekvési szabadságot, mert az a hatalmas pénzügyi bizottság, amelynek döntő szava van, attól tartva, hogy a miniszterelnök esetleg tulmessze menne, paktumot kötött vele. A felhatalmazás fejében, hogy nyolc hónapig rendeletekkel fog kormányozni, a bizottság három ígéretet vett tőle: 1. A felhatalmazással nem fog élni a nemzetgyűlés által már megszavazott 1955-ös költségvetéssel szemben. 2. Az ország iparát átmodernizáló nagyszabású programmját még a parlament mindkét háza pénzügyi bizottságainak jóvá kell hagyniuk, mielőtt megvalósításához fogna. 3. Nem változtathatja meg a társadalombiztosításra és a családi pótlékokra szánt kiutalásokat. VAN BENNE IGAZSÁG . . . James Roosevelt józan észről tanúskodott, mikor a kaliforniai demokrata klubban arról beszélt, hogy igen is fontos a világ békéjére nézve, hogy Amerika üzleti összeköttetésbe lépjen a Szovjetunióval és Kínával. “Az elszigetelődést hirdető demagógok” — mondta, “akik elleneznek minden üzleti összeköttetést úgy látszik nem tudják, hogy a kereskedelem kölcsönös alapja lehet a maradandó világbékének. Ez már az élet törvényei közé tartozik.” Senkinek nem lehet kétsége az iránt, hogy a kereskedelmi kapcsolat felvevése valóban feltétlenül enyhítené a mai feszült állapotokat, ami valóban a békéhez vezethetne. Gazdaságilag is józanságot jelentene, miután megszüntethetné azonnal a munkanélküliséget, ami miatt milliók sínylődnek országszerte. Kína egyedül felhasználhatná minden felesleges termékünket úgy, hogy ipari központjaink ismét teljes gőzzel dolgoztathatnák az üzemeket. Politikailag is józanságot jelentene, ha több demokrata vélekednék hasonlóképpen. Sajnálatos körülmény, hogy demokrata politikusaink nagyrésze behódolt az elszigeteltséget indítványozó demagógoknak; nincsen semmiféle békés programmjuk, amit helyébe felajánlhatnának az atombombás kardcsörtetőknek. Hozzáértők véleménye az, hogy Roosevelt kép- selőjelölt nagy rokonszenvre fog találni békét hirdető programmjával. Bár csak tovább menne Roosevelt és erélyesen hirdetné az együttélés lehetőségét a tőkés és szocialista országok között. Itt volna az ideje, hogy a józan ész kerekedjen felül, mielőtt az atombombás és hidrogénbombás megsemmisülést hoznák rövidlátó politikusaink az emberiség, sajnos, az egész emberiség fejére. Glen Taylor — szenátor jelölt Idahoban az előválasztásokon Glen Taylor, a cowboy-dalok egykori gitárénekese, győzött a demokrata szenátori nominálásokban. Ellenjelöltje, Claude J. Burtenshaw, beismerte saját vereségét.
